Azt gondoltuk, hogy nincs, de…
Van az a szint…
Tavaly december 18-án – annak apropóján, hogy aznap volt a kisebbségek napja – nyílt levél formájában egy petíciót intéztünk az államelnökhöz:
scrisoare-deschisa-18-decembrie.pdf
Ebben jeleztük neki azt, hogy számos gonddal szembesülnek a kisebbségek az év minden napján, s azok közül kiemeltünk két fontos témát:
1. Azt, hogy a különféle hatóságok azok, amelyek ahelyett hogy védenék a kisebbségeket, a jogaik megszegésében járnak elöl.
2. A hazai közbeszédet a kisebbségek viszonylatában a gyűlöletbeszéd uralja, s ez ellen hiába tettünk számos panaszt az illetékes hatóságokhoz (ügyészségek, Diszkriminációellenes Tanács), azok felületesen és elnézően kezelik a panaszokat.
Ezekre való tekintettel azt kértük az elnöktől, hogy élve alkotmány adta jogaival, illetve eleget téve alkotmányos kötelességeinek, vállaljon szerepet ezen gondok megoldásában. Azt kértük, hogy bizonyítsa be, hogy minden román állampolgár elnöke, beleértve a kisebbségeket is, s tegyen azért, hogy valóság legyen az alkotmány 4. cikkelye, amelyik kimondja, hogy Románia összes állampolgárának közös a hazája, függetlenül azok nemzetiségétől, etnikumától, anyanyelvétől stb.
Végezetül felajánlottuk, hogy ebben a munkában partnerei leszünk, nem csak azáltal, hogy jelezzük neki a konkrét gondokat, de azáltal is, hogy megoldási javaslatokat teszünk neki.
A petícióra a törvényes 45 napon belül nem érkezett válasz, sőt, az után sem, így idén február 18-án újra elküldtük. Válasz továbbra sem jött, ezért április 24-én újraküldtük, ezúttal azt is jelezve, hogy ha továbbra sem kapunk választ, akkor a közigazgatási bírósághoz fogunk fordulni, ugyanis a petíciók megoldásának van egy törvényes módja, azt mindenki köteles betartani. S mivel további 45 nap eltelte után sem kaptunk választ, folyó hó 11-én bepostáztuk a Marosvásárhelyi Táblabíróságra a keresetet, amiben azt kérjük, hogy a bíróság kötelezze az elnököt a petíció megoldására.
Ahhoz, hogy tegnap délután befusson a válasz. Mondhatnánk úgy is, hogy a várva várt válasz, de nem mondjuk, s ennek oka van. Ugyanis a május huszadikai keltezésű (!!!) válasz így néz ki:
Magyarul: Jelzik, hogy megkapták a levelet, köszönik, hogy az elnökhöz fordultunk, s reményüket fejezik ki, hogy a továbbiakban is tájékoztatjuk őt az álláspontunkról, valahányszor azt szükségesnek fogjuk találni.
Mit lehet erre mondani? Van az impertinenciának az a szintje, amiről eddig ezt gondoltuk, hogy nincs.
Árus Zsolt
