“Mégis, ha ebből a gondolatcsokorból ki akarok valamit emelni, az ez: számomra a legnagyobb érték Isten. Az ő léte az életemben.” 

Vannak olyan igazságok, amivel szin­te naponta szembesíteni akar valaki. Képeslapra írva, (kör)levélben, fal­fir­kán, könyvjelzőn, dalszövegekben, a templomban. Néha már bosszantóak is. Mert annyira nyilvánvaló, hogy ta­lán ki sem kellene mondani. Köz­he­lyek. Egy idő után elengedjük a fülünk mellett, de mihelyt kibillent valami a meg­szokott környezetből, megta­pasz­ta­­lunk valami újat, a sokat látott mon­dat egyre csak visszhangzik. Vi­lág­gá kür­töl­nénk, de nem tesszük. Más már he­lyet­tünk is megtette. De csak ak­kor kez­dünk figyelni rá, ha hiteles sze­mélytől látjuk, halljuk. Ilyen lány a szárhegyi Molnár Margit is. A gyergyói (kolozs­vá­ri, sepsiszentgyörgyi) szín­ház­kedve­lők tehetséges színésznőnek ismerik, a marosvásárhelyi Szent Imre Kol­légium bentlakó diákjai neve­lő­nek.

– Neked mi érték? – tettük fel a kér­dést Margitnak.

– Ha értékeket tudok magaménak, gazdag vagyok.

Érték, hogy élek. Hogy egészséges vagyok. A biztonságos környezet. Hogy van, mit megennem. Van, ahol aludnom. Van, kihez szólnom, és szólnak hozzám is jó szót… Hogy van családom. Ha van, akire szá­mít­hatok a bajban. Értékes minden perc, amikor megélhetem a sze­re­te­tet – akár adom, akár kapom.

Vannak örök értékek. És értékek, amik csak ideig-óráig azok. Csak ad­dig, amíg nem eszmélünk rá a vi­szony­­la­gosságukra, a jelentéktelen­sé­gükre.

Lehetnek olyan értékeink, amelyeknek nem is vagyunk tudatában. Ha pedig nem vagyunk tudatában va­­laminek, ami a mienk, olyan, mintha nem is létezne. Más, aki látja az értéküket, könnyedén elveheti tő­lünk. Hogy is ne tenné, ha mi nem is küzdünk értük?

Meg kell ismerni, hogy mim van, nehogy úgy járjak, mint az egyszeri ember a mesében, akitől az ördög elkéri azt a valamit, ami az övé, a házában van, de ő mégsem tud róla. A szerencsétlen könnyedén kezet is ad rá, de a búslakodással marad csak, mikor hazaérve ráeszmél, hogy a pár hetes gyermekét ígérte oda…

Értékelni kell, amim van. De vajon mi az enyém? Mi lehet az én rejtett kin­csem? Rejtett lehet az öröksé­gem. Anyagi, szellemi, lelki, erkölcsi ja­vak, melyek közvetlen felme­nőim­től, családomtól, nemzetem nagyjai­tól szálltak rám.

Érték a tiszta levegő és víz, amivel gazdagon el vagyok látva azon a föl­dön, ahol élek. A kiegyensúlyozott idő­járás. És érték az erdő, aminek megléte a három előbbit befolyásolja. Még ha egyetlen fa sincs jogilag az én tulajdonomban, az, hogy most van körülöttem erdő, engem gaz­da­gít. Nem függetleníthetem magam a kérdéstől, hogy tizenöt év múlva is lesz-e, hiszen az én gyerekeim fognak szenvedni a hiányától.

Érték a föld, ahol megtermeszt­he­tem magamnak a növényeket, el­tarthatom rajta, belőle az állatot, és ezért nem kell pénzt kiadnom. Amit pedig én termelek, arról biztosan tu­dom, hogy nincs benne műanyag. Mennyire fontos ez az egészségem szem­pontjából!

Értékesek a felmenőim között a pél­dás életek. Azok a férfiak és nők, akik jó erkölcsi örökséget hordoztak és adtak tovább, mint: a becsü­le­tes­ség, a hűség, a hit, a családközpontú­ság, az imádságos lelkület, a tisz­tes­sé­ges munka szeretete.

Ezeket a jó gyökereket kell felkutatnom, és belőlük megújulnom. Ez nincs magától. Önképzést kér! Hoz­zá kell idomuljon az ember látása. Tanulni kell. Igen, még azt is meg kell tanulni, hogy értékelni tudjam az értékeset.

Megjegyeztem az elején, hogy érték az egészségem. Igaz. Bár néha épp a betegségben eltöltött idő az ér­ték, az szül gazdagodást.

És ugyanígy: nem mind érték, amit ér­téknek tüntetnek fel a szemem előtt.

Például, érték a kényelem, de nem olyan nagy, amekkorának manapság láttatják. Van, ami egyértelműen fölé helyezkedik. Értékesebb az idő, amit a szülők a gyerekeikre szánnak. Legyen-e padlófűtés a házban, vagy – ugyanaz alatt az idő alatt, amíg az előteremtéséért dolgozok kül­földön –, inkább hatékonyan le­gyek része a gyerekeim életének, be­folyásolója növekedésüknek. Gyak­ran csak utólag derül ki, ha nem vol­tak a saját helyükön az értékek. Nem volt helyes rend közöttük.

Tágabbra nyitott szemmel kell járni a világban… Rengeteg csapda kerül az utunkba. Reklámok, filmek, írott média, sikerkönyvek, slágerek. Álta­lá­ban minden csapda a számomra, ami­ről az jut eszembe: ha nem né­zem/ve­szem meg, vagy olvasom el, ki­ma­radok valami nagyon fontosból! Be­folyásolni akarnak. Miért? Mert va­lószínűleg valakinek jó az, ha en­gem (téged… igen, téged is) egy bi­zo­nyos irányba terelnek. Mert az a va­laki gazdagabb lesz tőle. Nem, nem szel­lemi vagy lelki gazdagodásra gon­do­lok. Nem. Anyagi. Pénz. Igen. Va­la­kinek – sőt: sokaknak! – nem ember vagy, hanem haszonlény, akiből élni, meggazdagodni lehet. Az a céljuk, hogy elhidd: a te értéked az növeli, ha megveszed, amit ők nem kis pénzért el­adnak neked. És nem elégednek meg azzal, hogy egyszer behúzzanak a csőbe, addig folytatják, amíg ha­gyod. Gondosan ügyelve közben arra, hogy véletlenül se juss el a meg­elé­ge­désig. (Ne adj’ isten, a föleszmélésig!). Mert akkor, jaj, nem fogyasztanál még! És ezt az egész merényletet épp azzal ken­dőzik, amire leginkább érzékeny vagy: a hiúságoddal.

Hiszen megér­demled, nem?

De nekem (neked) vajon mi az igazán jó? Egy nagyon mélyről jövő vágy szerint az, ha rend van körülöttem és bennem. Rend a családban, munkában, kapcsolatokban, gondolatokban, érzelmekben, vágyakban. Rend­ben vagyok önmagammal, má­sokkal, Istennel. Ha helyükön vannak az értékeim, tehát, ha közöttük is rend van… Ha van egy helyes ér­tékrendem. Igen, rendnek kell lenni az értékeimben is. És, mikor már helyükre állítottam, és megszilárdítottam őket, sőt, már teljes meggyő­ződéssel ki is tudok mellettük állni, következő lépésként arra kell tö­re­kednem, hogy átitassanak engem. Igazi nagy feladat, hogy valóban, teljes létezésemmel az értékeset tudjam képviselni. Ha ezt elhatározom, azt jelenti, hogy többé már nem dőlhetek kényelmesen hátra, és nem beszélhetek, gondolkodhatok, cselekedhetek, dönthetek valamiféle automatizmus szerint. Úgy, ahogy az a legegyszerűbb lenne, ahogy az ös­z­tönöket felcsigázó, mindenhonnan erőszakosan felém zúduló hatások szeretnék. Értékekkel élővé, ér­té­keket megélővé kell lennem. Bármit teszek, bármit mondok, bárhol va­gyok – át kell hassák azt az értékeim.

Tevékenykednem is csak így sza­bad: értékek mentén. Úgy vagyok meg­alkotva, hogy én magam is al­kotásra legyek képes. Ha akarom, ha nem, az én „kezem” nyomán is születik valami. Emberként nem méltó hozzám, ha valahányszor csak valamit létrehozok, nem értékeset „te­remtek”. Ha az alkotásom má­so­kat nem segít kicsit jobbá lenni. Értékteremtővé kell lennem… Fe­la­dat. Személyes és egyetemes hivatás.

Mégis, ha ebből a gondolatcsokorból ki akarok valamit emelni, az ez: számomra a legnagyobb érték Isten. Az ő léte az életemben. Az ő közelsége. Az ő szeretete. A tudat, hogy én az Övé vagyok, és ő fölötte áll minden földi hatalomnak, ami valaha megrémített, vagy ezután rémít­het. Hogy minden bizonytalanságomban az egyetlen, tönkre nem tehető, el nem vehető bizonyosságként ott van ő. Ő a legnagyobb gazdagságom.

– Megszívlelendő gondolatok.