Beszélve figyeljünk a betegre

A szörnyű fájdalmakkal küzdő, magatehetetlen, ágyhoz kötött idős ugyanaz az ember, aki volt, csak teste jelzi, hogy lelke szeretné elhagyni ezt a világot. Ahhoz kaptunk mankót András Ildikótól a legutóbbi Belső iránytű előadásán, hogy mit tehetünk hozzátartozóként.

Sajgó Balázs, a Szent István Plébánia lelkipásztora, a Főegyházmegyei Caritas lelki igazgatója az előadás házigazdájaként mutatta be kollégáját, András Ildikót, a Caritas Otthoni Beteggondozás Ápolási vezetőjét, Ilit, aki hivatását úgy éli meg, hogy ő eszköz a Jóisten kezében, „ez ajándék tőle, általam, neki”- fogalmazott. Az emberfeletti munkához a beteg szeméből, kezének fogásából merít további erőt, és abból, hogy jót cselekedett – mesélte. Könnyezett, mert amikor elveszítenek valakit ápolóik, kicsit meghalnak ők is, és könnyeztek sokan a plébániateremben ülők közül is. Az elmondottak tükrében az is kiderült, oka van annak, hogy miért választ valaki ilyen hivatást.

Az előadó, bár évek alatt számtalan időst, beteget segített, mégis nemrég jött rá arra, hogy miért lett betegápoló, amelyet meg is osztott a jelenlévőkkel. “Isten útjai kifürkészhetetlenek” – tette hozzá. A szép gyerekkorát szomorúság árnyékolta be, 14 évesen gyerekként veszítette el édesapját, aki hosszas betegség után, 51 évesen ment el. “Nagyon szerettem édesapámat. Nehéz volt látni, hogy beteg, hogy minden zsebébe nitroglicerin van. Édesanyám dolgozott, nekem volt a feladatom, hogy ha édesapám rosszul lett, betegyem a nyelve alá a nitroglicerint. Folyamatosan rettegtünk a testvéremmel, hogy jól tettük-e be a gyógyszert, hogy visszajön-e közénk vagy sem. Édesapám bátor ember volt, elmondta, hogy mire számíthatunk”.

Szemebesülés az elmúlással

Amikor eljön az az idő, észre kellene venni, hogy már nem azért ápoljuk a beteg szülőt, hogy meggyógyuljon, hanem abban segítjük, hogy szép lassan tudjon elmenni. “Találkoztam munkám során olyannal, hogy a 35 éves anya és két gyermeke térdelt a beteg apa mellett, és imádkozott. A nagyobb gyermek tudta, mi történik, a kicsi nem, és mai napig nem tudnak beszélni az elmúlásról. Mindegy, mekkora a gyermek, beszélni kell a szülő betegségéről, arról, hogy mi történik vele, mert akkor van ideje felkészülni, és el tudja kezdeni a gyászolást”- mondta Ildikó.

Saját történetét megosztva az előadó arra probált rávilágítani, hogy mindegy mekkora a gyermek, beszélni kell a helyzetről, meg kell hallgatni, hogy mit érez. Elmondta, hogy ő, amikor édesapja beteg volt, felnőttként szeretett volna viselkedni, hogy valakinek vagy magának megfeleljen, nem is sírt előtte. “Nálunk is arról szólt minden, hogy mi a jó édesapámnak, de az a pillanat, amikor meghalt, rettenetes volt. Hátramentem az udvarra, nem tudtam, mit kezdjek magammal, olyan dühös voltam Istenre, hogy hívtam, és ha előjön akkor, úgy éreztem, bármire képes lettem volna. Akkor sírtam először. Amikor kiküldik az elhunyt mellől a gyermeket, az nem tudja, mit kezdjen magával”.

Szerinte szükséges lenne ilyen esetben, hogy valaki a hozzátartózókkal, a gyermekkel is beszéljen, mert neki is nagyon nehéz. Azt az esetet is megosztotta, amikor kollégája gyermekként hasonló helyzetben volt, és úgy elbújt, amikor elveszítette szülőjét, hogy még másnap sem kereste senki.

Ha van rá idő, el kell búcsúzni

Szintén tapasztalatai kapcsán szólt arról is, hogy legtöbb esetben másként kezdünk viselkedni akkor, ha hozzátartozónk lebetegszik, pedig annak ellenére, hogy tehetetlen lesz, ő ugyanaz az általunk szeretett személy. “Ha egy kicsit másabb lesz, kiadják a kórházból, elkülönítjük. Különszobába tesszük, hogy ne zavarjuk, csak belesünk időnként, de ez arról szól, hogy jobb lenne nekünk, ha a beteg ránk sem nézne. Sok ilyen esettel találkoztam. Volt olyan, hogy a beteg megkérdezte mit ért az élete? A férje kint állt részegen, az egyik gyerekével nagy gond volt, a másik három pedig úgy volt, hogy édesanyjuk életének vége kell legyen. Erőt kaptam, behívtam az egyik gyerekét, és odatettem a kezét édesanyja kezébe. Csodálatos élmény volt. Azóta is hálás a gyereke, aki aztán sorra hívta testvéreit, és fogták édesanyjuk kezét az utolsó pillanatig. Az az ember ugyanaz az ember, szülő, akit szeretsz, akibe kapaszkodtál.”

Több esetet is mesélt Ildikó, amikor hozzátartozók ragaszkodtak az infúzióhoz akkor is, amikor láthatóan az idős beteg menni készült, unta a testét, és bár hónapok óta tartott a folyamat, mégsem tudtak elbúcsúzni.

Beszélni kell

Megtörtént, hogy egy beteg férfi, akinek teste is arról árulkodott, hogy rákészült az indulásra, olyan dühös volt, hogy nem tudott elmenni. Egészen addig, amíg sérült gyermekének gondozásáról nem biztosította a másik gyermeke. Amint kimondta, hogy kiskorától fogva tudja, neki kell gondoskodnia beteg testvéréről, megnyugodott, és aznap éjszaka elment. Egy másik történetet felelevenítve a hit kérdéséről is szólt az előadó. “Négy óránként adtuk a morfiumot a betegnek. Beszélgettünk. A beteg arról kérdezett, mit hiszek én? Muszály azt higgyjem, hogy van túlvilág, mert édesapám elment, és el kell engednem édesanyámat is – mondtam. Végül hitkérdésre válaszolni a plébánost hívtam a beteghez, beleegyezett. Sose beszéltünk arról, hogy mi történt, de utána még a morfium sem kellett, a plébánossal való beszélgetéskor valamit el tudott engedni.” Olyan utolsó perceknek is tanúja volt a betegápoló, amikor a gyermek volt halálos ágyán. És az édesanyja nem tudott beszélni vele. Amikor érezte, hogy nagyon közeledik a vég, édesanyjától bocsánatot kért, kérte, hogy ne haragudjon, de ő már nem tud tovább élni. Lehet, hogy úgy érezte, haragszik rá ezért is az édesanya. Gyermekkori élményére, édesapja elveszítésére tért vissza, amikor arról szólt, hogy igenis, van, amikor elérkezik az idő, hogy a hozzátartozók azért imádkoznak, hogy a a Jóisten vegye el a szenvedő életét.

Az ápolók mindennapjai

“Minden nap egy kicsit meghalunk a betegeinkkel, aztán elengedjük, jön újabb, azért kezdünk küzdeni, drukkolni, hogy jó lenne, ha gyógyulna” – mesélte, miközben az ápoltak albumát fellapoztuk a technika segítségével. Minden ápolthoz történet fűződött. “Hogy lehet elfogadni az elmúlást? Négy éve értem el azt, hogy efogadom, édesapám ott van a temetőben. Munka ez? 242 terepes kollegám van egyházmegye szinten. Azt tudom mondani, hogy mindenki szív-lélek ember, végzik a feladatokat, de hiszem azt, hogy ezt a munkát gépiesen senki sem tudja végezni, csak úgy, hogy ez az élete. Mert mi kell az élethez? Legyen, amit megegyek, amit felvegyek, egy fedél a fejem fölé. Ha úgy adódik, ezeket mind lehet pótolni, de az életet, azt, akit elveszítünk, nem. Legyünk figyelmesek, mit kíván az idős beteg ember, jegyezzük meg, mit hagyogat, mibe szeretné, hogy eltemessék. Ha szükség van rá, hívjanak bátran minket, bármilyen állapotban is van a beteg, nem szégyen. Szakápolást tudunk nyújtani, a testi fájdalmakat amennyire lehet, enyhítjük” – ajánlotta fel a segítséget.

Tamás Gyopár