A kötelező nem kötelező

Nem mindenki tartozik a nagy kötelező házi olvasmányos diákok soraiba. Nyilván ennek megvan a maga „hátránya és előnye” egyaránt. Nekem sem mindig fűlött a fogam egy-egy könyvet elolvasni, de a muszáj muszájt szült. Nem tagadom, voltak kellemes és kellemetlen meglepetések. Igaz, a román házi olvasmányokhoz valahogy sosem volt akkora szerencsém, meglehet, nem tolongtam az előttem várakozók sorában, hogy hamarabb megkapjak egy könyvet, sok esetben egy olyan könyvet, amelynek még esélyt sem adtam, hogy kedvelt, vagy akár kedvenc lehessen, már csak azért is, mert négy nyolcadikos osztálynak jutott talán kevesebb mint fél tucat könyv, és a középiskolás emlékeim sem igazán számolnak be másról.

A házi olvasmányok mindig nagy fejtörést okoznak mind a tanároknak, mind a diákoknak egyaránt, nem csak azért, mert értékes bringázási, vagy kirándulási, esetleg alvási időt veszít el a diákegy korban esetlegesen hozzá illő olvasmánnyal, hanem azért is, mert kerülnek olyan felhagyott olvasmányok, amelyeket nem lehet megtalálni a könyvtárban, és ha mégis, a rongyos állapot és az igen kis példányszám miatt, csak várólistára iratkozhat fel az ember, természetesen, aki akarja, vagy képes, esetleg lesz ideje, és türelme kivárni, amíg eljut hozzá a „lecke”.

Azóta eltelt pár év. Elviekben csak az nem fejlődött, ami nem akart, és a technikai vívmányok tárháza soha nem látott méreteket öltött. Éppen ezért lepett meg, mikor egy barátom említette, hogy érettségire készül, és van még pár házi olvasmány románból, amit ugyan igényelt, de nem volt lehetősége kiolvasni, mert az a bizonyos várólista, ami a könyvért való sorba állást jelentette, „nagy szerencséjére”, az érettségi előtti hetekben ért el hozzá, és akad olyan is, ami a netten került elő nagy nehezen, de legalább előkerült, nem úgy, mint azok az anyagok, amelyeket csak elemzésekből magolhat be egy diák, anélkül, hogy belelapozhatott volna a regény tényleges anyagába.

A panasz ezen a területen igen egyszerű, mind a pedagógusok, mind az őket kisegítő intézmények részéről. Nincs, és eddigi utánajárásaik reménytelenek maradtak annak érdekében, hogy esetenként több mint egy-két foghíjas regény, novelláskötet, vagy használható szöveggyűjtemény kerüljön a diákok íróasztalára. Nem ritka eset, hogy a tanároknak is csak olyan példányok vannak meg, amelyeket csak az irodalom szentlelke tart össze, annyira elhasználódtak az évek alatt, és a könyvtárakban sem más a helyzet. Az sem újdonság, hogy a minisztérium által a könyvtárak, iskolák részére biztosított könyvcsomagok, amelyek az adott iskolai tananyagok kiegészítő olvasmányaiként szolgálnak szintén a kommunizmus óta, betűkre szétlapozott példányszámait is az ott dolgozó könyvtárosok ragasztgatták foltosra, vagy cserélték ki, újítják fel saját otthoni könyvespolcukból, hogy legyen amit kézbe adni a tanulni vágyóknak. Nem csak gyergyói szinten lehet találkozni ezzel a helyzettel.

Évek óta hallani, az olvasás, és a nyomtatott irodalom hanyatló korszakába való érkezéséről, mind emellett a vizuális, auditív kulturális intelligencia kérdése és szerepköre is egyre inkább teret követel magának, s ha figyelembe vesszük a piaci részesedését, akár azt is mondhatjuk, hogy a film világa egyre inkább teret nyer, annak ellenére, hogy már több mint száz évet tudhat maga mögött a filmipar, a guttenbergi és a pergamenes formával ellentétben. Tehát a követelmény maradt, az irodalmi áldozatkészség is nő a vívmányhajsza kecsegtető alkalmazások világában, ha valaki papírból készült, kézzel forgatható könyvet tart a kezében.

Amellett, hogy az irodalom átformálódása egyre drasztikusabb méreteket ölt, amellett, hogy multikulturális identitászavart gerjesztünk magunknak, hogy mindenhez is értsünk, székely virtusunkból adódóan, vagy globális orientáltságunk igényel egyre többet és többet a lingvisztikai önfenntartás, vagy akár az irodalmi önmegtartóztatás irányában, nem csak arra vagyunk képtelenek szép lassan, hogy az irodalmi értékeket személyi szellemi érettséghez mérten tudjunk ajánlani diákjainknak, gyermekeinknek, akár intézményes, szakmai, vagy személyes megfontolásból, meggyőződésből, hanem lassan arra sem, hogy a saját oktatási látásmódunk alkalmazásához szükséges anyagokat sem tudjuk kellő képpen előteremteni, egy olyan „rendszerben”, ahol sosem tudhat elég sokat az ember „diák”, látva azt az adatmennyiséget, amit meg kell tanuljon, és látva azt a mennyiséget, amit el kell hogy felejtsen, hogy tovább tudjon tanulni.

Kell-e mindent is tudni?

Mikor tudunk kilépni ebből a bűvkörből, ha a kötelező nem kötelező, hanem követendő példa a megértett irodalom olvasott lajstromán.