„S amikor már azt hiszed, hogy eltévedtél, onnan még egy jó darabot kell jönni, hogy Kostelekre érj” magyarázta kérdezőjének Vaszi Levente.

Pedig a település mindössze néhány órai gyaloglásra van a csíkszépvízi vízgyűjtőtől. Menaság is csak ehejt van onnan, s a régi magyar határ karnyújtásnyira, a gerinceken húzódott valaha. Út is lenne, ha karban tartanák. A Hargita megyei részt a hargitaiak, a többit a bákóiak.

Kostelek Bákó megyében van, ahol a moldvai magyarság legnagyobb része él ma is. A Delnice- és a Szellő-patakok völgyében alakult ki. Román nemzetiségű néhány család van, de a népesség csaknem fele ortodox hitű. Ellenben senki ne csodálkozzon, ha a görögkeleti pap által bemutatott istentisztelet után is inkább magyar szót hall. Az itteni mai ortodoxok, a negyvenes évek közepéig görög-katolikusok voltak. Akkor Romániában felszámolták ezt a vallást, s a ’89-es fordulat után is mindent megtett a központi hatalom, hogy a görög-katolikusok templomaikkal és javaikkal együtt továbbra is az államvallás irányítása alatt maradjanak. (Lásd a gyergyói példákat.) Kosteleken tehát nincs baj a magyar nyelv állapotával, s elzártságának haszna is van, hiszen gyakorlatilag érintetlen, tiszta hagyományok élhetnek itt tovább.

Levente, ez a törékenynek tűnő, de ugyancsak szívós fiatalember, a Felszállott a páva idei vetélkedője alkalmával, Kostelek nevét az egész világgal megismertette. Nem titkolt remény nógatta: hátha többen fordítják szekereik rúdját Kostelek felé, mint eddig? Hátha azonnal mérhető haszna lesz a falusfeleinek is abból a tudásból, amit immár egyre kevesebben őriznek máshol? Hátha anyagiakkal mérhető gyümölcsöt terem az itteni hagyományőrzés. Aki erre gondolva akar majd Kostelekre látogatni, s nem négykerék-meghajtású terepjáróval vág neki az útnak Csíkszépvíz felől, az a Gyimeseken átutazva, nagy kerülővel Ágason, a községközponton át juthat el a kis településre. Gödrös, de szép útszakaszon.

Ezt az utóbbi utat választottuk Zsigmond Attilával. Azért keresve fel Leventét, hogy egy filmportré erejéig megtudjuk, milyen változások jelentkeztek életében a megtisztelő közönségdíj után?

A sikert feldolgozni nem könnyű, ám esetében nem kell majd lélekgyógyász segítségét kérni. Belé ugyanis nem akadt semmi kolonc. Támogatóinak, útmutatóinak, a budapesti Fábián Éva zenetanárnak, s azoknak, akik szavazatukkal segítették híressé válását, nagyon hálás, de azt is tudja: ő sem maradt adósuk, sikerült örömet szereznie rajongóinak. Onnan, ahol a körbeölelő hegyek a kerítés, amin át maga az jó Isten könyököl be a telekre, s ahol akár kaszálás közben is lehet imádkozni, hiszen a meredek oldalon, térden állva könnyebben lehetne suhintani, nem szándékszik a hullócsillagszerű sors kedvéért kirepülni.

Pontosan tudja, hogy mi a dolga, hogy mindabból, amivel távollétei alatt feltarisznyálhatta magát, közössége aparaja-nagyjának van elsősorban szüksége, ahogy neki rájuk. Csíkszeredában érettségizett, aztán a Háromszék Együttesben is táncolt vagy négy évig. Először félt, hogy unatkozni fog, amikor Ferencz András magyartanár meggyőzte, hazacsalta, hogy otthon a helye. ő volt, a szárhegyi, az is, aki Leventének a Fel szállott a páva vetélkedőt, ezt a lelket és magyarságtudatot, önbizalmat és hitet tápláló csodálatos rendezvényt ajánlotta. ő biztatta, nógatta, barátját, erőt adva egy ilyen léptékű megméretéshez. Tudott ő valamit, s lám neki lett igaza.

Leventét már többen keresték ajánlatokkal. Lesz, amit elfogad, de messzire és hosszú időre aligha utazik, hiszen már a vetélkedő alatt olyan honvágy fogta el néha – meséli, hogy szinte vette a kalapját, hagyva csapot, papot, versenyt, Budapestet. Tehát messzire és sokáig nem megy el Kostelekről, mert neki ott a helye, aztán kis tanítványait csak nem fogja magukra hagyni. Neki otthon a helye, hangsúlyozza. Igazolta ezt az a fogadtatás is, amivel a hazatérőt várták. A tanítványai koszorút fontak, felvirágozták a kaput, a fél falu ott topogott izgalommal, úgy várta, mint egy győztes hadvezért – hazatérő fiát. Akkora volt az akarás, mesélte Levente édesanyja, hogy a gyermekek még az éneket is sírásra váltották meghatottságukban. Na, ezt a lakodalomhoz méltó fogadtatást sem felejtheti el Levente.

Magyar nyelven tanítani, magyar hagyományt életben tartani-őrizni román megyében hit nélkül nem lehet. Megmaradni magyarnak sem!

Levente nagyszülei, dédszülei és azok kortársai tudásával oltja naponta a szomját. „Tátáktól, mámáktól” tanulja, hogy tovább adhassa azt, ami valószínű örökre elveszne egymást megbecsülő kapcsolatuk nélkül.

Egy kosteleki fiatalembert meglegyintett a siker szele. Akár el is szállhatna vele az a páva, de ő az Óperenciákon is túljutó sikerét elsuhanó szellőként értékeli, ami nem fog akkor sem változtatni életén, ha máshonnan nézve viharnak tűnhet.

Megjelent a Gyergyói Kisújság 2014. május 1 – 7-i számában