Vannak percek, amikor úgy átjár valami megfoghatatlan, hogy erősnek, legyőzhetetlennek, hasznos energiaforrásnak érzed magad, és hiszed, hogy kéréseidet meghallgatják.

Csütörtökön este a Szent Miklós templomban nagyon sokan gyűltek össze civil, azaz polgári kezdeményezésre, és vettek részt a feledhetetlen, szeretettel feltöltő eseményen, ahol a félelmeket legyőzte a bizakodás, ahol hinni mertem, hogy csak van határa a gonoszságnak, ahol azért fohászkodhattam, hogy szabaduljanak meg a káröröm átkától a kárörvendők, gyengeségeiktől a gyűlölködők, nyerjenek bocsánatot az önös érdekből másnak rosszat tevők, a szélkakas módján élők. Három felekezet lelkipásztorai segítettek az önmagunkba fordulásban.

Időnként a néma csend mintha mindenkiben remegést váltott volna ki, mintha könnyedén szállt volna át a százados templomfalakon az erő, hogy biztatást vigyen annak, akiért voltak és lesznek őszintén imádkozók, józanságot azoknak, akik a gyermeket és az édesanyát nem látják a meghurcolt mellett.

Nem tudtam neheztelve gondolni senkire. Még arra sem, aki tőrként – mások kezéből – próbál gyilkolni: lelket és tartást, aki gyáván, hazugságokba menekülve akar túlélni, kétes győzelem reményében ringatva magát.

Döbbenetes, ugyanakkor felemelő, gazdagító, lélekerősítő volt az első közös imádkozás.

Jövő csütörtökön a református templomban imádkozunk a szeretetért, azért, hogy erős maradhasson a hit abban, akinek most arra van szüksége, hogy tudja, ne csak remélje: nem hagyták magára, nincs egyedül a bajban, hogy egyszer – még életünkben – győzedelmeskedik az igazság, ami mintha nagy ívben került volna el mostanáig.

Csütörtökön este megérintett az, ami csak ritkán, még a templomban, istentiszteletek, szentmisék alatt is.

Köszönöm neked, reménység egyetlen ura!