A Székely Szabadság Napja nálunk

Kedden délután fél hatra nem volt fellobogózva a város, nem gyúltak gyertyák az ablakokban. A művelődési központ előtti téren zászlókkal és jelmondatokkal gyülekeztek néhányan. Pedig az égbe kellett volna hallatszania a kiáltásnak.

A megemlékezésről szóló hírt legtöbben úgy fogadták, hogy vajon ez ismét nem tesz-e rosszat amúgy is célkeresztben lévő városunknak, elöljáróinak. Még többen a csendes, estébe nyúló pihenésüket, esetleg egy sorozatfilm legújabb epizódját féltették, mások nem tudták, hogy miért is kellett volna ott lenniük, hiszen hírverés is alig volt, márpedig nekik „síppal, dobbal, nyári hegedűvel” lehet csak az érdeklődésüket felkelteni. Voltak olyanok, akik hallottak ugyan a marosvásárhelyi székely mártírokról, de semmit nem tudnak a tragikus történetükről – még dióhéjban sem –, hogy a sepsiszentgyörgyi áldozatokról ne is beszéljünk.

A Makk József-féle szervezkedést – Makk József ezredes Kossuth Lajossal közösen Törökországban kidolgozott terv alapján – felkelés kellett volna, hogy kövesse, de jó magyar hagyomány szerint, a mártír Török János marosvásárhelyi tanár egyik belső munkatársa, Biró Mihály sikeres besúgó munkájának köszönhetően felgöngyölítették. 1854. március 10-én, Marosvásárhelyen, a Postaréten kivégezték Gálffy Mihályt, Horváth Károlyt és Török Jánost, április 24-én pedig Sepsiszentgyörgyön Bartalis Ferencet és Váradi Józsefet, illetve Marosvásárhelyen Váradi József szabadcsapatának két tagját: Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt.

Ma már könnyű okosnak lenni, hogy eleve halálraítélt szervezkedéseknek mi is az értelme? Sőt, azon is elmélkedni, hogy mit ért a szabadságharc, amit nemzetközi összefogás fojtott vérbe. Tartok tőle, hogy ennek értékelését az idei március 15-i megemlékezés végzi el, a maga néhány résztvevőjével, lézengő, rácsodálkozó, majd továbbsétáló polgártársainkkal igazolva az eredményt: Gyergyószentmiklóson nincs egyetlen valamirevaló politikai szervezet sem, hogy itt az acsarkodás, az egymásra mutogatás, a káröröm az úr. Pedig lám-lám, a magyar nyelv használata, korlátozása, jogtiprás, a magyar emberek megfélemlítése, meghurcolása, zaklatása időről időre napirendre kerül. Ezért fáj azok közömbössége, akik holnap akár a saját bőrükön tapasztalhatják a közös fellépés hiányának eredményét. (Ha egy civil szervezet szerény nőnapi kirándulásra közel 100 tagot tud mozgósítani, ráadásul azoknak még fizetnie is kell az utazási költséget, akkor a megemlékezésre az egész medencéből összeverődött legtöbb 400 lélek igazán maroknyinak tűnik, hiszen csak a fúvósok több mint ötvenen muzsikáltak!) Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a politikai szervezetek mindegyike társszervező volt. Itt kereshetted a pártok képviseletét. Itt kereshetted akár az olyan álomnak is a közös vállalását, mint a sokféleképpen óhajtott, sokféleképpen elképzelt, sokféleképpen magyarázott, és sokak számára mégis érthetetlen önrendelkezési törekvések. Ugyanis ahány politikust kérdezel, annyi színű a terv, amit 25 éve egyeztetnek, és állítólag a számukra is érthető magyar nyelven, s aminek minden választási kampányban főhelyet biztosítanak harcos hévvel.

A gyergyószentmiklósi megemlékezésre valóban maroknyi székely gyűlt össze, hogy egyik újságíró-kollégám gúnyos megjegyzését idézzem. Csakhogy ez a maroknyiság a sajtó képviselőinek lagymatag munkáját is dicséri. Pedig értelmes üzeneteket hallhatott a kicsiny, de még nem kihűlt lelkű seregecske. Mind Fórika Sebestyén középiskolás diáktól, mind Árus Zsolttól, az SZNT gyergyószéki alelnökétől.

Az áldást ez alkalommal (is) Tőkés-Bencze Zsuzsánna unitárius segédlelkésztől hallhattuk, tartalmas, higgadt igemagyarázat után.

A Petíció pedig olyan jogsérelem-felsorolás volt, aminek minden pontja megérne egy misét. Megérte volna, hogy tíz-tizenötezer torok zengje: AKARJUK! Akkor is, ha az még Bukarestig se hallatszik el. De így, sajnos, csak a pásztor nélkül maradt nyáj képe jelent meg előttem. A hatalom és néhány saját gesztenyéjét sütögető földim nagy kárörömére.