Avagy a hatósági gátlástalanság csúcsai

Minekutána hónapokon keresztül nem tett eleget egy jogerős ítéletnek megyénk prefektusa, tavaly szeptember elején panaszt tettem ellene hivatali visszaélés miatt. Az ügyészség a panasz iktatása után átadta azt kivizsgálásra a rendőrség gazdasági bűncselekményeket kivizsgáló részlegének (az olvasóra bízom hogy tippelje meg miért, tekintve hogy egy közigazgatási jellegű cselekedetről van szó, aminek semmilyen gazdasági vonatkozása nincs), ahol a munkát rábízták egy felügyelőre, aki rögvest lázas semmittevésbe kezdett. Azt, hogy a panaszom hova jutott onnan tudom, hogy közel négy hónappal később érdeklődtem a sorsáról, azt pedig hogy mekkora lendülettel dolgozott rajta a felügyelő onnan lehet kikövetkeztetni, hogy további két érdeklődés, illetve a benyújtás első évfordulóján elküldött sürgetés nyomán végül kézhez kaptam a munkája “eredményét”, egy szűk két és fél gépelt oldal terjedelmű írásművet. A mintegy 5600 leütést tartalmazó mű 2016 szeptember közepe és 2017 június közepe között készült el, vagyis kilenc hónap alatt (ebből is látszik, hogy nem volt koraszülés), ami átlag napi 24 leülést jelent, nyolc órás munkaidővel számolva óránként 3 betűt. Az eredmény pedig az alábbi végzés utolsó három oldala lett:

ugyeszseg-vegzes

A kép azonban rögtön árnyalásra szorul, mert elolvasva a szóban forgó opust nyilvánvalóvá válik, hogy az idő egy részét garantáltan az emésztette fel, hogy ki kellett találni, hogy miképpen lehet a tényeket úgy tálalni, hogy azok a kívánt következtetésre vezessenek. Az ugyanis túl átlátszó lett volna, ha a szöveg csak annyiból áll, hogy márpedig a prefektus nem követett el bűncselekményt, keltezés, dátum és aláírás, kellett eléje néhány mondat, amivel azt a látszatot kelti, hogy valóban kivizsgálta az ügyet. S ha kellett, hát megírta derék felügyelőnk.

Az előzőek fényében már sejtheti a tisztelt olvasó, hogy az egész szöveg elejétől végéig mellébeszélés, ez azonban csak annak nyilvánvaló, aki ismeri a történetet részletesen. Így akár azzal is vádolható lehetnék, hogy az ügyben érdekeltként csak le akarom járatni az amúgy kiváló munkát végző rendőrt. Szerencsémre – neki meg pechjére – az illető annyira biztos volt abban, hogy tökmindegy mit ír le, a felettesei azt készpénznek veszik, hogy nyilvánvalóan valótlan dolgokat is papírra vetett. (Ebben az is szerepet játszhatott, hogy nem tudta, hogy milyen dokumentumok vannak a birtokomban. Márpedig vannak.)
Nézzük tehát az utolsó előtti oldal második felét, ahol egy ilyen mondat olvasható: “Cu toate acestea numitul …“. Magyarul: Mindezek ellenére Andrei Jean-Adrian, prefektusi minőségében már a kivizsgálás alatt álló panasz benyújtása előtt elküldte a megye minden polgármesterének az 1782/03.02.2016 számú körlevelet, amiben nyomatékosan felszólította őket, hogy ültessék gyakorlatba az 1206/2001-es Kormányhatározatnak a kisebbségek jogaira vonatkozó előírásait. Igen? No lássuk csak azt az átiratot:

prefektusi-atirat

Az első oldalán aláhúzott részben az olvasható, hogy a polgármesterek ellenőrizzék, hogy a településükön be vannak-e tartva az említett jogszabály előírásai, s a tapasztaltaktól tájékoztassák a prefektust 30 napon belül. S hogy kétség ne férjen ahhoz, hogy a levél mindössze tájékoztatást kér a polgármesterektől, az utolsó bekezdésben – ismét félkövéren írva – az olvasható, hogy a kér információkat márpedig büntetés terhe mellett juttassák el a Prefekturára 30 napon belül.

Nos, igazat ír a felügyelő, vagy gátlástalanul csúsztat? Információt kérni arról, hogy betartják-e a törvényt az egyenlő azzal, hogy felszólítja őket, hogy tartsák be? Nyilván nem. Arról nem beszélve, hogy a jogerős bírói ítélet arra kötelezi a prefektust, hogy ő maga vizsgálja meg, hogy betartják-e a polgármesterek ama törvényes előírásokat, s büntesse meg azokat, akik nem. Ami ugye még attól is távol van, hogy felszólítja őket.

Ez azonban még nem minden, nézzük a rendőri írásmű következő két mondatát, onnan kezdve hogy: “La punctul 6 din aceastã adresã…” Ezek magyarul úgy szólnak, hogy az átirat 6. pontjában az áll, hogy a települések bejáratánál és kijáratánál levő névtáblák legyenek kétnyelvűek, s ezzel kapcsolatban Maroshéviz polgármestere a 2174/15.02.2016 számú átiratban arról tájékoztatta a prefektust, hogy a város bejáratainál levő táblákon szerepel a név magyarul is. Most tekintsünk el attól, hogy az a 6. pont nem arról szól amit a rendőr állít, csak azt kéri, hogy tájékoztassák a prefektust, hogy vannak-e kétnyelvű névtáblák a helység bejáratánál, s nézzük az említett 2174/15.02.2016 számú átiratot, ami történetesen nekem is megvan:

maroshevizi-valasz

Ott van aláhúzva a 6. pont, amiben az áll, hogy Maroshévíz bejáratainál nincsenek kétnyelvű táblák. Ez már nem csúsztatás, ez egy az egyben egy ordas hazugság. Amit nem János bácsi mond, mikor Mari néni megkérdezi, hogy az este hánykor jött haza a kocsmából, hanem egy rendőr írja le egy hivatalos dokumentumban, aminek büntetőjogi következményei vannak! A rendőr gátlástalanul hazudik, azért, hogy a végén levonhassa a konklúziót, hogy a prefektus nem sértett törvényt!

Kell-e ennél fényesebb bizonyíték arra nézve, hogy a prefektus törvényt sértett?
S milyen állam az, ahol egy hivatalos kivizsgálást végző rendőr ilyet megengedhet magának?

Árus Zsolt