Kicsi dolgok is szerezhetnek örömet, megnyugvást. Akár egy útjelző tábla is, mondjuk a Kossuth Lajos és a Tűzoltók utcája találkozásánál. 

Olyan jó helyen lakom, hogy na. Országút kettő is visz el a házam előtt, mellett. Útjelző táblák is jelzik, hogy ki hová juthat. Mégis állandóan megállnak a messziről, főleg nyugatról érkezők, és melegen érdeklődnek, hogy merre kell haladniuk Karácsonykő, Jászvásár, Bákó felé, mert azt nem jelzi kék színű tábla.

A nyáron legalább 70–80 kedves átutazót sikerült boldoggá tennem, ugyanis az útjelző táblák egyikén sem szerepel – előttünk –, hogy merre is kell folytatniuk az utat céljuk elérése érdekében, ami legtöbbször Bákó, a járművűkön pedig jelzi: olaszországi vendégmunkások vagy ottani rokonság látogat a közeli, hegyen túli megyébe.

Már gondoltam arra is, hogy sípot veszek és zebrásra festett botot a kezembe, majd kérdezés nélkül is mutatni fogom a tétován lelassítóknak az utat.

Minap ellenben kedves figyelmeztetést találtam a csatorna és a házunk közé beszúrva. Kartonpapírra, azaz papundeklire pingálva a Gheorgheni, Bicaz, Piatra-Neamţ szavak díszelegtek. Nekem akart segíteni valaki, akinek biztosan említettem integető-szándékom, hogy magam fogok táblát elhelyezni az oszlopon, ha már azok, akiket többször megkértem és illetékesek is az ügyben, nem tettek semmit e bosszantó semmiség feloldása érdekében. Köszönöm a kedvességét abban a reményben, hogy még a nyári nagy vonulások befejezése előtt kikerül egy olyan irányjelző tábla is, ami eligazítja a GPS által talán megzavartakat, illetve az okos kütyű nélkül utazókat.

Másnak nem sok köszönnivalóm van, ha csak a falra hányt borsóért nem leszek hálás, illetve azért, mert valóban ízléses, sőt, rovásírással is megírt utcanévtáblákat helyeztek el a városban.