A hatodik

Mármint az idén.
A saját nevemben.
Mert amúgy nyolc.
Kereset.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságán.

Hogy ez sok vagy kevés, azt döntse el ki-ki maga, tőlem ennyi telt. No nem azért, mert nem történik naponta mindenfele számtalan jogsértés, hanem ezért, mert az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek, van olyan ügyem, amit három és fél éve, még 2013 júniusában indítottam, de máig sem sikerült a végére járni, a következő tárgyalás jövő márciusban lesz, így jó esély van arra, hogy a kezdettől számított négy év elteltével sem lesz a kezemben jogerős ítélet. No de nem erről akartam most beszélni, hanem az idei hatodik keresetemről, amit a mai nap postáztam Strasbourgba.

A történet lényege az, hogy petíciót intéztem tavaly ősszel Maros megye prefektusához, s azt kértem tőle, hogy gondoskodjon arról – ami nem mellékesen törvényben előírt kötelessége – hogy a megyében működő közintézményekben lehessen használni a magyar nyelvet. Ő első körben adott egy maszatoló választ (miszerint az önkormányzatok nincsenek neki alárendelve, egyéb intézmények viszonylatában meg az van, hogy szoktak kapni magyar nyelvű beadványokat, illetve lehetőségük van magyarul válaszolni. Arra hiába kérdeztem rá kétszer is, hogy ezzel a lehetőséggel élnek-e (vagyis ha valaki magyarul fordul hozzájuk akkor magyar választ kap-e?), így kénytelen voltam törvényszékhez fordulni.

Az igazságszolgáltatási eljárás egy furcsaságáról már írtam (itt), most azonban oda is eljutottunk, hogy kézhez kaptam a jogerős ítéletet, mehetek vele panaszra. Mert mit is mondanak a magas ítélőtábla bírái: mivel nem élek Maros megyében, ezért engem személyesen nem érintenek a hatóságok jogsértései, tehát panaszt se tehetek ellenük.

Ezt a kifogást már az alapfokon eljáró bíró is felvetette, s ugyan tételesen és részletesen cáfoltam (kezdve azzal, hogy írtam egy petíciót magyar nyelven a prefektusnak, s kaptam rá – én, személyesen – egy románul megírt választ, s befejezve azzal, hogy a törvényszék épületén – a bejárattól az utolsó eldugott zugig – egy szó magyar nyelvű felirat nincs, a személyzet pedig úgy van összeválogatva, hogy senki egy kukkot ne tudjon magyarul, így ha az ember el akar jutni egy tárgyalásra, kénytelen bevetni a román nyelv terén létező ismereteit; ebbe is én ütköztem bele, személyesen). Ennek ellenére – minő meglepetés! – a bíró helyt adott ennek a felvetésnek, s érdemi tárgyalás nélkül utasította vissza a keresetemet. (Fontos részletkérdés: nem a prefektus hivatkozott erre, hanem a bíró vetette fel, lényegében a prefektus védelmében. A pártatlanság jegyében.)

Az csak természetes hogy fellebbeztem, de gondolom az se nagyon meglepő, hogy eredménytelenül, mert másodfokon is ugyanaz a döntés született. Azaz nem épp eredménytelenül, mert pont az történt amire számítani lehetett, tehát eredmény az, hogy a bírók újabb bizonyítékát adták annak, hogy nem pártatlanok, illetve hogy ítéleteiket nem az igazság és nem a törvény alapján hozzák. Túlzás és rosszindulat nélkül mondhatom, hogy ezek a bírók – akiket már ismertem több korábbi perből – két rossz közül választhattak (ahol a két rosszat persze a saját szempontjukból kell érteni): vagy hoznak egy korrekt ítéletet (amivel a prefektust meg a magyar nyelv használatát szabotáló intézményvezetőket haragítják magukra), vagy pedig teret adnak belső indíttatásaiknak (amivel ahhoz járulnak hozzá, hogy az emberjogi bíróság Romániáról állítson ki egy nem túl hízelgő bizonyítványt). De hát ez legyen az ő gondjuk, én könnyet hullatni értük biztos nem fogok.

Az ügy egyik jellemzőjéről már szintén írtam (itt), most csak annyit teszek hozzá, hogy ez is arra jó, hogy az emberjogi bíróság képet kapjon arról, hogy miképpen is zajlik Romániában az igazságszolgáltatás. Persze ahhoz, hogy ez világosan kirajzolódjon szükség van arra, hogy figyelemmel kísérjük az eseményeket és türelmesen gyűjtögessük az adatokat. Ha így teszünk, akkor igen releváns adatokkal tudjuk alátámasztani a strasbourgi panaszokat. Ebben a konkrét esetben például dokumentumokkal igazolható az, hogy nem csak kettős mércét alkalmaznak a bírók, de ezt igencsak célzottan, a magyar közösség ellenében teszik, tehát diszkriminálnak. Hogy egészen konkrét legyek: ha egy bukaresti egyesület pert indít egy eldugott falu elöljárója ellen (mondjuk Felsőboldogfalván a “Községháza” felirat, vagy Berecken a polgármester irodájában levő zászlók miatt), akkor a megtámadottak hiába vetik fel a támadó személyes érintettségének a kérdését, a bírók álláspontja az, hogy a közérdek mindennél fontosabb, annak érvényesülnie kell. Fordított esetben (mint amilyen ez az ügy is) már egyáltalán nem fontos a közérdek, sőt, a bizonyítottan személyes érintettséget is hiába hozza fel az ember, a bírók azt laza mozdulattal lesöprik az asztalról, s szigorúan megállapítják, hogy a személyes érintettség kizáró feltétel, márpedig itt olyan nincs. S ebben s ténykedésben még az sem zavarja meg őket, ha adott esetben maga Dan Tănasă egyesülete jelenti ki – írásban! – hogy márpedig nekik ebben semmi egyéni érintettségük nincs, de nem is kell, őket a közérdek vezérli.

Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ez azzal magyarázható, hogy ahány bíró, annyiféleképpen ítél meg hasonló helyzeteket, annak jelzem, hogy téved. Ezeket az egymásnak szögesen ellentmondó ítéleteket ugyanazok a bírók hozzák! Meg lehet nézni pl. ezt a két ügyet:
http://portal.just.ro/43/SitePages/Dosar.aspx?id_dosar=10200000000059604&id_inst=43
http://portal.just.ro/43/SitePages/Dosar.aspx?id_dosar=9600000000036964&id_inst=43
Mindkét esetben ugyanaz a bírói tanács (complet) ítélkezett. Esetemben megállapították a személyes érdekeltség hiányát s ezért elutasították a keresetemet, a csíkszeredai esetben pedig a polgármester vetette fel ezt a kérdést a bukaresti egyesület kapcsán, a bírók pedig ezt utasították el és helyt adtak Dan Tănasă keresetének.
Ennek alapján már könnyebb megérteni azt, hogy miképpen történhet meg, hogy Dan Tănasă minden perét megnyeri: azért, mert a bírók maximálisan partnerei, a végletekig részrehajlóak. Kerülgethetjük, de talán jobb nyíltan kimondani: soviniszták.

Árus Zsolt