1964. április 16-án Kilyénfalvára érkezett haza – felidézzük azt a napot 

Dr. Jakab Antal gyulafehérvári teológiai tanárt, vicerektort és titkos ordináriust koholt vádak alapján 1951. augusztus 24-én tartóztatta le és hurcolta el a kommunista államhatalom. Az egyházmegye későbbi püspöke 42 éves korától 55 éves koráig raboskodott Románia különböző megsemmisítő börtöneiben. Az igazságtalanul megkínzott és meggyötört Jakab Antal a börtönfalakon kívüli világot tizenhárom keserves esztendő után láthatta meg újra: az 1964-es általános amnesztiának köszönhetően 1964. április 16-án – 52 évvel ezelőtt – tért haza szülőfalujába. Most felidézzük azt a napot és az azután következő időket a Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című könyvben leírtak szerint (részletek).

A legszebb tavaszi napok egyike volt ez, egy szép napsütéses csütörtök. Mint máskor, most is megállt a tekerőpataki állomáson az a személyvonat. Talán utasai is a megszokottak voltak, kivéve egyet.
Ezen a napon arról a vonatról leszállt és 12 év, 7 hónap és 23 nap után újra szülőfaluja kövére lépett Jakab Antal.
Gyalog indult a kilyénfalvi szülői ház felé. Úgy mondják, György János bácsi szekérrel utolérte, megismerte, s látva a feltűnően gyenge, lefogyott vándort, hívta, üljön fel a szekérre. Útközben az elhaladt házak előtt Jakab Antal rendre megkérdezte valahai lakóiról, hogy élnek-e, itt laknak-e még, kivel mi van. Akivel találkozott, mindenkinek köszönt, de őt nem ismerték meg az emberek.
Amikor Ernő öccséékhez megérkezett, sógornője, Ilus volt otthon egyedül, a család többi tagja az erdőn dolgozott.
– Sírtunk mind a ketten, öleltük egymást és sírtunk – mesélte Ilus. – Az erdőn laktunk akkor, én mosni jöttem haza. A mosáshoz jó sok vizet melegítettem, s gyorsan töltöttem ki a mosdótálba, mert Antal leghamarabb mosakodó vizet kért. Úgy le volt fogyva, olyan gyenge volt, hogy ahogy hajolt a mosdótál fölé, kellett tartsam, nehogy elessen. Ernő ruháiból felöltözött, de már az udvar s a ház telt meg néppel, úgy jöttek a rokonok s a szomszédok a hírre, hogy hazajött. Mennyit sírtunk azon a napon, el nem tudom mondani. Örömünkben! Én örömemben sírtam, hogy látom, hogy hazajött s hogy ép!
– Édesapámmal az erdőn dolgoztunk – eleveníti fel emlékeit könnyei között Jakab László, Jakab Ernő fia. – A fakitermelők és a szállítók rádióközvetítőn tartották egymással a kapcsolatot, s hát egyszer édesapám telefonál, hogy: „Gyere gyorsan, mert hazajött bátyám!” Akkor az egyik ember azt mondta: „Gyorsan vegyed a biciklimet s eresszed!” Az én biciklim ugyanis éppen defektes volt. Szöktem fel gyorsan, s indultam a körülbelül két kilométer völgyön át Márta nénihez, a nagyobbik lánytestvéréhez…
Jakab Antal a testvérei gyermekeit, az unokákat nem ismerte meg, nagyot nőttek időközben. Nem tudta a nevüket, s azt sem, melyik kié. Újra kellett tanulnia és szoknia az otthoni életet.

Letartóztatásakor valamennyi személyi iratát elvették és hazaküldték a családjának. Szabadlábra ugyancsak a szülőfalujába szóló szabaduló levéllel bocsátották, személyi igazolványt ennek alapján ott kellett igényelnie. A börtönből Jakab Antal ezért érkezett Kilyénfalvárra, nem pedig Gyulafehérvárra.
Az egyházi szabályzat szerint tartós távollétből való hazatérés – külföldön tartózkodás, fogság – után a papnak néhány napon belül jelentkeznie kellett püspökénél. Jakab Antal ezt meg is tette, iratai megszerzéséig azonban nem maradhatott ott, lelkipásztori működésének jóváhagyása pedig különösen sokat váratott magára, hiszen akkoriban meglehetősen nehezen jutottak álláshoz a börtönből szabadult papok. Márton püspök úr a börtönből kiszabadult papok számára vissza akarta ugyan állítani az 1948-as, 1950-es status quót, az állam azonban hallani sem akart erről, így a börtönviselt papok szabadulásuk után gyakran évekig nem kapták meg az államtól a szükséges működési engedélyt.

Jakab Antal püspök a szabadulása utan

A kilyénfalvi szülői házban, ahol Ernő öccséék laktak, szűkös volt a két szoba és konyha, Ernő és neje, Ilus, két nagy és egy kiskorú gyermekük – László, Ilona és Antal – s a háborúban elhunyt Jakab Menyhért felesége, Erzsébet és lánya, Mariska lakta. A börtönből hazatért Jakab Antal huzamosabb tartózkodási helye Kilyénfalván így legidősebb testvérénél, Mártánál volt, ahol az első, csendes szobát tartották fenn számára. Emellett többi testvérénél is tartózkodott, különösen dologidőben, amikor a mezei és az erdei munkákba való besegítéssel hasznossá tudta tenni magát.
Amikor még fizikai ereje gyenge volt, néhány hónapig a lokszádi erdőkitermelésnél dolgozott testvérével, Jakab Ernővel, Marthy Lajos csoportfelelőssel, Molnár Ferenccel és Gál Lajossal. A köbméterek kiszámolását, ami társainak több fejtörést okozott, könnyedén elvégezte. Esténként odaadták neki a kitermelt fák nyilvántartását, s ő reggel átadta a napi 500-600 darab fa köbméterbe átszámított adatát. „Fekete-rezben, ahol Jakab Ernő keresztapám volt a vágtérfelelős, a nyári leltározásaink papírmunkáit mind a püspök úr végezte” – idézte fel emlékeit Marthy Lajos, majd elmesélte azt is, hogy Jakab Antal együtt aludt és étkezett munkatársaival. Hivatalos fizetése nem volt, munkájával rokonait segítette. Pénzt nem fogadott el tőlük. Csak úgy tudtak segíteni rajta, hogy a breviáriumába olykor-olykor titokban becsúsztattak egy-egy bankjegyet…
– Itthon feküdtem ízületi gyulladással, s járt tanítani engem – meséli unokaöccse, Jakab Antal (Jakab Ernő fia). – Minden tantárgyból tanított, hogy ne maradjak le a tananyaggal. Érdekes volt egyik történelemlecke: elmarasztalta a papokat, mert ellenezték a tudományos kutatást. Olvasta, olvasta, egyszer csak kipirosodott az arca, és szinte felkiáltott: „Ez nem igaz!” És elmondta, hogy az igazság az, hogy az egyház mindig is segítette a fizikusok, kémikusok és más kutatók kísérletezéseit! Nagyon felkészült és türelmes tanár volt. Mindenhez jól értett.
Jakab Antal minden lehetőséget megragadott arra, hogy eltartásával ne okozzon gondot rokonainak, éppen ezért fizikai ereje visszatértével minden földmunkában részt vett, amit éppen végeztek: segített a tavaszi veteményezésnél, kapált, kaszált, takart…
– Kérte, hagyjuk, hogy ő rakjon boglyát – meséli sógornője, Ilus. – Mindent végzett, amit egy gazdálkodó ember végez. S misézett, mindennap. Kicsi misét mondott minden reggel.
– A kollektívbe is járt az asszonyokkal pityókaásni – számol be Marthy Lajosné, Pani. –Mindennap indult vederrel s kapával a vállán. Nemcsak akkor imádkoztak, amikor délben leültek ebédelni, hanem munka közben is mondták az olvasót az ő vezetésével. Úgy dolgozott, mint a falusi emberek. Édesanyám mesélte, hogy maradtak el az apró pityókák, s ő ment vissza, s szedte fel. Mindegyiket megcsókolta, s azt mondta: ha a börtönévek alatt ilyeneket kaptak volna, hogy örvendtek volna, mennyire könnyebb lett volna a sorsuk! Kérte, ne hagyják el, mert ez is drága áldása a Jóistennek…
– 1964 tavaszán ugyanabban a szürke lódenkabátban, amit vicerektori korában is viselt, egyszer csak megjelent nálam Jakab Antal – meséli Bodó Péter atya 2008 nyarán gyergyószentmiklósi otthonában, egy különleges reverendában ülve az asztal mellett. Megjegyezzük, titkos ordináriusi korában Bodó Péter volt Jakab Antal összekötője egyik jelöltjével, Márton Mózes csíkszentdomokosi plébánossal. – Korábbi bizalmát ekkor is éreztette. Miközben elszigetelve élt, és nem is mert mindenkivel beszélni, hozzám gyakran eljött. Egyik alkalommal hozott egy reverendaszövetet. Kapta valakitől és kérdezte, jutányos áron nem venném-e meg. Megvettem. Valószínűleg szüksége volt a pénzre… Nehéz volt neki akkor Kilyénfalván állás és szolgálat nélkül léteznie. Mi Dani Gergely gyergyószentmiklósi plébánossal – aki kápláni kinevezéssel töltötte be ezt a tisztséget – és Birtók Ferenc maroshévízi plébánossal, ahogy tudtunk, próbáltunk neki segíteni. Kérésünkre éneklapokat gépelt, miséinken gyóntatott. Minden levelet, amit Fehérvárra küldött, és ami onnan érkezett, megmutatta nekem. Innen tudom, hogy Márton püspök úr mindenáron vissza akarta vinni őt Gyulafehérvárra, csakhogy a kommunista diktatúra idején a papi áthelyezéseket a püspök az Állami Egyházi Hivatal jóváhagyása nélkül nem tudta végrehajtani. Márton Áron hiába érvelt az Egyházügyi Hivatalnak azzal, hogy teológiára nem nevezhet ki megfelelő képzettséggel és tapasztalattal nem rendelkező embert, Jakab Antal kinevezését nem hagyták jóvá. Akkor Csíkszentdomokosra szerette volna küldeni kisegítőnek. Az állam nem hagyta jóvá ezt sem…
Csíkszentdomokoson és a marosfői kápolnában Jakab Antal esetenként járt el misézni.
A munkakeresés és az alkalmi munkák másfél éve alatt megfigyelése és üldöztetése egyre csendesedett.
Aztán valami más is történt azon a ropogó havú gyergyói télen.
Néhány nappal karácsony előtt Jakab Antalnak címzett távirat érkezett Gyulafehérvárról a gyergyószentmiklósi plébániára. A táviratot Bodó Péter vitte el Kilyénfalvára.
– Angyalt hoztam – adta át az üzenetet.
– Mi az? – kérdezte megilletődötten Jakab Antal.
– Három hónapra felfüggesztették Görgényszentimrén Börzsei Márton piarista plébánost. Azonnal menni kell helyettesíteni – szóltak Bodó Péter ajkán s álltak a távirat lapján az újrakezdés várva várt lehetőségét elhozó, betlehemi csillagok fényétől ragyogó szavak…

*     *     *

Jakab Antal 1964-ben olyan súlyos májcirrózissal tért haza a börtönből, hogy orvosai azt mondták: három hónapot fog élni. Antal Zoltán csíkszeredai főorvos szigorú diétát írt elő számára, amit erős akaratára jellemzően élete végéig maradéktalanul betartott. Az előírttól eltérőt vagy az előírtnál egy grammnyival többet soha nem fogyasztott. Étrendje tejtermékeket, lágy tojást, főtt húst, sok zöldséget és gyümölcsöt tartalmazott. A kenyeret kizárólag pirítva fogyaszthatta. Cukor helyett mézet használt. A szigorú diétának és az orvosi segítségnek – s a később Rómában beszerzett két májregeneráló gyógyszernek – köszönhetően a mája annyira megerősödött, hogy a három hónapból egy év híján harminc év lett.
A börtönből való szabadulás után papi szolgálatát másfél évnyi lábadozás és kényszerű várakozás után folytathatta: előbb három hónapig Görgényszentimrén helyettesítő plébános, majd a búzásbesenyőiek plébánialapító, szeretett papja volt, aki már onnan is bejárt egyházjogot tanítani a gyulafehérvári teológiára. 1968 októberétől a Hittudományi Főiskola teljes állású tanára lett. Gyulafehérvári segédpüspöknek a Szentszék 1971. december 23-án nevezte ki, püspökké pedig 1972. február 13-én szentelte VI. Pál pápa a római Szent Péter-bazilikában. Nyolc évig segédpüspökként volt főpásztora támasza, majd 1980-tól 1990-ig megyéspüspökként vezette az egyházmegyét, mindvégig Márton Áron nyomdokain haladva.

Varga Gabriella