Azt mondaják, az igazi csoda csendben születik. Nincs fénye, nincs hangja, és csak ott mutatkozik meg, ahol igazán szükség van rá.

A csodákról szóló mendemondák együtt születtek az emberrel. Közösséget erősítenek, családokat tartanak össze. Az elmúlt évszázad nemcsak a hadászat vívmányait és a városiasodást hozta magával, hanem új látásmódok rejtett ajtóit nyitotta meg. Mostanra már szakirodalma is van ennek a témakörnek. Egyesek jelenéseket látnak bele, mások természeti jelenségekre húzzák rá ezt a szót, van, aki Istent keresi benne. Eltérő gondolatmenetek akadnak milliószámra, de szerintem egyvalamiben mindannyian egyet tudunk érteni, éspedig abban, hogy mára már a csodák sem olyanok, mint régen, mondjuk kétezer éve, mert akkor elég volt a vízen járni, gyógyítani, feltámadni, és felszállni a mennyekbe. Elég volt életpéldával élen járni, szépen beszélni, és megvolt a csoda.

De mi lett a mai csodákkal?
Ha a csodák nyomába akarunk eredni, elég, ha becsukjuk a szemünket, kimegyünk az utcára, bekapcsoljuk a tévét, és annyi csodatévő vérköpővel találkozunk, akik már galaxisokat járnak be űrhajók nélkül, ellopott bolygókat visznek haza, fényévezredeket sétálnak és időben utaznak oda-vissza, hogy már nem maradt hely az igazi csodának. Legalábbis csak azok számára, akik tényleg a tévé előtt ragadtak július huszonkilencedikén.

A Gyergyó központjának mediterrán oldalán pihenő térkövek színt váltottak, keresztbe díszítve a park csinosabb felét. Nem kellett összefüggéstelen káoszelméleteket szőni, hogy megtudjuk, kik voltak a vadorzók, akik nevetésre bírták az arra járó embereket. Íme, valakik megmutatták, hogy mosolyt lehet csalni az emberek arcára, és ez nem kis áldozat, főleg, ha láttuk, hogy éjfél körül még a sötét árnyéka tátongott az utcán, és reggel hét órakor már színekben pompázott a tér. Mert megtehették volna, hogy délig alszanak, mint minden rendes iskolás vakáció idején, de nem. Felkeltek hajnalok hajnalán, kérve, vagy kéretlen, kijöttek, és kőről kőre, színekbe öltöztették az arra járó emberek arcát, a névtelen köveken keresztül.

A nagyobb kövek szavakat kaptak. Gondolom, olyan szavakat, amelyek által az utcai művészek (Street art-osok) számára fontos mondanivalót kívántak megosztani városunk búslakodóival.

Aki reggel járt a központon, teljes pompájában láthatta a kréta színeinek egymás utáni játékát, a kőpontokból kibontakozó formákat, majd a reggeli eső is megkönnyezte a városcicomát. Aki délután jött, csak szivárványnyomokat találhatott, amik a cipők talpára simulva vándoroltak arrább, a lábnyomok kisbuszán.
Nem tudjuk, hogy személy szerint kiket dicsér a mosoly, köszönet, de névjegyüket tekintve nem voltak sem űrlakó idegenek, sem jövőbe látó mindentudó fénypapok, mivel egy mívesen kanyarított írás jelezte az óriásrajz készítőinek gondolatneveit, vagyis: „Itt jártunk mi, az életfestők”.

Ezeket a csodákat felejtettük el. Az élet apró csodáit.