Jelenléte megerősítette bennünk az élet szeretetét
Posztumusz Jakab Antal-emlékdíj Botár Gábor atyának
Kovács Sándor főesperes-plébános Botár Gábor atyát méltató beszéde a Jakab Antal-emlékdíj átadásán, Székelyudvarhelyen, 2016. július 24-én
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedves Testvéreim! Nagyontisztelendő dr. Botár Gábor – akit most Jakab Antal-emlékdíjban részesítenek post mortem – Csíkszentgyörgyön született 1964. május 14-én. Teológiai tanulmányait a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte, ugyanott szentelte pappá dr. Jakab Antal püspök 1989. június 25-én. Segédlelkészként szolgált Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, majd 1995-től ismét Székelyudvarhelyen kapott feladatot, ő lett a Lisieux-i Kis Szent Teréz-templom első plébánosa. Munkásságát 2000-ben a szentszéki tanácsos címmel jutalmazta főpásztorunk.
1979-ben ismertem meg őt, amikor Márton Áron püspök úr Csíkszentgyörgyre helyezett. Gábor minden vasárnap ott volt a szentmisén, majd este a fiatalok hittanóráján is részt vett, amelyen a kommunista tiltás ellenére körülbelül 120-an jöttek el.
Fontos fejezetet jelentett mindkettőnk papi szolgálata folyamán a székelyudvarhelyi Lisieux-i Kis Szent Teréz-plébánia, illetve a -templom építése. A letűnt ateista rendszerben sikerült megvásárolnom azt a Forrás utcai épületet, amelynek a két, emeleti szobájából kialakított házkápolnában tartottuk kezdetben a szentmisét, hittanórát. Aztán a bővítés után 200 négyzetméterrel sikerült növelni az alapterületet. Amíg a templomot építtettem, arra kértem, hogy foglalkozzék az új plébánia élő híveivel, templomaival, amelyek a Szentlélek templomai. Gábor atya az első perctől az új plébánia épületében lakott. Fő feladatának tekintette, hogy a templomépítéssel párhuzamosan a lelkekben is építse, alakítsa az Istenszeretetet. Ezt helyezte szolgálata középpontjába mindenekelőtt a gyermekekkel és fiatalokkal való foglalkozása során.
A 2001-ben elkészült Lisieux-i Kis Szent Teréz-plébániatemplom több mint 7000 római katolikus hívőt számláló közösség lelki otthona lett. Az évek során megkereszteltek 800 gyermeket, megkötöttek félezer házasságot, s ugyanakkor több mint 600 elsőáldozónak és ezernél több bérmálkozónak szolgáltatták ki a szentségeket. Botár Gábor paptestvérem irányítása alatt nem kevesebb mint 22 lelkiségi csoport jött létre a plébánián, átfogva minden korosztályt és lelki igényt.
A hiteles, imádkozó pap példát sugárzó magatartása jellemezte mind segédlelkészi, mind plébánosi életét. Szobájának központi helyén ott volt a feszület, előtte a térdeplő és rajta a breviárium. Ugyanakkor igazságszerető, másokat önzetlenül segítő emberként ismertük valamennyien. Szerintem nem lehetett könnyű elviselnie a meggondolatlan megbántásokat, de mindig megértő és megbocsátó szeretetről tett tanúbizonyságot.
Híveit már gyermekkoruktól arra tanította, hogy a templomlátogatás mellett ápoljanak bensőséges kapcsolatot Istennel, mert csak így válhat élővé a hitük. Prédikációinak mondanivalóját magukénak érezték a szentmisék résztvevői. Hiteles példája, megértése és segítőkészsége több fiatalban is megerősítette a papi hivatást. Energikus és jókedélyű papként odaadóan foglalkozott a betegek és a családok lelkigondozásával. A gyermekeknek és a fiataloknak külön szentmisét mutatott be, számos szabadidős programot, kirándulást szervezett, sőt zenekart is alapított. Zarándoklelkületétől vezérelve, Gábor atya évről évre egyre több hívőt vezetett az összmagyarságot hitében és nemzettudatában megerősítő csíksomlyói pünkösdi búcsúra.
Ugyanakkor szellemi munkáját tudományos szintre fejlesztette. 2014-ben védte meg doktori disszertációját a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán a Mallersdorfi Ferences Nővérek erdélyi tevékenysége témával. Ugyanabban az évben jelent meg Krisztus szeretetének sürgetésében című kötete is. Nagyon sok cikke és elmélkedése látott napvilágot, részben különböző lelkiségi kiadványokban, részben az egyházközség havi értesítőjében.
Öt hónappal ezelőtt, februárban 18-án egy fiatal gyémántélettől köszöntünk el. De úgy, hogy rendületlenül hisszük, Isten atyai házában, az Ő szeretetében fog lakozni. Rá is vonatkoztathatjuk Reményik Sándor költő szavait:
„Ha te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben és lehajtva fejünk.
Úgy hallgassuk a hegyek kardalát,
Mely szertezengi: mi voltál nekünk…
Hogy csendes voltál, mint a szikla lelke,
De sziklalélekként laktál velünk.”
Mi, emberek, úgy gondoljuk, hogy az életünkben vannak elveszíthetetlenek, akiknek csillag-lelkük nem halványulhat el: ilyen a szülő számára a gyermek, a házastárs számára a párja s a jóbárat számára a barát. Megfogalmazhatatlan fájdalom elengedni valakinek az életét úgy, hogy annyi időnk sem maradt, hogy elköszönjünk tőle. Marcangolja belsőnket a vád, hogy nem volt lehetőségünk rá, hogy őszinte szavakkal megköszönjük, hogy itt volt velünk, hogy a jóság mosolyával mindig életet lehelt a rohanásban kifáradt lelkünkbe. Komolyságával mindig a jóra figyelmeztetett. Soha nem vette figyelembe a sérelmeket és távol állt tőle a bosszúállás. Mindig csillapította az embereket. Egyike volt azon embertársainknak, akiknek halk jelenléte megerősíti bennünk az élet szeretetét.
Kétségbeesett szívvel ismételjük a „minden hivatás”-kérdését, mellyel a názáreti Jézus örökre magához láncolta az apostolt: „Szeretsz te engem? Jobban szeretsz, mint ezek?”
Huszonhét évvel ezelőtt a csíki fenyők tiszta levegőjébe beleremegte egy álmokkal teli fiatalember: „Igen, Uram, jobban szeretlek téged!” Olyannyira, hogy odaadta életét, mert szerette Megváltóját. Akkor a csíkszentgyörgyi templomban vele együtt nagy lelkesedéssel énekeltük a léviták énekét:
„Engem az Úr ragadott el magához,
Ő tette Szent palástját vállaimra,
Azóta látok minden égi titkot,
Enyém az arany, tömjén és a mirha.
Szép ezüst ékszer, Anyám búcsúcsókja,
A földről csupán ezt hoztam magammal,
E helyre, mely az örök lét küszöbje,
Melyen úgy állok, mint egy fényes angyal.”
Aztán, ahogy mondottam Gábor paptestvérem temetésén: „Azt mondta az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó. De halni szebb, de halni jobb, s te mosolyogtál és meghaltál.”
Huszonhét évvel ezelőtt én voltam a primíciás szentmiséje szónoka Csíkszentgyörgyön, idén februárban pedig utolsó tiszteletadásként ravatalánál is én mondtam elköszönőbeszédet. Most köszönöm, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy szerény méltatásommal emlékezhetek rá ezen a méltó és igazságos díjazási ünnepségen.
Kérjük Istent, hogy jutalmazza meg Botár Gábor testvérünket mindazzal, amiben földi életében rendületlenül hitt és amiért fáradhatatlanul, elkötelezetten dolgozott!
Kovács Sándor
főesperes-plébános
Fotók: Barcsa István
