“Igyekszem menni, ha kell utat, ösvényt vágni. És olyan embereket idecsalogatni erre az útra, akik mindennapjaikban meg akarják élni a csodát. Hogy ki jön utánunk, az már nem a mi feladatunk.” (Lóripap)Magyarságtudatukban meg­erősíteni azokat, akik a kül­ső hatások miatt anya­­nyel­vükön már alig be­szélnek, hitet adni ott, ahol om­ladozik az Isten há­za és ro­mán szó tölti meg. Az el­ha­gya­tott házakat látva, az arra járó szá­mára menthetetlennek tű­nő helyzeten Kémenes Ló­ránt Zoltán, mindenki ál­tal Lóripapként szólított tü­ri plébános javított. A Fe­­hér megyében, Balázs­falva szomszédságában le­vő fa­lucs­­kában, Türben egy­re fogy a magyar, a ma­gát an­nak valló. 2007-ben Lóripap érezte, útjának nehéz szaka­szához ért, de mint a süket csi­ga a me­sé­ben, nem hallgatva senkire, ment előre, el-elhintette a magyar szava­kat, mint fa a magjait, aminek idővel szép termése lett: megújult temp­lom, hetente két al­kalommal magyar nyelvű rádió­adás, identitásukban egyre csak meg­erősödők. Szerinte ah­hoz, hogy megtartsuk, oltalmazzuk magyarságunkat Székelyföldön, nem küzdeni kell, hanem saját értékeinkből me­rítkezni.

Lóripap neve nem idegen a gyergyói nép számára, hisz 1974. január 17-én itt látta meg a napvilágot, ta­nulmányait is itt végezte. Azóta is így vall szülővárosáról: „Minden tele­pülés egyedi, de Gyergyószentmiklós attól másabb, hogy ott láttam meg a jó Isten napsugarát először, ott sze­relmesedtem bele az életbe. Bár­mennyire szürke, bármennyire göd­rö­sek, sárosak az utcái, akkor is az életet jelenti számomra, amit azóta is magamban hordozok és nagyon sze­retek”. Gyerekkori álma vált valóra, amikor 2000. május 27-én dr. Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek pappá szentelte. Kiválasztotta útját, amiről azóta sem tért le. Len­dületes munkáját néhány hónapig tar­tó bénulásos betegsége miatt kény­telen volt abbahagyni. De ez az időszak nem elkeserítette, hanem még erősebbé tette, megszilárdította hitében. Kérdésünkre, hogy min változtatott betegsége, így válaszolt: „Azóta minden egyes másodpercnek még jobban örülök, még világosabbá vált számomra, élni jó”. Felépülése után határozta el, telket vásárol Borzonton, ahol a Pater Noster Ke­resz­tény Kulturális Egyesület megalapítása révén nyaranta olyan fiata­lok számára szervez tábort, akiknek másképp nem lenne lehetőségük nyaralni. Lóripap vezetésével, a borzonti érintetlen természet ölében bibliaismeretet, népi kultúrát és honismeretet tanulnak.

Hosszú külföldi tartózkodását kö­ve­tően hazatérve, Erdélyben, 2007-ben új feladat várta: Türbe kapott kinevezést. Nagy kihívás elé állította a Fennvaló. A településen, 1972-ben a magyar iskolát is be­zárták, így a helyiek egyre távolabb kerültek ma­gyar identitásuktól. Türelemmel, hit­tel és rendíthe­tet­len kitartással éb­resztette a csepp falu lakóit.

Hitről, megmaradásról, valódi ér­tékeinkről beszélgettünk vele.

– Az ön számára mi a legfontosabb érték?

– Bármit is jelölnék meg érték­ként, jóval kevesebb lenne annál. Azt hiszem, emberi szavakban nem fe­jezhető ki az, ami érték, mert sok­kal kevesebbet jelent, mint amit köz­vetít. Visszagondolva olvasmá­nyaim­ra, az 50-es, 60-as évekbeli szlo­gen jut eszembe: „legnagyobb érték az em­ber”. Ezt kiírták mindenhová, hogy mindenki elhiggye. Ez nem is volt akkora butaság, mert a jó Isten bennünket koronaként, legértéke­seb­bként teremtett, és mi va­gyunk számára a legnagyobb érték. Az, hogy számomra mi a legna­gyobb ér­ték, erre nincs válaszom, mert ilyen, azt hiszem, nincsen. Ar­ra a kérdésre, hogy „számomra ki az érték”, már könnyebben válaszo­lok.

Régen, amikor édesanyám a gye­rek­ágyam fölött a csörgőt megcsörgette, számomra mekkora értéket je­lentett! Most visszagondolva, hogyha az ágyam fölött valaki egy csörgőt zörgetne … akkor lehet, nem lennék olyan boldog. Hol van ez az érték? Egy dologi tárgynak az értéke annyira pillanathoz kötött, hogy ami egyik nap sokat jelent, másnap már szinte értéktelen. A dologi értékek nagyon relatívak. Egyik nap ragyognak, másnap már elhervadnak, nem örök éle­tűek. És ami nem örök, annak mek­ko­ra értéke lehet?

– Hogy látja, a hit ma érték-e az emberek számára?

– A hit nagyon személyes mindenki számára. Ugyanakkor nem piaco­sít­ható, nem tudom azt mondani, eb­ből egy fél kilót kérnék, vagy azt, hogy mennyi az értéke. Annyira sze­mélyes, az intim szférához tartozik, hogy ezt legtöbbször ki sem tudjuk mondani. Nagyon sokan, ahogy látom, egy bizonyos vallásosságot összetévesztenek a hittel. Azt gondolják, mivel valakit minden vasárnap a templomban látnak, „na aztán, ennek az embernek mekkora hite lehet”. Pedig lehet, hogy csak vallásos… Ezért mellé lőtt labda az efféle találgatás.

Ingyen kapott ajándékként ke­ze­lem. Ezt megkaptam, és hogyha va­la­milyen módon úgy tudom be­építeni az életembe, hogy más te­rü­letein is átragyogjon, akkor azt hi­szem, hozzájárul ahhoz, hogy ér­té­kesebb ember legyek.

– Mit kellene tennünk, hogy Szé­kelyföldön megőrizzük magyarságunkat? Küzdenünk kellene érte?

– Én nem szeretek küzdeni, mert akkor általában vér folyik. Nem valaki ellen kell küzdeni, mert attól ne­künk nem lesz jobb. Ha valaki ellen mégis küzdenem kell, az a szent­séges saját gőgöm. Nem küzdeni kell a megmaradásért, természetesnek kell vennünk. Megélni kell ezt az ajándékot, amit a magyarságunk ér­tékei adnak. Ezeket folyamatosan kell kicsomagolni, és ami fontos, ad­ni kell belőle, hogy nehogy ránk ro­hadjon. Az erdélyi magyarok rákfe­néje, hogy saját maguknak halmoznak, majd ahelyett, hogy adnának, kidobálják. Élni kell! Ha megbé­kélünk, szorosabban élhetünk egy­más mellett. Élni nem harc, hanem ajándék.

Jelenleg is zajlik az élet a kis te­lepülésen, nemrég ünnepelték a Ba­lázsfalvi Rádió magyar nyelvű mű­sorának, az Ébredésnek a harmadik évfordulóját. Ez alkalomból nyílt napot szerveztek, a plébános el­mondta, a rádió igazgatója is magya­rul szólalt meg, rájőve arra, hogy nem ellenük, hanem saját magukért dolgoznak, ráadásul a heti kétszer háromnegyed óra műsoridőt nem ő kell kitöltse.

Türnek szüksége volt Gyergyó szülöttjére, hogy ne csak a templom falai között prédikáljon, hanem ma­gyar nyelven biztassa a szunnyadó hon­fitársait az éteren át, a gye­re­keknek lehetőséget adjon anya­nyelvük megtanulására, magyar há­zat álmodjon és építsen.

Az 1700 lakosú településen közel 300 magyar nevű ember él, olyan, mint Szabó, Tarkó vagy Nemes, vi­szont a magyar nyelv már sok esetben csak nosztalgia. Legtöbben a román közegben való élés miatt megfeledkeztek őseik szókincséről, néhol a nagyszülők is kénytelenek ro­mánul mesélni unokáiknak. Az ébredés ráfért a szórványban élő falura! Lóripapot a falu jelenlegi hely­zetéről is kérdeztük.

– Milyen a helyzet jelenleg Tür­ben?

– Süt a nap…, de tényleg, mindenféleképpen. Jártak errefelé már kö­dösebb időszakok is. Úgy érzem, újra kezdünk beépülni ebbe a kö­zösségbe. Ez sokaknak nem tetszik, de meg kell értsék, nem ellenük dolgozunk, nem tőlük veszünk el, ha­nem magunknak adunk azzal, hogy magyar módon élünk. Nem kell ci­kizni, hogy „ti jöttetek később”, ez csak múltbeli frusztráció. A most számít. Ami volt, az szép, lehet erőt, reményt is meríteni belőle, de csak az számít, ami most van, ahányan most vagyunk.

– Mit határozna meg felada­tunk­ként?

– A számítógépen van az az opció, mentés másként – a magyarság feladata is ez, ami megmaradt, azt próbáljuk továbbvinni, átmenteni. Ez szabadságot ad, és félelem nélkül kellene ezt tennünk. Aki fél az élettől, az nem érti, hogy mi is az élet, de ha félelem nélkül élünk, akkor nincs gond.

Egyetlen feladatunk a magyarság értékeinek (minden, ami a magyar­ság színpalettáján van) átmentése, átörökítése. Van egy utam, amelyre mindenkit meghívok: jöjjön. De állandóan nem fordulhatok hátra, hogy nézzem, ki jön utánam és ki nem, mert egy idő után a sok forgolódástól idegbeteg leszek. Nem stresszelni akarom őket, nem feltétel, hogy kövessenek, szabadon dönt­­hetnek. Ez az én utam, nem tu­dom megmagyarázni, miért. Nem, mert érdekmentes. Ha meg tudnám magyarázni, hogy miért is ezt az utat járom, akkor biztosan valamiféle érdek lenne döntésem mögött. De ez nem én vagyok… az érdekek kép­viseletére vannak szervezetek… csi­nálja ezt az, akit az érdekek hajta­nak…