Rendhagyó beszámoló a somlyói zarándoklatról

     Az ember életében, a Jó Isten akaratából, számos fordulópont adódik. Gyermekkortól a felnőtté érésig és a családalapításig olyasféle változásokon megyünk keresztül, miket magunk sem feltétlen értünk, értékelünk kellőképp. A tinédzser gyermek úgy gondolja, hogy övé a világ, mindent tud és mindenkinél okosabb. Az egyetemről épp kirepült fióka szakmailag maximálisan felkészültnek érzi magát. Majd az évek telnek, az ember őszül, s bölcsebbé válik, s minél többet tud, annál inkább rádöbben, hogy valójában semmit sem tud hisz az egyetlen értékes tudás az Istentől származik. A megoldásokat csak tőle várhatjuk, ha őszintén, hittel fordulunk hozzá. Egy 26 éves fiatal felnőtt vívódásai rejlenek ebben a gondolatsorban, aki maga is átment a fenti a stációkon, még mindig keresi önmagát, boldogulását, helyét e földön, és valódi hittel fordult a csíksomlyói szűzhöz, zarándoklatot ajánlva neki, hogy válaszolja meg kérdéseit és segítse a helyes útra.            

     Május 21-e van, kora reggel, a Gyergyóban még megszokott hűvösebb késő tavaszi ébredés, melyet azonban minden eddigi reggelemnél jobban várok. Hiszen a misével kezdetét veszi a hosszú út, a „lábak imája”, gyalogos zarándoklat Csíksomlyóra, Szűz Mária lábai elé, a kereszténység és a magyarság e nagy ünnepén. Pünkösd, mint vallásunk 3-ik legnagyobb ünnepe, a Húsvét és a Karácsony után, talán épp ezért a legkevésbé értett is egyben. Jó esetben a hívő ember tisztában van vele, hogy a Szentlélek kiáradásának nagy ünnepe ez, ugyanakkor a 21. század Istentől és a természettől elszakadt világában nem érti, nem érzi, mert nem érezheti ennek igazi jelentőségét. Vakmerő magabiztosságra és önbizalomra vallana a részemről, ha azt mondanám Önöknek, hogy fiatalemberként tudom a választ. Nem is teszek hát ily balgaságot, azt viszont kijelenthetem, hogy az élmények megerősítettek azon hitemben: a keresztény és magyar embernek életében legalább egyszer – ha teheti gyalogos zarándokként, el kell látogatnia Csíksomlyóra a pünkösdi búcsú idején, hogy a Kegytemplomban, majd a sokszázezres forgatagban, imái révén békére leljen.

     A szárhegyi templom előtt nagy sokaság gyűlt össze: Gyalogos zarándokok, hozzátartozók, s barátok, érdeklődők, idősek, kik fiatalkorukban maguk is többször megtették e nagy utat, és most büszkén nézik az utánpótlást, kissé fátyolos szemmel, emlékeket idézve. A misén fejet hajtunk a nagy elődök előtt, így jó szívvel és tisztelettel gondolunk Szász Csabára, aki a zarándoklat elkötelezett résztvevőjeként nem oly rég itt hagyott minket, és immár a Mennyekből követi lépteinket. Bár nem ismertem, de áthat a pillanat nagyszerűsége, hiszem és tudom, hogy e csodálatos ember élete megtestesítette mindazt, amiről e pünkösdi zarándoklat szól. Isten nyugtassa lelkét!

     A szekerekre felpakolva útnak indul az ekkora majd 80 fős csapat – mely később néhány fővel duzzad –, a lábak még hidegek, de annál „elszántabbak”, mind jól tudjuk, hogy az első napi 42 km az út legnehezebb szakasza lesz. Csak néhány ismerősöm lévén, még mondhatni bátortalan vagyok, hisz látom, hogy a csapat túlnyomó többsége jól ismeri egymást, és nem szeretnék beleszólni senki beszélgetésébe sem. László székely útitársam szótlan és egyszerű, de annál egyenesebb, vele néhány szót váltva, de lényegében magunkba merülve – ahogy illik – tesszük meg az út első szakaszát. Gyönyörű szép idő van, ahogy a jó Isten akarta, és ha velünk lesz, kitart utunk végéig!  Az ebédidőt eztán takaros kis udvarban, ki a füvön, ki a félig fedett pajtában ülve töltjük, ahol a jó ételtől, s italtól, a hazai ízektől kellemes beszélgetésbe elegyedek többekkel. A magyarországi Szekszárd környékéről közénk érkezett József jó kedélyűen mesél a családról, a tolnai illatokról, ízekről, a hazai borok fenségességéről, miközben feleleveníti székelyföldi emlékeit is, hiszen már a 7-ik alkalommal vesz részt a Szárhegyről induló zarándoklaton. Az ősszel tölti a 60-ik életévet, de energiával teli, ezért eltökélt szándéka, hogy e jubileumi alkalomból lerója tiszteletét a jó Isten előtt, és végigjárja a spanyolországi El Camino zarándoklat 800 km hosszú, rögös útját. A szó bennszakad, és egyre nagyobb tisztelettel hallgatom őt, az ilyen pillanatokban bizonyosodik meg arról az ember, hogy bár az emberiség megérett egy özönvíz erejű változásra, de a remény nem veszett el teljesen. Sokan vagyunk még, akik nem csak fizikai, hanem spirituális szemüvegen keresztül is próbáljuk nézni e csodás világot.

     A gyalogos zarándoklat számomra legnagyszerűbb pillanatai az emberekkel való találkozások voltak. Az autósok tömegeinek dudálásai, az integető felnőttek és gyermekek, az étellel, itallal vendégül látók, a könnyező vagy épp síró idős nénik és bácsik, akik akárcsak a szárhegyi templomnál, örömmel és tisztelettel néznek ránk és idézik az emlékeket. A 97 éves csíkszentdomokosi néni, ki visszatértünkkor fátyolos szemmel ölelte a neki búcsúágat hozó társaimat, akik eljárták a lábak imáját helyette is. Az élet nagy pillanatai ezek, az ok, amiért azt írtam korábban, hogy aki teheti, gyalogszerrel tegye meg ezt a nagy utat, hiszen olyan isteni és emberi élményben lesz része, amit egyetlen utazási iroda a búcsú idejére szervezett komplett erdélyi útja sem pótolhat.

     Séta közben figyelem, bár a fáradtsággal egyre kevésbé koncentrálva, a számomra még ismeretlen tájat. A Gyergyói-medencét elhagyva hegyek között, festői környezetben vezet utunk a szomszédos Csíki-medencébe. Vasláb után a Maros és Olt forrásvidéke mellett fekvő Marosfő jelenti Csík határát, hiszen a következő település már Csíkszentdomokos. A székely települések sajátja, hogy az állattartó életmód okán a székely ember élettere igen nagy, így a falvak vékonyak, de hosszúak. A praktikum így kívánta, nyugtázzuk, hiszen a gyaloglásunk közben jól érezzük, nem kis távolságokról van szó. Csíkban a csapat már kissé viharvert, mind várjuk, hogy estére megérkezzünk a csíkdánfalvi templomkertbe, ahol az imateremben szállásolnak el minket. Ennek ellenére fáradhatatlanul énekeljük a keresztény dalokat, köztük az egyik kedvencemet, mely a  „ Van egy jó hely” (Másutt : Ott fenn a hegyen) címet viseli. Az ima és az egyházi ének adta lendület, valamint a székely humor  továbbviszi lábat akkor is, ha az már kevéssé mozog. Ez az a kettős hangulat, a vallási révület és a felhőtlen jókedv, mely körüllengi 5 napos utunkat, és aminek köszönhetem, köszönhetjük, hogy különösebb fennakadások nélkül teljesíteni tudtuk ezt az embert próbáló feladatot. A megérkezés boldog, hálával teli, esti szokásos imánkban dicsérjük az Urat, majd mind nyugovóra térünk.

     Reggel aztán nincs késlekedés, hisz Csíkcsicsón a szárhegyiek ebéddel várnak minket, majd Csíkszereda határában, Csíktaplocán el kell foglalnunk szállásunkat és fel kell mennünk a somlyói kegytemplomhoz, valamint a Jézus Hágóra. A rozsdás, itt-ott kicsit fájó lábak nehezen mozognak, de 1-2 óra alatt mégis bemelegednek. A csicsói vendéglátás és a finom étel, ital,  picit hosszabb pihenő mindenki számára felüdülés, hogy aztán megkezdhessük oda utunk utolsó szakaszát. Mádéfalván néhány percet időzünk a véres eseményeknek mementójául szolgáló emlékműnél, mely épp felújítás alatt áll. A magyar és a székely Himnusz éneklése közben testemet melegség járja át, mégis a hideg ráz ki, ahogy eszembe jutnak Nyírő József szavai a mádéfalvi veszedelemről írt regényéből: „Carato megbénultan nézi. Érthetetlen, hogy miért nem védekeznek, hiszen nem erejement emberek. Puszta ököllel is átvághatnák magukat, egy részük ugyan elhullana, de a kemény, szíjas, edzett férfiak lendületét a halál sem állíthatná meg… Miért nem védekeznek, hiszen tartásukból látszik, hogy nem félnek? Vagy ha már nem támadnak, miért nem menekülnek? Miért öletik halomra magukat, mint a juhok? Hirtelen rájön a titokra és viaszsárgán suttogja: Ezek az emberek meg akarnak halni! Tudatosan és szántszándékkal!… kik megszűntek félni a haláltól és túlnőttek e földi lét kicsinyességein!” Micsoda pusztításokat és küzdelmeket élt túl ez a kemény székely vidék és annak népe, de a jó Istenben való hitük mégis megőrizte őket. Letörlöm hát halvány könnycseppjeimet, hisz máris indulunk tovább.  

     A taplocai szállásfoglalás után kis beszélgetésre marad időnk, tovább ismerkedünk hát útitársainkkal, ezúttal sem csalódva bennük. Aztán eljön a 3 óra, a megbeszélt indulás a kegytemplomhoz, ahol a korábban Szárhegyen is szolgáló Ervin atya köszönt minket, mint az első zarándok csoportot, valamint György Balázs szárhegyi papbácsival közösen misét celebrálnak tiszteletünkre. Felemelő érzés ez, miközben a zarándokok megállás nélkül érkeznek, hogy a Szűz lábai elé járuljanak. Magam is áhítattal lépek oda és kérek áldást a zarándoklatunk kitűzőjére, azt kérve tőle, hogy világosítsa meg utam, hogy minél több emberen segíthessek rövid életemben! Véletlenek nincsenek, szoktam mondani mostanság, és ez bizonyára így is van, hiszen úgy fél órája tart a mise, mikor az oltár felé sétáló ismerőseimet pillantom meg.  A Dunakanyarból, Nagymarosról minden évben elzarándokoló, több évtizede boldog házasságban élő Szimon Ágota és Attila jó barátaim, de nem gondoltam volna, hogy a sok százezres forgatagban találkozunk majd. Ahogy később Ágota mondta: „A könnyeim törölgetve sétáltam lefelé, mikor összepillantottunk.” A hideg újra, már nem először és nem is utoljára, kiráz, hálát adok Neki, hogy mindezt megélhetem.

     A Jézus Hágó, a keresztút végigjárása és a somlyói Hármashalom Oltárnál való közös fotó készítés megkoronázzák e napot, fáradtságunk tán most a legnagyobb, lelkünket mégis átjárja az áhítat. 2015-ben a hagyomány szerint a csíksomlyói búcsú 500-ik jubileumi évfordulója van, mely még különlegesebbé tette az idei eseményt. Feltöltődve nyugovóra térünk hát, hogy másnap újult erővel ébredjünk és részt vegyünk a kereszténység és a magyarság ünnepén. Az ébredés már olajozottabb és reményekkel teli, amikben aztán nem is kell csalódnunk. Korán felmegyünk a nyeregbe, hogy kényelmesen közlekedhessünk, de már ekkor érezhető, valami nagy készül. Ahogy az idő telik megelevenedik előttem, amit eddig csak a tv-ben láthattam: Magyarok százezrei a világ és a Kárpát-medence minden tájáról jönnek ide, hogy láthassák Csíksomlyó ragyogó csillagát. A hidegrázás folyamatos és megszokott érzéssé vált ekkora már, ami tetőfokára akkor hág, mikor a nemzeti imádságaink éneklésébe kezdünk.

     Az idei év főszónoka, Jakubinyi György érsek köszöntésében elmondja:  „Oltalmad alá futunk” – hirdeti a jubileumi év mottója, két személyre utalva: egyik az imádkozó, a többszörösen kiszolgáltatott, a másik Mária, aki oltalmazza és védelmezi őt. Ezzel a lelkülettel zarándokoltak őseink sok-sok évszázadon át Csíksomlyóra, hogy erőt kapjanak a jövő építéséhez a kiengesztelődés, a megbocsájtás, az igazságosság és a béke jegyében, mert ez a „szent föld” az övék volt, és ahogyan az övék volt, úgy most a miénk is, erre figyelmeztet a Mária-év, hiszen „amely nemzet nem ismeri, és nem tiszteli a múltját, annak nincs jövője”…  A Szűzanyának ezt az üzenetét: „Tegyetek meg mindent, amit fiam mond”, ma, a 21. században és most, a csíksomlyói Szűzanya kegyszobrának 500. évfordulóján, a jubileumi Mária-évben, így foglalhatjuk össze: legyünk hűek őseink szent hitéhez és erényeihez, vagyis legyünk hűek katolikus keresztény szent hitünkhöz, legyünk hűek nemzetünkhöz és szülőföldünkhöz, és legyünk hűek anyanyelvünkhöz és anyanyelvi kultúránkhoz! Ez a három mind alapvető keresztény erény.” Csodás és illő gondolatok ezek, melyek tarisznyánkba téve egész életünket végigkísérik majd. Bár először jártam itt, de a jubileumi esztendő búcsúja a maga nagyszerűségében megismételhetetlen és volt, hálával tartozunk a Teremtőnek, hogy részt vehettünk rajta!

     A délután megpihenésre már nincs idő, indulunk is, hogy estére megérkezzünk a jól „bejáratott” és ismert csíkdánfalvai kedves szállásunkra. A fáradtság erősödik, de a nap spirituális töltetétől az izom többet is kibír, így a „Közelebb, Uram hozzád” dallamára kitartóan érkezünk meg. Valahogy ez idő tájt történt, de magam sem tudom pontosan, ugyanis utólag hallottam csak róla, hogy Melinda kedves útitársunk lába egy rossz lépés következtében fájni kezdett. A hölgy ennek ellenére tovább sétált és nem nagyon ült szekérre, gondolta kis ficamról van szó, ami megszokottnak is tekinthető akár. Ahogy tudta, tudták kezelték, és sikerrel megtette az utat. Az érkezésünk másnapján, 26-án kedden aztán orvoshoz ment, aki megállapította, hogy eltört a lába és azon nyomban gipszbe tette. E bátor és erős hölgy a jó Isten segítségével törött lábbal is végigjárta az út majdnem felét, ami akkora tett és oly csoda, amit csak Pünkösdkor érthetünk, élhetünk meg igazán! Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen emberrel zarándokolhattam együtt!  

     Az éjszakai pihenés erőt ad, tudjuk, másnap utunk csak Marosfőig vezet, ahol a pünkösdi királyválasztás csodálatos hagyományának felelevenítésére kerül sor. Magyarországon e hagyományok már csak kevés helyen élnek, vidékemen szinte egyáltalán nem, igaz olvasmányélményeimből, néprajzi érdeklődésemből fakadóan többet hallottam és tudok róla, mint az átlag. Ilyenkor a falu legényei közül  különböző versengések nyomán megválasztották 1 esztendőre a pünkösdi királyt, királynőjét és udvartartását, aki aztán ez időre előjogokat nyert, úgymint ingyen ihatott a kocsmában – a falu, nem a kocsma költségén! – és a lakodalmakra meghívás nélkül is elmehetett, a többiek vigyáztak a marhájára és a többi. Ezek a kiváltságok, mint említettem, csak egy esztendőig, a következő választásig voltak érvényben, ezért került a nyelvbe a rövid dicsőség szinonimájaként a pünkösdi királyság kifejezése. A szárhegyiek hagyományában ma már a versengés nem él, hanem a királyság népe tesz javaslatot és választja aztán meg az új királyt. Mindez mókázással, népdalok éneklésével igazi gyergyói mulatással összekötött csodás élmény volt. Betekintés az éltető hagyományok világába, és nagyszerű emberi szórakozás, ami az elmúlt napok elmélyült imádkozása után felszabadító erővel hat.

     Esti megpihenésünk alkalmával Marosfőn László barátommal és két fiatal leánykával egy idős házaspárnál kaptunk szállást. Nagyon szívélyes, meleg fogadtatásban részesültünk és végigbeszélgettük a teljes estét. Bensőséges módon meséltek Erdély, Székelyföld és legfőképp Marosfő mindennapi életéről, örömeiről, nehézségeiről, szépségeiről és természetesen az elmaradhatatlan medvetörténetek is előkerültek. Ebben a zord időjárású, de csodaszép településen, a munkától nem megriadva, szilárd Istenhittel és a természet feltétlen szeretetével élnek ők, úgy, ahogy a Teremtő elrendelte mindnyájunknak. Ilyen környezetben és ilyen emberek közt érdemes járnunk-kelnünk, mert ez óriási erőt ad továbbiakban is.

     Másnap hajnali ébredés és indulás várt ránk, mert 11 körül Szárhegyen kellett lennünk, ahol a falu népe várt minket nagy szeretettel, valamint a templomban ünnepi misével zártuk le ezt a csodálatos 5 napot. Útközben még megálltunk Marosfő és Vasláb között, ahol a domboldalban a fenyvesből Nagy-Magyarország alakját kirajzolva vágtak ki fákat az értő kezek, így nemzeti imádságainkat áhítattal énekeljük el. Az emlékező sorokat éppen június 4-én, a trianoni békediktátum 95-ik évfordulóján írom Gyergyószárhegyen, így legalább annyira átjár a fájdalommal, de büszkeséggel teljes érzés, mint akkor és ott, a marosfői fenyőknél. Amíg a székelység ily erős és tartja hitét, magyarságát, addig élünk, élni fogunk!

     Megérkezésünkkor óriási szeretet, könnyes tekintetek, síró szemek várnak. László barátom maga is elérzékenyül, ahogy feleségét és gyermekét, rokonságát meglátja . Bár hozzátartozók nélkül engem csak néhányan köszöntenek barátilag, mégis érzem, hogy otthon vagyok, nem irigységgel, hanem örömmel tekintek az ölelkező családokra, hiszen tudom, hogy engem is pont így fogadna édesanyám, s testvéreim, ha itt lehetnének köztünk. Meg is fogadom gyorsan, hogy jövőre magammal hozom őket! Az ünnepi szentmise után, még egy kis ünneplésre, ebédre, beszélgetésre és iszogatásra is sor került, hogy aztán ki-ki hazatérjen. A társaság szétszéled, de lelkünket örökre összekötötte a közös zarándoklat felemelő emléke, mind megígérjük: Jövőre ugyanitt, veletek! Isten áldja a keresztényeket, Székelyföldet, Magyarországot és a világ magyarságát!

Kalapos Gábor