… folytonossági történet.

A gyergyói karatésok több mint húsz éve léteznek, dolgoznak, fiatalokat indítanak el útjukon. Ennek ellenére, enyhén szólva is méltatlanul kimaradtak a közvélemény látóköréből. Igaz, hogy soha nem törekedtek a nyilvánosságra, nem keresték a közszereplés lehetőségét. Dolgoztak csendben, tették a feladatukat. A gyergyószentmiklósi Balázs József irányította a tevékenységet már a kezdetektől. Az időközben harmadik dan fokozatot elért mester az alábbiakban a kezdetekre is visszaemlékezik.

– Ha ennek a riportnak címet kellene adjak, valami olyasmit írnék, hogy folytonossági történet. Koránt­sem úgy kezelném, mint egy siker­sztorit. Tulajdonképpen egy folyamatnak vagyunk részei. Attól a perctől kezdve, amikor egy eseményre azt mondjuk, történet, szerintem az már egyúttal történelem is. Úgy is lehet mondani, hogy kimerevedett, meghalt. Emlékként jó, de valós értéke már nincs. A mai pénzelt sportvilágban léteznek káprázatos megvillanások, de csak ennyi. Amit eddigi életemben láttam, a siker­történet addig tart, amíg a sportoló feljut a csúcsra, majd ezután, az ese­tek zömében, következik az úgyne­ve­zett süllyesztőben való eltűnés.

– Mikor jut fel egy sportoló a pá­lyája csúcsára?

– Az élsportolók nagy része akkor éri ezt el, amikor egy megnevezett célpontot elér. Szinte minden esetben az történik, hogy a cél elérésé-­vel párhuzamosan nem készül élete kö­vetkező szakaszára. Ilyenkor rend­szerint bekövetkezik a zuhanás. Sok olyan sportolót láttam, akik na­gyon magas szintet értek el abban az ágazatban, amelyben remekeltek, de az ezután következő időszakban nem tudtak mit kezdeni. Ezért is mondtam az elején, hogy a mi ese­tünk­ben inkább nem a hangzatos si­kerek, hanem a folytonosság a jel­lem­ző, és nem volna szabad ez meg­sza­kadjon. Nem tudjuk, hol kez­dő­dik, illetve, hol lesz vége. Mi részei va­gyunk az egésznek. Mindenkinek, akinek csak tehetem, megpróbálom elmagyarázni, hogy a japán küz­dő­mű­vészetek mentalitása, filozófiája már önmagában nevükbe van csomagolva. Kell venni némi fáradságot, hogy kicsomagoljuk és értelmezzük azt. Ily módon sokkal világosabban látunk majd bele ebbe a témába. Amikor azt mondom, hogy karate-do, akkor minden embernek, tiszte­let a kivétel, az jut eszébe, hogy kéz­zel-lábbal rúgkapálunk. Magyarra lefordítva a karate-do azt jelenti, hogy az üres kéz útja. Út, amelyen járni kell. Ez utóbbi felét rendszerint elfelejtik, s csak annyi marad meg a tudatokban, hogy karate. Ön­ma­gá­ban a karate is már beszédes megne­ve­zés, mert a teljes lefordítás ér­tel­mében üres kezet jelent. Tehát fegy­vertelen, üres kézre kell elsősorban gondolnunk. Az üres kéz békés kéz. Soha nem lehet úgy elképzelni, hogy agresszív tevékenységre alkalmas. Mindig innen próbálok kiindulni, hogy ezt az emberek, az esetleges ér­dek­lődők megértsék. Próbálom tisz­tázni az üres kéz fogalmát, s ami talán ennél is fontosabb, ennek az útját. A hagyományos japán harc­mű­vé­szetek mind így vannak megne­vez­ve. Például, a már említett karatén kívül ott van a ken do, a kard útja, jaj do, a kardrántás művészete, ju do, a hajlékonyság útja, aiki do, az energia kiáramlásának útja, bu do, a harco­sok útja. Mindenik harcművészeti stí­lus iskola az útról, és nem egy állo­másról, s nem a végcélról beszél. Az egyén számára a végcél a halál, de ettől a jelenség nem szabad meg­szűn­jön. Visszatérve az első gondolathoz, ez az egész nem lehet egyet­len állomás. Szakaszok vannak, ahol be lehet jelölni egy-egy fejlődési fá­zist, aminek a végén az ember elér egy fokozatot, egy bizonyos érettségi szintet.

– Mikor kerültél kapcsolatba a ka­ra­tével?

– Annak idején, a nyolcvanas években, a sorkatonai szolgálatom alatt volt szerencsém összetalálkozni és összebarátkozni egy nagyszerű sepsiszentgyörgyi fiúval, akivel azóta is nagyon jó kapcsolatot ápolok. ő már akkor haladó karatéka volt. A had­se­reg tudjuk, milyen volt, s nekem feltűnt, hogy ennek a katona kollé­gá­nak volt egy erős, sajátos energia-ki­sugárzása. Feltűnt ugyanakkor, hogy mindig fegyelmezett, ápolt, ki­mért volt. Ezzel nagyon kilógott a töb­biek közül, főleg abban a közegben, ami az akkori román hadseregben fellelhető volt. Aki nem tudja, talán el sem tudja képzelni, de aki ér­te azt az időszakot, pontosan tud­ja, miről beszélek. Nagyon kevert tár­saság volt. Ha bekerült egy-egy más­milyen ember, az rögtön kitűnt a többiek közül. Egy idő után kértem, hogy tanítson meg engem is. Mond­ta, hogy megtanítana, de nem va­gyok még kész erre. Hogyhogy? – tettem fel a kérdést. Szóval, rendesen beletaposott az egómba. Később meg­magyarázta. Az első számú prob­léma az volt, hogy cigarettáztam. Tény, hogy akkoriban közel két cso­maggal szívtam naponta. El kellett dönteni a hogyan továbbot. Ki­derült, hogy nagyon szívesen tanítana, fogadó közeg lennék a tanulásra, de vannak feltételek. A rossz szo­ká­soktól mindenképp meg kellett sza­badulni azért, hogy az ember egy valós fejlődési útra léphessen. Na­gyon nehéz volt lemondani a már szinte beidegződött rosszról, de vállaltam. Nem egy században voltunk, csak néha találkoztunk. Kis papír­fec­nikre írta a gyakorlatsorok szá­mát, illetve azt, hogy melyek a tí­pushibák, mire kell figyelni, mit kell kijavítani. A gyakorlás helye, intenzítása rám volt bízva. Azért el lehet képzelni, hogy nem volt könnyű mind­ezt kivitelezni, hisz mindenki fi­gyelt mindenkit. Éjjeli őrségben is gyakoroltam, de nem volt rossz, mert hamarabb telt a háromórás szolgálat. Így kerültem kapcsolatba a karatéval.

– Később is folytatódott a tanu­lás…

– Persze. Miután leszereltünk, gya­kor­lás céljával rendszeresen levonatoztam Sepsiszentgyörgyre. Nekik már akkor csapatuk volt, s én is be­álltam az ottani karatékák sorába. Amennyit csak lehetett, tanultam, minden percet kihasználtam. Mon­do­gatom is a gyermekeknek, annak idején olyan edzéseken vettem részt, hogy egyetlen gyakorlás ideje alatt há­rom formagyakorlatot sajátítottam el. Ma nekik két hónap kell egy gyakorlat megtanulásához. Va­ló­színűleg ez azért is volt, mert rendkívüli módon érdekelt ezzel kapcsolatban minden. Mai kifejezéssel élve, rá voltam cuppanva. A másik az idő­tényező volt, hisz mindennap nem utazhattam Szentgyörgyre. így, ami­kor sikerült odautazni, minden energiámat a tanulásra kellett fordítsam. Nem lehetett félvállról venni a dolgokat. Jól éreztem magam abban a közegben, s úgy éreztem, végre valamit csinálok. Valamit csinálok, aminek célja, iránya van. Úgy is mondhatom, hogy rátaláltam a Do-ra, a tulajdonképpeni útra. A szent­györ­gyi csapat kapcsán alkalmam nyílt megismerni a csíkszeredai csa­patot is. Közben Gyergyóban is ala­kult egy karatecsapat. Oda is jártam ed­zésre. Voltak felfogásbeli és for­mabeli eltérések a sepsi­szent­györ­gyiek­hez viszonyítva. Bizonytalanná váltam, s sok töprengés után úgy döntöttem, maradok a kezdeti vonal mellett. Az idő bebizonyította, hogy végül csak jó irányt választottam. Ezután a csíkszeredai csapatnál folytattam az edzésmunkát, ekkor már közelebb kellett utazzak információgyűjtés gyanánt. Akkoriban még a helyi TÉESZ-nél dolgoztam az 1-es farmon, ahol volt üres istálló, ami nem volt betelepítve. Ez a hely na­gyon jó volt az edzésekre. Mosolyra fakaszt még mindig, hogy amikor Géza bácsi jött, benézett, s látva engem, csak sóhajtott, s tekergette a fejét. Még manapság is lehet, hogy bólogatna egy kívülálló egy edzésmunkát végzőt nézve, de azóta azért nagyon sok ilyen jellegű információ jutott az emberek tudomására a te­levízió által. A nyolcvanas évek vé­gén, illetve a kilencvenes évek elején azért még furcsán néztek az éppen edzésen lévő karatékákra.

– Mi következett e „hőskorszak” lezárulta után?

– A kilencvenes évek elején megalakult a Román Karate Szövetség. Azt hiszem, nem tévedek, amikor ki­jelentem, hogy ez a szervezet az egész országban kiterjesztette tevé­keny­ségét. Örömmel csatlakoztak ehhez délről, keletről, nyugatról, északról. Nagyszerű volt. Mindmáig emlékezetesek számomra a szövetség égisze alatt zajlott nyá­ri ed­ző­táborok Olimpon, a román tengerparton. Általában tíznaposak voltak, s állítom, hogy szenzációsak. Egyik nap három edzést, másik nap két ed­zés tartottak. Rendszerint ká­ni­­­-    ku­lában gyakoroltunk, tíz nap után már rendesen ki voltunk fáradva. Él­mény marad számomra, hogy reggel hat órakor már a tengerparti ho­mokban szaladtunk. Nagyon kedveltem ezeket a tábo­ro­kat. Saj­nálom, hogy később mindez szétesett. Lé­tezett egy belső igény, hogy a szö­vetség ne maradjon ki a nem­zetközi, és főleg a japán szövetsé­gek­kel való kapcsolattartásból. Tehát, az információt azért próbál­juk meg minél hitelesebb forrásból begyűj­teni, jelen esetben japán for­rá­sokból. Pél­dául a szomszédos or­szá­gok, úgy mint Magyarország, Szlo­vá­kia, Szlo­vénia, Bulgária és még so­rolhatnám, megtették ezt a lépést, és nyitottak kelet felé. Vi­szonylag egyben maradt a rendszerük, és nem az emésztette fel az energiájukat, hogy állandóan széthúznak. Ismerős a helyzet? Nem eljátszották a mindent tudokot, hanem úgy vélték, hogy ad­junk helyet az igazi nagymes­te­rek­nek. E folyamatnak köszönhetően ki­derült, hogy bizony nagyon sok el­torzult információ ért el hozzánk. Ez egyrészt az óriási nagy távolsággal ma­gyarázható, illetve azzal, hogy amíg Japánból ideért a tudásanyag, bi­zony, az útközben ért hatások nagyban torzították. Amikor az első ja­pán mesterrel találkoztam Buda­pes­ten, Masahiko Tanaka mester edzőtáborában, akkor feltevődött a kérdés, hogy ő nem tud, vagy én nem tudok? Persze, ez a kérdés hamar tisztázódott. Akkor vált teljesen világossá, hogy nagyon torz információk alapján dolgoztunk. Ezért kell leellenőrizni mindig, hogy az, amit csi­nálok, valójában helyes-e. Mindezt az élet, a természet kell visszaigazolja. Érdekes, hogy ezt a jelenséget mi, magyarok, székelyek rögtön le­rea­gáltuk, ösztönösen vágytunk a tiszta forrásra. Mi voltunk az elsők, akik kezd­tünk eltávolodni a román ka­ra­teszövetségtől. Nem találtuk teljesnek, és elég nyitottnak a rendszert. Az idő minket igazolt. A környező or­szágokba már gyakran jártak a ja­pán mesterek, s ott teljesen más me­derben haladt az edzésmunka. Mi éve­ken keresztül a magyarországi ka­ratemozgalomba voltunk bele­kap­cso­lódva. A nem megfelelő nyitás hiá­nya miatt, néhány év alatt teljesen szétesett a román szövetség. Ki­sebb régiókban folytatódott a munka, összetársulások történtek. Ma­ga a sportélet ment tovább, de az or­szágos szervezet széthullt.

A ki­lenc­venes évek vége felé történt egy olyan, hogy a székelyudvarhelyi csa­pat felvette a kapcsolatot a Japán Ka­rate Szövetség vezetőivel. Attól kezdve minden évben érkezett egy küldöttség a távol-keleti országból. Rend­szerint az úgynevezett csúcs­em­berek jöttek Japánból, s ez fölöttébb érdekes jelenség volt, mert ha­zájukban ezek a nagymesterek szinte megközelíthetetlenek. Ez  nyi­tás volt részükről, érezték, hogy itt, úgymond, be kell nyúlni az emberek hó­nalja alá, fel kell emelni őket. Min­dig szívesen jöttek, önzetlenül tanítottak. Ez a fordulat egy új len­dü­letet adott. Nagyon tanulságosak voltak azok az edzőtáborok, amiket a japán mesterek tartottak, itt nem csak techikai szinten fejlődhettünk, hanem szellemi és erkölcsi szinten is. Az utóbbiakat hangsúlyoznám. Ké­sőbb már megfogalmazódtak azok a fo­galmak is, hogy tulajdonképpen sok közös tulajdonság van közöttünk, főleg gondolkodás terén. Nyil­vánvaló, hogy a magyar harcos nép, mint ahogy a japán is. Egyes források még rokonságba is helyezik a két nép­csoportot. Itt nem a genetikára kell elsősorban gondolni, hanem az esz­meiségre. Tény, hogy vannak kö­zös gyökereink, főleg a gondolkodás terén. Úgy érzem, emiatt a magyar ember sokkal gyorsabban feldolgozza, és másképpen értelmezi a ka­ra­tét, mint más nemzetek fiai. 2011-ben, amikor Japánban pusztított a cu­nami, nem jöttek Székely­ud­var­hely­re, mert erkölcstelen lett volna részükről, a nemzetükkel szemben, az utazással járó pénzköltés. Az évek so­rán még azt a lehetőséget is meg­adták a tehetségesebb székelyföldi karatésoknak, hogy kiutazzanak Ja­pánba, ahol edzőtáborokban vehettek részt, ugyanakkor meglátogat­hatták a világhírű szent helyeket, köz­tük olyanokat is, ahová halandó fe­hérember nem kap belépési en­gedélyt.

– Mikor tettél utoljára fokozati vizs­gát?

– 2010-ben vizsgáztam a harmadik dan fokozatra. Takashi Shibuya mes­tertől kaptam a harmadik dan fo­kozatot, őt Yamakawa Kazutada mester  asszisztálta. Mindez Székely­ud­varhelyen történt. Nem szeretek dicsekedni, de most azért elmondom, hogy japán kincstári oklevelem van erről a vizsgáról. Ilyet Ro­má­niá­ban nagyon kevés ember tud felmutatni. Fokozatok, oklevelek létez­nek, de a japán kincstárnál saját név­re bejegyzett oklevéllel csak kevesen büszkélkedhetnek. Nagyon szeren­csés helyzet, hogy eredeti forrásokból meríthetek.

– Tervezel újabb vizsgát?

– Persze. Minden edzés tulajdon­képpen készülést jelent a következő fokozati vizsgára. Tudni kell, hogy a harcművészetekben, ahogy hala­dunk felfelé, a fokozatok között egy­re nagyobb az időbeni különbség. Pél­dául a második és a harmadik dan között négyéves időszak van, a harmadik és a negyedik dan kö­zött el kell teljen minimum öt év. Itt már nem lehet olyan gyorsan vizs­gáz­ni, bele kell érni, bele kell öre­gedni ebbe a folyamatba. Nagyon szá­mít a rutin, és ahogy haladunk fel­felé a tudással, a biológiai érte­lem­ben vett testünk egy adott ponton túl már nem képes többet teljesíteni. Itt kerül képbe igazán a do, az igazi harc­művészet lényege, ami­kor a belső energiák felszabadítása, illetve ezek mozgatása, hasznosítása kerül előtérbe. Minden embernek a biológiai teste egy behatárolt egység, a szellemünk viszont nem, ez végtelen. Na most, ha ezt a saját hasznunkra tudjuk fordítani, akkor csodás dolgokat lehet elérni.

El kell mondanom, hogy a karate világában a shihan nagymestert je­lent, a szenszej pedig oktatót, mes­tert. A shihanok a mesterek fölött állnak, olyan valakik, akik magas kitüntetésben részesültek, ezek az emberek már nem csak technikai vezetők, ha­nem szellemi irányítók is. Szám­ta­lanszor előfordult, hogy a 65 éves shihan megszégyenített, mert gyor­sabbnak, erősebbnek bizonyult, mint a nála jóval fiatalabb karatéka. Ilyen­kor megdorgál, hogy fiatalember létedre nem vagy képes őt felül­múlni, tessék többet edzeni. Ja­pán­ban az 50 éves ember még fiatalnak számít. Ott rengeteg 60 éves kezdő karatés is van. Sajnos, a magyarság kö­rében ebben a korban az ember már úgymond letudta magát. Sze­rin­tem mindez fejben dől el, és az szép az egészben, hogy ott nemcsak mondják, hanem aktívan, sőt, intenzíven végzik is a gyakorlatokat, ed­zé­seket. A hitelességüket mestereink onnan nyerik, hogy soha nem mondnak olyat, amit nem tudnak meg­csi­nálni. Nincs mellébeszélés. Le­he­tőség adó­dik olykor egy-egy kötet­le­nebb edzés során, hogy a mesterrel gya­korolj, és akkor látod, érzed, hogy szó szerint lehengerel. Alig in­dít néhány technikát, de úgy érzed, hogy messze meg­előzött, betalált, előtted odaért.

– Mikor rájön az ember, hogy még mindig kell fejlődjön, akkor bizo­nyá­ra ez ösztönöz is, nemde?

– Igen, ez ösztönzőleg hat, és ha nyitott szívvel-lélekkel állsz hozzá, akkor fel lehet ismerni a minőséget, az értéket. Mikor ez megtörténik, ak­kor tényleg fejet lehet hajtani előtte, és azt mondod, hogy osu (ejtsd: osz – szerk. megj.), azaz kö­szö­nöm a tanítást.​

– Mikor alakult a Gyergyói Karate Klub?

– A kilencvenes évek elején már tevékenykedtünk, csapatunk volt. Annak idején nagy népszerűségnek örvendett a karaté. A kezdetekkor 60–70 ember járt edzésre. Idővel bekövetkezett a lemorzsolódás, csök­kent a létszám, aztán megint többen lettek, ezután megint ke­ve­sebben. Szóval, hullámzott a látogatottság, de a lényeg az, hogy lé­te­zünk, fennmaradtunk. Több mint 20 éve folyamatosan dolgozunk. Nem az a fontos, hogy mi volt, hanem az, hogy merre tartunk. Az évek során fel kellett vállalni az edzőséget, illetve az ezzel járó felelősséget. Biztos, hogy követtem el technikai, didaktikai, pedagógiai meg mód­szertani hibákat. Ezért elnézést ké­rek mindazoktól, akik úgy érezték, hogy esetleg nem kapták meg tőlem azt, amit kerestek. El kell fogadják tőlem, hogy én is egy fejlődési fázisban voltam, s ez mind a mai napig ér­vényes. Viszont, ha megfelelően nyitottak vagyunk, akkor úgy fogjuk fel, hogy mindennek van egy taní­tá­sa. Az idén is indítottam kezdő csoportot, tíz-tizenöt 5–6 éves gye­re­kek­kel. A gyermekek nagyon moz­gé­ko­nyak, s néha azzal szórakozom, hogy a szülőket csillapítom, hagyják a gyer­meket mozogni. Kicsi korban ke­vés ideig tudnak figyelni, a többi már csak játék. Ha nincs játék, akkor a következő edzésre már nem is jön el. Nem szabad a gyermekeket ket­rec­szerű szűk keretek közé szorítani. Persze, mindennek eljön az ideje.

Itt szólnom kell arról is, hogy minden évben voltak országos szintű ered­mé­nyeink. Jelzem, nem vagyunk versenyorientáltak. Létezik a sport­karate, amely lehetőséget teremt a világ- és Európa-bajnokságokon való részvételre. A mai körülmények kö­zött a sportkarate világában annyi­ra kemény edzések vannak, hogy ennek vállalása legyen mindenkinek a saját problémája, saját felelőssége. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a szel­lemi fejlődésre, mert aki nem tud az energiáival gazdálkodni, nem rendeződik körülötte a világ sem. Az ősi tanítás is így hangzik: ép testben ép lélek. A csapatunkban egyaránt he­lyet és lehetőséget kap idős és fiatal, hogy a karate által új tudást szerez­hessen a világról és saját magáról. A karate egy tökéletes tükör, ami pont azt mutatja, amik vagyunk.

– Jelenleg melyik országos szer­ve­zet­hez tartoztok?

– A Tokukai Karate Klubok Szö­vet­ségéhez tartozunk. Országos szer­vezet, de az alapjai Hargita me­gyében vannak, hisz elsősorban a me­gyei csapatokat tömöríti magába.

– Kik voltak az oktatóid az évek során?

– Illetlenség lenne részemről nem szólni ezekről az emberekről. Első­ként Péter Árpádot kell említsem, aki annak idején a sorkatonaságnál ta­nított, majd következnek a sorban az udvarhelyi, a keresztúri, a csíksze­re­dai csapat vezetői. Továbbá ide kell sorolnom a japán szövetséget kép­viselő mestereket, akiket szintén az oktatóimnak tartok. Itt el kell mondjam, hogy az életemben volt egy hullámvölgy, amikor el kellett hagynom az országot munkavállalás miatt. Svédországba utaztam. Az el­ső, amit becsomagoltam, a karate­­ru­hám volt. A fővárosba, Stock­holm­ba vezetett a sors, ahol hosszas keresés után, a lakóhelyemhez közel találtam is egy csapatot, itt szí­vesen láttak az edzéseken. Mentem, beálltam a sorba, és nagy öröm volt számomra látni és érezni, hogy a karate va­lójában egy univerzális nyelv. Itt a földgolyón bárhova megy az ember, nincs olyan kontinens, nagy­város, város, ahol a karate nyel­vén ne lehessen érvényesülni. Ez ki­zárt. Mindenhol ugyanazok a japán ve­zényszavak, mindenhol az a vi­sel­kedési forma, etikett érvényes. Na­gyon jó érzés volt ezt megtapasztalni. Annyira figyeltek rám, hogy a sorban mindig olyan embert állítottak mellém, a közelembe, aki tudott nekem svédről fordítani angolra, és mindig kérdezték, hogy megértettem-e? Tették ezt annak ellenére, hogy én ezt kértem volna. Felemelő érzés volt. Legyen ez mindenkinek egy óriási tanulság.

– Van olyan tanítványod, aki esetleg felülmúlt?

– Igen, a végére én is ide akartam kilyukadni. Ez a természet rendje, hogy az emberi sorsok nem egyformák, különböző pályákon és különböző minőségekben járjuk be az élet­út­jainkat. Így van ez Kiss Károly egy­kori tanítványommal is, már rég más uta­kon jár fizikai értelemben, de szel­lemi útja ugyanaz, mint az enyém és még sok más karatékáé. Nagyon szép pályát járt be mosta­náig a ka­rate utján, és nem csak, de ezért ő küz­dött, ő dolgozott meg. Jelenleg Íror­szágban él, ott edz, és a kitartása meg az emberi minősége miatt tisz­telet övezi személyét. Majd­nem éven­te jár Japánba to­vább­képzőkre, és amikor hazajön, a közös edzések al­kalmával mindig önzetlenül meg­osztja velünk is az ott tanultakat. Büsz­ke vagyok a barátomra. És vé­ge­ze­tül, nincs titok, a sok edzés a titka a felemelkedésnek. Tehát, hajrá.