Rendhagyó napló, útleírás Tündérkertről III.

Bodnár Éva: Szülőföld

Emlékeimben úgy él ez a táj,

mint az imádság,
mely örökérvényű.

A szülőföld – ahol az sem fáj,

hogy az élet után

elmúlás jön… és halál…

A   föld, a rög, az ősi gyökerek,
ahol szerettél és szerettelek.
Ahol dacoltam a reménytelennel,

de jobb hazáról nem akartam hallani…

Nem tudtam menni, új ruhába bújni,

magamat valaki másnak vallani:

Mert mégis-mégis ideköt valami.

Mikor az ember önkéntességet vállal és elindul a nagy útra, még fogalma sincs, nem is lehet, hogy mi vár reá a mindennapok szintjén a célállomáson. Ez a sokak számára merészségnek tűnő tett azonban valójában izgalmas, érdekességeket rejt, és nem szól másról, mintsem a bizalomról, hisz rábízzuk magunk a jó Istenre és hiszünk mind benne, mind pedig a helyben és az emberekben, ahová, akikhez utazunk. Ez a hit átsegít minden bizonytalan pillanatunkon és végül elérjük a célunk, ha szándékunk tiszta és jó. Ily formán utaztam ide Székelyföldre,  Gyergyószárhegyre, hol már majd két hónapja élek, s dolgozom. A mottóul választott csodaszép vers egyrészt azt szimbolizálja, hogy ennyi idő után az embert minden szép élmény ellenére, kérlelhetetlenül eléri a honvágy. Másrészt pedig zseniálisan összefoglalja a Kárpát-medencei magyarság problémáit Székelyföldtől a Csonka Honig, Délvidéktől Felvidékig, Kárpátaljától az Őrvidékig.

A Gyergyói-medencéről, Gyergyószárhegyről, annak történelméről és részben jelenéről, ittlétemről már jó pár sorban értekeztem, ugyanakkor a hétköznapok lefestésével még adós maradtam. Az otthonban meleg szeretet és odaadás fogadott, egy olyasfajta környezet, ahol mindenki szeret élni. Tettre kész és dolgos, hittel teli emberek, akik mindent megtesznek ezért a 40 kicsiny életért. Tudvalévő, hogy e gyermekek túlnyomó többsége olyan közegből érkezett, ahol semmiféle útravalót nem kaptak a szó lelki, nevelési értelmében sem, nehéz sorsuk nemcsak az anyagiakban mérendő. Kisebb részük esetében „csak” arról van szó, hogy a család időközben megromlott anyagi helyzete lehetetlenné tette a gyermekek nevelését, de sajnos ők vannak kevesebben. Így a nevelőknek és az óvónőknek, tanároknak nem kis lemaradást kell behozniuk együttesen, hogy abból az ártatlan kicsi gyermekből életrevaló ember lehessen. A hátteret ehhez a Dévai Szent Ferenc Alapítvány és az otthonvezetők közösen megteremtik, ennek ellenére e munka lelkileg és fizikailag teljes és nem akármilyen embert kíván.

Csergő József és felesége, Hajnal tevékenysége nyomán a két szárhegyi otthonban a lehetőségekhez képest csinos és nem is oly kicsi gazdaság működik, a krumpli, helyi nevén pityóka, valamint a zöldségek jó részét megtermelik maguknak. Emellett tyúkot, juhot, teheneket is tartanak, valamint disznót vágnak, ami igencsak megkönnyíti a célként meghatározott önfenntartást. Ha már e kifejezést, az önfenntartást használom, úgy meg kell jegyezzem, hogy ez a szó errefelé kevéssé ismeretes, ugyanis nem beszélnek róla az emberek, hanem természetesnek veszik, hogy mindenki eszerint próbál élni. A zord vidék, a kevés és rosszul fizetett munkahely, és az élő, éltető hagyományok erre nevelték a gyergyói embert. Lévén helyiek is olvassák soraim, nem csak a Csonka Hon polgárai, így ki kell emelnem, hogy mindez csak nekünk, magyarországiaknak furcsa. Hiszen bár otthon is egyre több településen, kisközösségben, és néha már a politika szintjén is beszélünk önfenntartásról, önfenntartó falvakról, mindez azonban csak délibáb, csalfa tünemény országos méretekben. A magyarországi magyar emberek túlnyomó többsége elhagyta régi életmódját, és a természettől, valamint a jó Istentől távoli körülmények közt él, „szemetet” eszik, s iszik. Az úton otthon is elindultunk, ha példa kell, hát kaphatunk Székelyföldről, de időben kell elkezdenünk, mert a világ szépen lassan mindnyájunkat megront. A székelyföldi ember is küzd a maga démonaival, de e zárt közösség sokkal inkább kitart és ellenáll, mint magunk.

Másrészről hozzá kell tenni, hogy érezhetően egyre többen, s többen keresnek gyarapodást jelentő megélhetést innét is nyugaton, ugyanakkor a külföldön dolgozó székely fiatal visszavágyik és itt akarja megvalósítani távlati terveit, álmait, miután összegyűjtött annyi tőkét, ami erre elegendő. Magam, rövid ittlétem alatt már több ilyennel is találkoztam: A kamionos fiatalemberrel, aki hazatérte után mindjárt megmászta az 1381 méter magas szent hegyet, az Isten Székét –„hol az Isten székel”,  mit sem törődve azzal, hogy mindjárt meghűlt. Majd a közeli falurészen ribizlis telepítésébe kezdett, hogy megalapozza itteni jövőjét. A huszonéves családapával, aki gyermekei javát nézve dolgozik a német építőiparban, sűrű időszakonként hazajárva. Azt hiszem az efféle „kalandvággyal”, hosszútávú tervezéssel semmi baj nincs, sőt, ha a jó Isten megsegíti e fiatalokat, úgy lélekben még inkább megedződve térnek haza. Külföldi munkavállalásukkal nemhogy elsorvasztják a Székelyföldet, hanem családot alapítva, tettrekészségükkel, hitükkel, erejükkel tovább gyarapítják azt. A gond akkor kezdődik, ha e kint lét felhígítja a társadalmat és egy részük vissza sem tér, vagy ha mégis, úgy feladja az éltető hagyományokat és elherdálja az ezredév alatt megteremtett értékeket. Magyarországiak ebben tán segíthetünk, hisz mi már részben végigmentünk ezen a folyamaton és érezzük ennek minden negatív hatását. Ilyesfajta jó példák otthon is adódnak, sajnos azonban egyre több és több letelepedési szándékkal nyugatra utazó magyar fiatallal találkozom, akiknek egy részében már a kiutazás előtt sem fordul meg, hogy hazatérjenek.

Őszintén szólva Székelyföld kapcsán leginkább a természetközeli életmód, a gazdálkodás, annak elsajátítása vonzott, hiszen családunkkal otthon is régóta dolgozunk azért, hogy valamiféle önfenntartást elérjünk, ami a 21. század világában mind fontosabbá válik majd. E tekintetben sem kellett csalódnom, mert testközelből láthatom e munkálatokat, amik részben, esetenként teljesen, eltérnek az otthon alkalmazott módszerektől, így tapasztalatokkal felvértezve térhetek haza. Mára a földek nagyobb része, itteni szójárással élve, már felszántódott, a pityóka és minden egyéb elültetődött, a fű is zöldell már, így a juhok, tehenek megtöltötték élettel a Szármány legelőit. A Húsvét, a hittel teli és dolgos ember számára elhozta a természet feltámadását. Türelmes székely munka-, és túratársam akkurátusan elmagyaráz és megmutat mindent a maga halk, de egyértelmű beszédjével,  persze rávilágítva a dolgok árnyoldalára is. Ezt kell tennem nekem is, hiszen küldetésem, hogy a valót írjam. Az Ismerős Arcok zenekar kiváló énekese, Nyerges Attila szavaival élve: „Az író dolga, hogy meséljen, de igazat írni ne féljen”. Ennek szellemében szomorúan tapasztaltam, hogy a szemetelés kezd itt is divattá válni, bár messze nem öltött akkora méreteket mint a Csonka Honban. A székely embernek is rá kell ébrednie, hogy értékeit csak úgy őrizheti meg a jövendő számára, ha tiszta lélekkel és hittel óvja azokat. Ha kell, magától, ha kell, az idegenektől, de azzal a kérlelhetetlen harciassággal, ami lelküknek olyannyira sajátja. Ahogy a székelység őse, Csaba királyfi, atyja, Atilla Kr.u. 453-ban bekövetkezett halála után, megmaradt népével keletre ment, hogy megtalálva a fényt, megerősödve térjen vissza, úgy keressük mi, Csonka Hon népe, hitünket egyre inkább keleten, jelesül Erdélyben és a Székelyföldön. A legenda szerint Csaba királyfi vissza is tért, és népét letelepítette Erdélyben, ahol testvérként várták az árpádi Honfoglalókat. Ez a testvéri szeretet vesz itt körül, és e hittel megerősödve fogok hazatérni és dolgozni a Kárpát-medence mára kevesebb mint 15 milliós magyarságáért!

Kalapos Gábor