Meghátrálás nélkül – az autonómiáért

Tőkés László beszéde a székely szabadság napján


Székely szabadság napja
Marosvásárhely, 2018. március 10.

                                   

Meghátrálás nélkül – az autonómiáért

Nem tehetem, hogy 450. évfordulója és az időszerűség jegyében elsőképpen ne a világraszóló tordai vallásbékéről emlékezzem meg, amelynek jubileumát Kolozsvár, Torda és Brüsszel után a Magyar Országgyűlés azzal örökítette meg, hogy a törvény megszületésének napját – január 13-át – a Vallásszabadság Napjává nyilvánította. „A tordai törvényben foglalt eszmeiség, a közösség vallási önrendelkezése a modern demokrácia egyik előzményeként értékelhető, (…) melyet méltán tekinthetünk a keresztény Európa egyik alapértékének” – olvashatjuk az indoklásban.

Nemzeti viszonylatban ugyanez az eszmeiség köszönt vissza erdélyi székely, magyar önrendelkezési küzdelmeinkben. „Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!” – hangzik jelszavunkban. Ennek a legitim követelésnek a demokratikus kinyilvánítása végett gyűltünk össze a mai napon, ez az a minden mást felülmúló nemes ügy, amely immár évek óta, leküzdve minden külső és belső akadályt, összefogásra, emlékezésre, békés tüntetésre és politikai kiállásra mozgósít bennünket. Isten hozta tehát „rendtartó” székely népünket, belső-erdélyi és partiumi Testvéreinket, történelmi egyházaink hitbéli cselekvésre elkötelezett híveit, a polgári és a politikai közélet képviselőit, közös jövőnk letéteményeseként az ifjúságot, nem utolsósorban pedig a trianoni határon túlról érkezett nemzettársainkat, valamint az európai népek közösségében közöttünk lévő nyugat-európai, katalán és baszkföldi szövetségeseinket!

De tegyük rögtön hozzá: ez az a főbenjáró ügy – a magyar, székely szabadság és a közösségi önrendelkezés ügye –, amelyért nem csupán síkra szállni lelkiismereti kötelesség és mindenkori korparancs, hanem amelyért egykori, hősi időkben az előttünk járók még életüket is készek voltak odaáldozni. Éppen ezért, a székely szabadság napján mindenekelőtt az ő áldozatuk és emlékük előtt tisztelegjünk: az 1854. március 10-én, ezen a helyen kivégzett bágyi Török János, martonosi Gálffy Mihály és nagyváradi Horváth Károly, valamint a császári önkény sepsiszentgyörgyi áldozatai, Bartalis Ferenc és Váradi József emléke előtt, akik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc iránti hűségükért szenvedtek vértanúhalált. Március 15-i nemzeti ünnepünk közeledtén méltó, hogy a szabadságharc valamennyi hősére áldón emlékezzünk Kossuth Lajosnak a kápolnai csata hősi halottai fölött elmondott imájának szavaival: „Mind szabad hazánk szabad fiai térdelünk ez újabb temetőn” ––, „honfiaink, testvéreink roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szentté válik a hazának földje, ha bűnös volt is, óh Istenem! – mert e vérrel megszentelt földön rabnépnek élni nem szabad!”

„Az igaz pedig hitből él” – olvassuk Pál apostolnál. „És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem” – idézi Isten szavát. „De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsid 10,38-39). Egykori szabadságharcosaink példája az apostoli igével egybehangzóan biztat bennünket arra, hogy ne hátráljunk meg. Reánk is fér ez a tudatosságra nevelő és bátorító buzdítás, hiszen közel három évtizede meghirdetett autonómiaharcunk igencsak erejét és hitét vesztette a gyakori meghátrálásban. Negyed századdal ezelőtt a kolozsvári Szent Mihály-templomban esküdtek fel képviselőink és szenátoraink a közösségi autonómiára. A neptuni kerülőútra és zsákutcába tévedvén azóta is mintegy a pusztai vándorlás foglyai módjára vagyunk kénytelenek keresni az ígéret földje felé vezető kibontakozás útját.

De Erdély elszakításának centenáriuma, vagy éppen a Magyar Autonóm Tartomány fél évszázaddal ezelőtti felszámolásának kapcsán könnyű belátni, göröngyös utakon „és politikai kényszerpályákon áthaladó, utat tévesztő vándorlásunk” még az előbb említettnél is hosszabb ideje tart. És közben kidőlnek sorainkból a legjobbak. Másokat fondorlatos módon szed le a lábáról a központi hatalom. Az út próbatételeibe belefáradva, jobb sorsra érdemes népünk is hitét veszti, és már azt sem igen tudja, hogy merre van az előre, és kivel tartson.

Mindemellett és mindezekkel együtt mi vagyunk azok, akik nem hátrálunk meg, hogy elvesszünk, hanem tudatos és hitbéli meggyőződéssel kitartunk, hogy életet nyerjünk.

Nagy-Románia létrajöttének százados évfordulóján egymást érik a brüsszeli jubileumi megemlékezések. Ezek egyikén a moldvai előadó Besszarábia, Bukovina és Erdély egységre vezető önrendelkezési harcát magasztalta. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzora ugyanakkor azt méltatta, hogy száz évvel ezelőtt „az autonomizált románság” a közösségi önrendelkezés révén oly módon szervezkedett össze, hogy mintegy „párhuzamos államot hozott létre az Osztrák-Magyar Monarchiában”.

Hol állunk mi ettől? Semmi másra és nem többre törekszünk, mint az erdélyi magyar közösség Románia határain belüli, többszintű autonómiarendszerének a létrehozására, ennek részeképpen pedig Székelyföld területi autonómiájára. A román külügyminisztérium azonban az Európa Tanácshoz intézett minapi válasziratában még a történelmi székely régió puszta létét is tagadja – ismételten –, a román állam intézményei és politikai osztálya pedig állambiztonsági veszélynek, alkotmányba ütköző vétségnek és területi szeparatizmusnak minősíti jogos autonómiatörekvéseinket.

MV

Mi azonban ennek ellenére és ezután sem hátrálunk meg. A Székely Nemzeti Tanács jó példával jár előttünk. Nem csoda, hogy elnöke, Izsák Balázs az utóbbi időben egyre erősödő külső és belső támadások céltáblája lett. Természetes szövetségeseink – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt – ugyancsak a meg nem hátrálás kitartó útját járják. Ha tetszik: a nagy székely menetelés útvonalán.

Örvendetes fejlemény, hogy ez év elején az RMDSZ, az EMNP és az MPP közös állásfoglalásban vállalták a Kolozsvári Nyilatkozatban (1992) kinyilvánított erdélyi autonómiaprogramunkat. De nem elég a fesztív nyilatkozat! Egy fontos lépéssel talán ma is előreléptünk, amikor az RMDSZ jobbik része is határozottan melléje állt a székely szabadság napjának. Méltó hozzájárulás ez a Székely Nemzeti Tanács, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács idei százados emlékévéhez. Ugyanide tartozik, hogy a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács februárban kelt felhívásában párbeszédre szóló megkereséssel fordult Románia parlamentjéhez, arra kérve azt, „hogy 2018-ban nyisson kaput a magyar autonómiatörekvések előtt az autonómiatárgyalások kezdő időpontjának a mihamarabbi kitűzésével”.

Székely, magyar Testvéreim!

Tavaly az újan választott amerikai elnök hirdette meg, hogy számára Amerika az első („America first!”). A maga helyén ezzel cseng egybe az anyaországi nemzeti pártok jelszava: „Nekünk Magyarország az első.” Kölcsey Ferenc szavára fordítva ez azt jelenti, hogy: „A haza minden előtt.” Erdélyből, Székelyföldről nézve mi az értelme ennek? – teszi fel a kérdést a Székelyhon.ro hírportál.

Ma délután közösen kimondott válaszunk erre – meggyőződésem szerint – csak az lehet, hogy: a magyarok joga és kötelessége eldönteni, hogy milyen országban éljenek, mint ahogyan az európai polgároknak kell dönteniük arról, hogy milyen Európát akarnak. Orbán Viktor miniszterelnök lényeglátó módon fogalmazta meg a nemzeti minimumot: magyar Magyarországot és európai Európát akarunk.

Ennek hasonlatosságára tegyük hozzá, hogy: Székelyföld maradjon székely föld, Erdély pedig Románia határai között is maradjon Erdély. A románoknak sem kívánjuk, hogy idegenek árasszák el országukat.

Testvérkezet nyújt Magyarország Romániának, az erdélyi magyarság az együttélő románságnak. Készen állunk a párbeszédre, a megegyezésre.

Tartjuk magunkat a gyulafehérvári népgyűlés (1918) és a párizsi kisebbségi szerződés (1919) reánk vonatkozó szakaszaihoz, valamint a Kolozsvári Nyilatkozathoz. Európához!

A Székely Nemzeti Tanács mai Kiáltványa mellett egységesen felsorakozunk, és elvárjuk a parlamenttől a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezet elfogadását.

Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!

 

                                                                                        Tőkés László,
az EMNT elnöke

Kérem ossza meg ismerőseivel: