Reggelenként a tömeggel közlekedek. A tömeg értéket rejt, ezt már rég tudom. És mégis, még mindig olyan körmönfontan, válogatott óvodás magyarázatokkal utasítom el magamtól az értéket, ha úgy van kedvem. De az Ég türelmes velem.Egy éve már, hogy ugyanazt a buszmegállót veszem célba reggelenként, mint várakozási helyszínt 7:50 és 8:10 között. Megfigyeltem, hogy főként az időjárás és az egy buszra eső durrdefektek száma befolyásolják, hogy hány percig dekkolok a buszmegállóban. De mi befolyásolja azt, hogy köszönök-e mosolygósan jó reggelt testvéreimnek a várakozásban, hogy kezdeményezek-e feszültségoldó beszélgetést, felajánlom-e kedvesen, hogy segítek felszállni a csomaggal – vagy csak állok meredten és várom, hogy feltűnjön a kanyarban az a kurva busz.

A buszmegállóban szinte mindig ugyanazok az emberek verődnek össze. És az együtt várakozásnak varázsereje van. Egy idő után kialakít az emberekben egyfajta összetartozás érzést. Olyanok leszünk, mint egy törzs. Egy titkos közösség, akiknek legjellegzetesebb szertartásuk, hogy reggel a nyílt utcán egymástól két-három lépésnyi távolságra állnak, félpercenként a telefonjaikat nézik és sosem szólnak egymáshoz. A busz késési idejével egyenes arányban nő az egymásra pillantások és rövid fejrázások száma, amivel a törzstagok együttérzésüket jelzik egymásnak. Majd ha feltűnik a busz a megfelelő számokkal, szinte hallani a megkönnyebbülést, ami egy mély sóhaj formájában tizenöt-húsz mellből egyszerre szakad fel.

Egy év után már úgy összemosódnak az arcok a buszmegállóval, hogy ha a törzstagok véletlenül valahol máshol látják egymást, például a templomban, egy pillanatra összezavarodnak és keresni kezdik, hová tűnt a buszmegálló. Decemberben már alapembernek számítottam egy ilyen törzsben. Akkor figyeltem fel egy másik alapemberre, akinek a sapkáján azt írta: Budapest.

A Budapestes sapkás nő minden reggel elszívott egy cigit, megevett egy banánt, szigorúan végigcsinálta a törzsi szertartás minden lépését, majd felült a buszra és átadta magát a telefonjának. Én már zenét hallgatva érkeztem a buszmegállóba, távolról kiszemeltem a stratégiailag legjobb állóhelyet (amit persze rendszerint elvesztettem a fel-alá járkálásom miatt), olyan tökéletesen várakoztam, mint aki egész életében ezt csinálta, majd amikor eljött az idő, ugyancsak felültem a buszra és azon töprengtem, mi köze van ennek a nőnek Budapesthez.

Netán pesti?

Magyar?

Erdélyi magyar?

Valamilyen magyar?

Vagy osztrák, csak egy hétvégi kiruccanás alkalmával vett egy ilyen sapkát a Váci utcában?

Kizárt.

Vannak szakadékok, amiket ha első nekifutásra nem ugrok át, utána hetekig, hónapokig elüldögélek mellettük. Esténként eldöntöttem, hogy reggel megszólítom, és reggel csodálkozva vettem tudomásul, hogy a tegnap esti kezdeményező kedvem csak úgy elpárolgott. Volt, nincs, kész. Ma sem az a nap van, amikor megbontom a törzs életének megszokott rendjét. Mert egy törzstaggal való beszélgetés ma reggel már kötelezően hozná maga után a beszélgetést holnap reggel is, holnapután is, és kinek van kedve minden reggel beszélgetni, amikor a két-három méteres távolság egymástól olyan kényelmes. Nem, most lusta vagyok, és amúgy is… –Entschuldigung, kommen Sie aus Ungarn?

Ennyi. Egy szakadék átugrása csak egy pillanat, amikor sikerül megálljt parancsolni a belül futó programnak. Amikor a puszta kíváncsiság a mellettem álló ember iránt egy pillanatra fontosabb lesz, mint a kicsinyes  félelmeim, földhözragadt gondolataim, akkor máris ott landolok a másik oldalon, ahol rendszerint egy hozzám hasonlóan sebezhető lélek vár, feltárja előttem az életének részleteit, beenged a mindennapjaiba, vagy elmeséli például, mi szél hozta őt épp ide, ebbe a buszmegállóba. Budapestről.