A gépezet olajozottan működik

1989 decembere után hatalmas nemzetközi szimpátia övezte Romániát, így sorra nyíltak meg előtte olyan kapuk, amelyekre korábban gondolnia sem lehetett volna. Elég volt néhány hangzatos ígéret, szóban és/vagy írásban tett fogadalom. Így lett az ország az Európa Tanács tagja is, alig pár évvel a “forradalom” után, illetve miután vezetői széles mosoly kíséretében aláírtak pár dokumentumot, ideértve a Kisebbségi Keretegyezményt is.

Aztán a küldöttségek hazajöttek Strasbourgból, idehaza a parlament – kisebb-nagyobb késéssel – ratifikálta az aláírt dokumentumokat (egyes előírásokat még a 2003-as alkotmányba is beemeltek), majd következett volna a munka nehezebb része, a vállalások gyakorlatba ültetése. Na itt már kezdett akadozni a gépezet, egyre több volt az üzemzavar és a leállás, így tíz évvel ezelőtt a bukaresti masiniszták (vagy machinátorok?) egy huszárvágáshoz folyamodtak: betaszították egy eldugott fészerbe, onnan meg elővették azt a régit, amit 1989-ben kénytelenek voltak leállítani. A naivabbak azt hihették, hogy azt követően megette a rozsda, de erről szó nincs, az utána eltelt években szép csendben, feltűnés nélkül kijavították, még korszerűsítették is, s csak a pillanatra vártak, amikor ismét hadrendben állíthatják. Ezt pedig akkor látták elérkezettnek, amikor az ország már tagja lett az Európa Tanács után a NATO-nak meg az Európai Uniónak is, a nemzetközi közösség figyelme pedig érezhetően lanyhult, egyéb események és vidékek kötötték le.

Elővették tehát, pályára állították, beindították, s nagy-nagy megelégedéssel szemlélték amint duruzsolni kezd, majd egyre nagyobb fordulatszámot vesz fel, s dübörögve nekilódul. A munkája pedig ekképpen nyilvánul meg:

1. Számos hatályban levő törvény van, ami garantálja a magyar közösség tagjainak azt a jogot, hogy az élet számos területén, hivatalok egész sorában használhassák anyanyelvüket. Ilyen például Hargita megye 67 önkormányzata közül majd az összes, az azoknak alárendelt helyi intézmények, a megyei önkormányzat és annak intézményei, valamit az állami intézmények megyei kirendeltségei, ezekből a prefektus honlapja szerint 40 darab van (ideértve magát a prefektust). Ez a jog azonban csak elméletben létezik, mert az intézmények jelentős részében hiába próbálkozna a polgár, nincs olyan, akivel magyarul szóba tudna állni. A helyzet pedig nem hogy javulna évről évre, de inkább romlik (mert a gép dolgozik).

2. Ezen jogok betartását a törvény értelmében a prefektus felügyeli, az ő kötelessége, hogy garantálja a polgárok számára hogy élni tudjanak velük, s szintén ő az, aki büntetést róhat ki azon intézmények vezetőire, ahol a jogokat megsértik. A prefektus azonban (hogy-hogy nem) számos feladata közül ezt az egyet hajlamos hanyagolni. Nem megfeledkezik róla, hanem tudatosan nem végzi, még akkor sem, ha arra felszólítást kap. Olyannyira nem, hogy szükség volt egy jogerős bírói ítéletre, hogy erre figyelmeztesse.

3. Ezen a ponton lehet győzelmet kiáltani, pezsgőt bontani (s azt gondolni, hogy a gép meghibásodott), de nem célszerű, mert ez a lépés csak az álcázás része, arra való hogy azt a látszatot keltse, hogy Románia jogállam. A rideg valóság ezzel szemben az, hogy bírói ítélettel vagy anélkül, a prefektus rendületlenül nem végzi a dolgát. Ezt fényesen bizonyítja, hogy közel két évvel azután hogy iktatták a prefekturán a petíciómat, s fél évvel azután, hogy több intézményvezető önként vallotta be hogy a nyelvhasználatra vonatkozó törvényeket nem tartják tiszteletben, egyetlen büntetést se rótt ki e miatt senkire, amiképpen ez kiderül ennek a bejegyzésnek a végén.
Persze ahhoz hogy ezt háborítatlanul tehesse, szükséges az egész gépezet összehangolt munkája, más szóval az, hogy biztos lehessen benne, hogy ezért nem fogja semmi bántódás érni. S ez – mint a bevezetőben jeleztem – működik!

4. Itt van mindjárt a bíróság, amelyiknek az lenne a dolga, hogy megbüntesse azért, mert nem hajtott végre egy jogerős ítéletet. Ez más esetekben sima ügy, a panaszos a 30 nap teltével jelzi a bíróságnak hogy végrehajtás sehol, az meg szinte automatikusan rója ki a tetemes bírságot. Ebben az esetben azonban a dolog nem működik, a bírókat egy másik fogaskerék mozgatja, így a jogos keresetet alapfokon is és másodfokon is elutasították.

5. Tekintve hogy a prefektus a kormány megyei helytartója, oda is lehet azzal a kéréssel fordulni, hogy vegyék már rá arra, hogy tartsa be a törvényeket. Ha mód van rá, hát próbát tettem ezzel is, de ezen a ponton már kevesebb optimizmussal, inkább abból a meggondolásból, hogy hadd lássam jól sejtem-e, hogy a kormány is a prefektus pártját fogja fogni. S azt kellett tapasztaljam, hogy a feltételezésem helytálló volt.

6. Persze elvileg az a lehetőség is fennáll, hogy ezek nem egy összehangolt stratégia részei, csak véletlen egybeesések. Hogy ennek a valószínűségét minél kisebbre csökkentsem, panaszt tettem a prefektust meg nem büntető bírók ellen a Jogi Felügyeleten, azt kérve, hogy állapítsák meg, hogy fegyelmi vétséget követtek el, amikor nem alkalmazták a törvény világos előírásait. S ugyan a panaszban leírtam, hogy a törvény értelmében a prefektusnak 30 nap állt a rendelkezésére a jogerős ítélet végrehajtására ő pedig 37 napon keresztül semmit nem tett ennek érdekében (tehát a bírók kötelező módon meg kellett volna büntessék), az ügyet kivizsgáló ellenőrnek sikerült azt megállapítania (rez-7026-2016), hogy a bírók teljes mértékben törvényesen jártak el.

7. Tekintettel arra, hogy a nyelvi jogok betartatása a prefektus hivatali kötelessége, s ennek elhanyagolása azzal jár, hogy emberek tízezrei nem használhatják anyanyelvüket különböző hivatalokban (ami számukra egyértelműen hátrányt jelent), itt lényegében hivatali visszaéléssel van dolgunk, ami a Büntető Törvénykönyv szerint bűncselekménynek minősül. Tettem tehát egy büntető panaszt is az ügyészségen a prefektus ellen, még tavaly szeptember hatodikán (a tértivevény tanúsága szerint másnap kézhez is vették). Aztán teltek-múltak a hónapok, de erről semmi hír nem érkezett, így decemberben újabb levelet írtam, amiben a panasz sorsa felől érdeklődtem. Választ azonban erre sem kaptam.

Összefoglalva tehát el lehet mondani, hogy vannak ugyan nyelvhasználatra vonatkozó törvények, de azokat az illetékesek nem tartják be. Van ugyan, aki ezeket kellene ellenőrizze, de ő ezt a munkát nem végzi. Aztán vannak olyanok, akik ezt rajta számon tudnák kérni, de ők ezt még panasz esetében sem teszik meg. Végül vannak olyanok, akik a számon kérők körmére kellene nézzenek, ha azok nem végzik a dolgukat, de – láss csodát – ezek sem találnak semmi kivetnivalót a számonkérők “munkájában”. Amint fennebb említettem: egy tökéletesen felépített, olajozottan működő gépezet, ami gondoskodik arról, hogy a nyelvhasználatra vonatkozó törvényeket a gyakorlatban ne alkalmazzák.

S hogy mit lehet ebben a helyzetben tenni? Két választásunk van: megadóan feltesszük a kezünket, avagy újabb és újabb kavicsokat markolunk fel és próbálunk a szerkezetbe juttatni. Cselekedjen ki-ki legjobb belátása szerint!

Árus Zsolt