Sok olyan népdal, csujogatás elő­ke­rül olyankor, amire már csak ke­vesen em­lékeznek. Ha van, aki meg­hall­gassa, továbbadja, értékeink maradhatnak. Az emlékek is, ha van, aki őrizze. Ha vannak István bácsik.

Koszta Ist­ván bácsi az apró növésű fában hang­szert, a kidobott kanapé ru­gójában ko­koj­zaszedőt lát, a dalos ked­vű társaságban örömet talál. Szívesen mesél a látogatóinak, érkezzenek bár­hon­nan, Ma­gyar­országról, Francia­or­szág­ból, Olas­z­­országból, vagy Japán­ból. Sok gyűjtő kí­váncsi a tudására, és nincs az a nyel­vész, aki fonémikus át­írással hűen vis­­szaadhatná csoma­falvi tájszólását, annyira őszinte és dalla­mos.

István bácsival a régi malmokról beszélgettünk.

– Összesen 12 vízimalom volt, vízi­fű­rész ejsze öt es. Ahol nagyobb volt a víz esése, ott jobban tudtak haladni, ahol kicsi, ott kevesebbet vállaltak a molnárok, de az adó egyforma volt. Akkora, hogy nem győztük fi­zetni. Nekünk kettős malmunk volt, de kicsi volt a víz esése. Sűrűn jártak az ellenőrök, egyszerre heten. Abból a szűk vámból meg lehetett volna élni, de azt is ellenőrizték. Borzasztó szekánt emberek voltak, az egyik rá­adásul csomafali. Rengeteg pénzt kö­veteltek. De nem volt miből adni.

Édesapámot megoperálták, az ágy­ba feküdt. Béjöttek éjjel, s mondták édesanyámnak, hogy meg vannak ehülve. Szegény édesanyám 30 fokos hidegbe kiment, s levágott két tyúkot. A mi lovainkot kive­zet­tük az istállóból, s az övéket bé, hogy meg ne fázzanak. Én akkor má ak­kora cseléd voltam, hogy citorázni tudtam. S odaállítottak citorázni. Ad­dig múlattak itt, hogy meg es vi­r­radt. Vilma ángyó még fiatal me­nyecske volt, s a testvéreim is, s azo­kot táncoltatták. Annyit citoráztam, hogy a két csuklóm meg volt dagadva. Ezek csak vigyorogtak nagy gő­gö­sön. Édesapám gondolta, hogy hátha elengedik az adót. S reggel úgyes megbüntették. Éjjel jöttek a lo­vas rendőrök, három jó nagy ló­val, az ajtót úgy megverték, hogy attól is sírba lehetett volna menni.

Kuláknak tették édesapámot, s a kulák embernek a gyermekit nem engedték suvase felvenni dolgozni. Nénémék Aradon szolgáltak, onnat es hazaküldték. S úgy es meg kellett élni. Egyedül csemeteültetni lehetett elmenni, de az csak három hétig tartott. Sóra s gázra se volt elég.

Osztán a tehenyeket s a lovakot édesapám eladta, de az se volt elég az adóba. Később vett egy öreg tarka tehenet, me a doktor azt mondta, hogy a tej jót tesz a gyomrának. Ami­kor következőleg jöttek az ellen­őrök, s nem volt miből adót fi­zetni, a tehenet lefoglalták, s ki­vezették az istállóból. Mindent ki­se­pertek. Szégyen elmondani, de csó­réra vetkeztettek.

Ha megyek fel a Koszára, örökké megvigyázkodok, s látom, hogy most es megvannak a malomnak való he­lyek. Akkor se kellett dugást csináljanak. Azt a palás földet csak Isten tudja, hogy tudják még ezek a nagy gépek is megkezdeni. Az akkori emberek kézzel készítették a malmot, akkora szegénység mellett, hogy rendesen szégyellem elmondani. Sokféle az ember, elítélik még azt is, aki elmondja – fakadt ki újból István bácsi. Restellkedve mesélt arról is, hogy miben jártak az akkori leányok, s legények.

– Akkor az üzletbe nem lehetett ruhafélit venni. Az volt, amit az asszo­­nyok termeltek. Elvették a lent, s kendert, ősszel, amikor megérett ki­nyűtték*, s utána megáztatták, meg­­szárították. Előbb megv­a­ddal­ták*, tilolták*, gerebenelték*, lé­hel­ték*, amíg olyan szép lett, mint a fe­hér­­népek szépen fésült haja. Azt a guzsalyra* felkötték, s megfonták. Vagy kerekkel, vagy orsóval, s abból szőtték a ruhát. Na, de az úgy szúrt, lesúrolta a bőrt az emberről, amíg bétörött.”

Az egyik malmot átalakították, azon csáválták* ki az állatok bőrit. Ab­ból készítettek lábbelit. A vas­tag­jából talpat, a vékonyabból a leá­nyok cipejit. A facipőnek sarkát veres dróttal kicifrázták ügyesen, a talpa szívin elöl eltörték, hogy ha­joljon, s azt ügyesen bőrrel béborították. Az orrát likasztóval megliggatták. Azon ütték belé a szeget, hogy ne látszodjon a szeg feje. Erőst betyár volt, akinek ilyen cipője volt. Olyannal jártak táncba a leányok. Nyárba, mezőre s erdőre mezitláb. Az annyok nem es kellett mondja, a fűzőtől fogva keresztültették a vállukon, s úgy mentek. De olyan finom ösvényeket vertek ott kifelé, hogy el se tudjátok képzelni. Csak a málnavészbe húzták fel a cipőt, hogy addig is kíméljék, legyen mivel mi­sére s táncba menni.

Akkoriba annyi gyermek volt a faluba, hogy az iskolába nem fértek. Egy rend délelőtt ment, egy másik délután. Aki délután ment, haza kellett várja a testvérit, hogy legyen, amit felvegyen. Nem számított, hogy kicsi-e, nagy-e a nadrág, a kabát.

A leckét palatáblára írták, ha tás­kájuk nem volt, a hónuk alatt vitték, s mire elértek az iskoláig letörlődött az írás.

Nehézség volt s mégis olyan gyermekek lettek, hogy nem is lehet el­mondani. Most el vannak kényez­tetve a gyermekek. Nem találják fel magukot. Ejsze elfajultak az iskolába. De a szülők es hibások. A me­ző­gazdaság kéne a prímet vigye, de ezek a mai fiatalok nem tö­rőd­nek.

– A malom megszűnt, mun­kát nem vállalhatott, honnan került ki a kenyérrevaló?

– Örökké peszterkedtem va­lamit. Egész kicsi koromba meg­szerettem a zenét. He­ge­dűt nem lehetett kapni, úgy­hogy nekifogtam s készítettem ma­gamnak, pedig szerszám se igen volt. Ejsze a negyedik he­ge­dűm sike­rült úgy, hogy azzal el mertem menni lakodalmat zenélni. Az elejin csak kicsi­tán­con, csűrökben zenéltem. Osz­tán hívtak lakodal­mak­ba, kí­sérni a leányéneklést. A hatvanas évektől a kultúrcsoportnak kellett zenélni. A testvéreim, Vencel s Mihály es mu­zsi­kusok. Azt mondják, hogy a csa­lád­ban szinte mindenki füles volt.

Most es hol ezzel, hol azzal pepe­cse­lek. Citerát készítek, széket, cseb­ret, kokojzaszedőt, kicsi székelykaput, mikor mit kérnek. Muzsikálni is eljárunk, ha hínak.