A tavaszi vakáció egyik napján, amikor már nagyon szerettek volna kint is csatangolni, a három jó barát elhatározta, hogy megtervezi azt a játszóvárost, ami az övék, a gyerme­keké lesz.

Nem lesz ott garázs, autó hegyén-hátán, sőt, a nagyok által olyan nagy fontoskodva kezelt, még megközelíteni is tiltott, úgynevezett zöldövezet sem azzal a néhány fával és a virágágyással, csak azért, hogy az ablakba kikönyöklő anyukák és apu­kák gyönyörködhessenek benne, illetve azért, hogy a mindenre fittyet hányó cicák napozzanak ott, ha nem jár épp arra kószáló kóbor kutya. A sé­tánynak nevezett tömbházak kö­zötti utcákon, egymás hegyén-hátán álltak az apukák, de az anyukák kedvencei is: az autók. Gyermeket alig lehetett látni, ha pedig igen, azok a kukák környékén kajtattak. Máshol hely nem is volt a számukra, kivéve a negyedenként 1–2, játékszerekkel is felszerelt, zsúfolt játszóteret.

Lacinál bekapcsolták a számító­gé­pet, beírták, hogy gyermekváros, és várták a csodásabbnál csodásabb öt­le­teket.

Az első oldalon a fóti gyermek­vá­rosról jelentek meg tudnivalók, a má­sodikon ugyancsak róla, aztán ez így ment sokáig. Némelyiken ár­vák­ról is szó esett. Aztán ismét, immár a veszélybe került fóti gyermekvárosról is. Hamar megunták a kuta­ko­dást.

Jani azt mondta, ő egyáltalán nem ilyen gyermekvárosra gondolna, ha­nem olyanra, amit maguk építenek. Építsünk, mondta Ferke, de miből, hova és hogyan? Csak ültek és néz­ték egymást, aztán lemondtak a gyer­­mekváros építéséről. Még egy há­zikóra se jutott volna, olyanra, mint a mesében, vagy mint a Mi­ku­lás­városban, amit szintén a vi­lág­há­lón láttak, Joulupukkival, a finn Mi­kulással.

Eljött a nyári vakáció. A három jó barát nem együtt töltötte a nyarat. Laci, szüleivel a görög tengerpartra uta­zott, Jani nagyapjáékhoz, mert már olyan nagy, mondta nagyanyó, hogy tud segíteni nekünk. Ferke ott­hon maradt az édesanyjával, mert apu­kája nyáron is dolgozott Irakban.

Csak ősszel találkoztak. Senki el nem hinné, de csak egyedül Janinak volt mesélnivalója. Pedig egész nyá­ron dolgoznia is kellett. Nagyon saj­nálta, hogy nincs testvére, mert a nagy­apóék szomszédjában olyan család élt, ahol két fiú és két kislány született, így a munka is négyfelé oszlott. Rózsika a majorságot látta el mindennap, Gyurka az udvart tartotta rendben, a legkisebb, Dorka az édesanyja mellett segédkezett, Laj­csi, a Janinál két évvel nagyobb, te­hát 12 éves, már hajthatta a lovakat is a mezőre menet, vagy hazajö­ve­t, mert Lajos bácsi, az édesapja átadta neki a gyeplőt.

Jani cserzett bőrrel, napbarnítottan érkezett haza. A tenyere kicsit meg volt keményedve, mert nagyapó még arra is megkérte, hogy amikor La­jos bácsiékhoz megy segíteni, kalákába, amiért a fáját mindig ha­za­szállítja a jó szomszéd, hát, menjen csak ő is. Sőt, egy kisebb gereb­lyét is készített nagyapó neki, ami­nek több fogát maga kellett kifaragja azzal a bicskával, amit érke­zé­se­kor kapott ajándékba, merthogy min­den falusi gyermeknek bicskája illik, hogy legyen. Nagyapó azt is elá­rul­ta, hogy a lánc, amivel a nad­rág­szíjhoz kötötték, még az ő gyermek­korából való. – Valamikor egy hal­nye­lű bicska függött rajta, amit ké­sőbb Lajcsi bácsinak adtam ajándékba, amikor ő is ak­korára nőtt, hogy saját bicskája le­hetett.

Nagyapó mindennapra kitalált valami foglalatosságot, hogy ne unatkozzon, ha nem kellett segíteni ott­hon vagy a szomszédban, illetve azokra az órákra, amikor nem játsz­hattak a többi gyermekkel, nem csak Gyurkával és Lajcsival, hanem Pe­tivel, Sanyival, Kálmival, Lacival és a többiekkel.

A libalegelő innenső szélén ugyan­is szabad volt labdázni, csak arra kellett ügyelni, hogy el ne hasaljon senki, azért, mert nem nézett a lába elé. Mint Marci például, aki ahelyett, hogy az üres kapuba gurította volna a labdát, orra esett, egyenesen egy szép és bűzös libaüzenetbe. So­kat bosszantották ezért Marcit, de ki­bírta, mert mindennap akadt valami a többieknek is, ami csetepatét okozhatott. A súlyosabb dolgokat, mint a bátorságot és erőt kétségessé tevőket pedig illett helyben és férfia­san elintézni. Hol egymás hajába kap­va, hol ügyességi próbával.

Jani azon csodálkozott a legjobban, hogy se nagyanya, se nagyapa nem szólt semmit a sebhelyekért, a szakadt ingért, nadrágért, sőt, még akkor sem, amikor egyszer bekékült szemaljjal érkezett haza. Nagyanya csak annyit mondott – kezébe adva a vizes törlőt, borogatni az ütés nyo­mát –, hogy „azért a szemedre ügyelj!”

Jani nem tudott betelni a tör­té­ne­teivel, Ferke szinte szájtátva hallgatta, Laci pedig a kagylóhéjon és a kék színű tengervízen, illetve a két ha­jó­kázáson kívül nem sokat tudott me­sélni. – Mert olyan meleg volt nap­köz­­ben – mondta egyszer –, hogy szerencsére vittük mind a két laptopot, és apu meg én elfoglaltuk ma­gunkat, amíg anyu, a forróság ellen­ére is – apa szerint –, a méregdrága bu­tikokat járta, olyan cuccokat vásárolva, amit soha fel se fog venni, csak a barátnőit akarja bosszantani velük.

Nem volt sok mesélnivalója se Fer­ké­nek, se Lacinak. Kérték Janit, hogy még beszéljen a nyári él­mé­nyei­ről. – Képzeljétek, készítettünk nyílpuskát és bodzapuskát is. Volt íjam, és faragtam nyílvesszőt. Ezzel a bicskával, ni – mutatta büszkén a nagy­apától kapott kincset. Még ce­ruzát hegyezni is megtanultam! El­mondta, hogy a bodzapuskához ken­derkóc is kell, abból gyúrják a go­lyót, amit vízbe tesznek, utána rög­tön betömnek a csőbe. A nedves­ségtől kidagad a kóc, s amikor a vesszővel kiütik, nagyot szól.

Aztán arról mesélt, hogy milyen volt a nagyapjáék gyermekkorában egy házikó, egy hóvár, hogyan fogtak nagyapáék kosárral galambot, ma­darat, kézzel halat a patakban, rákot a folyóban, benyúlva a mart alá, úgy, hogy a rák ne tudja megcsípni ollójával a kezüket.

– A kézhátat jól nekinyomva a mart­nak kellett benyúlni, összetett ujjakkal, úgy a rák nem tud csípni. Aztán, ha megfogták a hátát, mind próbálkozhatott, oda nem ért el az ollója. Nagyapó azt is mondta, hogy hosszú ideig nem volt rák a folyóban, szerencsére mára ismét megjelentek. Még ha nem is annyi, mint hajdanán volt, de ez jó jel. Fontosak a rákok, mert ők a folyók egyik legfontosabb tisz­títói, elkapják a beteg halakat, össze­szedik a romlandókat. Amo­lyan felcserek, mondta nagyapó.

– Én is kérdeztem, hogy mi az a felcser, mire ő azt mondta, hogy sza­ni­téc, ami a mostani asszisz­ten­sek­nek felelne meg. Ha a rák nőstény, akkor a folyók nővérkéinek nevez­het­nénk.

Nagyon érdekes volt, amikor megmutatta, hogy lehet megenni a bá­ba­kalács nevű, egyébként védett virágot, amiből ott annyi van, hogy ka­szál­ni lehet. – Tudod, mondta nagy­apó, az ember rászorulhat arra, hogy bármit megegyen, ami a túléléséhez szükséges. Például, ha eltévedt, vagy valami más baj éri. Megmutatta, hogy mi módon kell meglékelni a nyírfát tavasszal, hogy kell kászút ké­szíteni epernek, málnának, kokojzának. A bábakalácsot – jó szúrós –, óva­tosan meghámozta, s a virág­szir­mok alatt egy diónál valamivel na­gyobb zöld darab maradt. – Mi az a bábakalács? – Írd be a keresőbe – mondta Jani. Olyan íze volt szinte, mint a nagyanya kertjében termesz­tett karalábénak, amiből egy-kettőt kicsentünk a többiekkel, ahogy az ő anyukájuk kertjeiből is. Látjátok, soha eszünkbe nem jutna itthon ka­ra­lábét enni nyersen, még murkot sem, pedig milyen jó ízű mind a kettő. – Anya csak főve engedi – mondta Laci, vagy főzeléknek.

Nagyapa azt is megtanította, hogy miként kell kifújni a tojást a két vé­gén fúrt lyuk segítségével, s hogy a to­jás nyersen is ehető, nem is be­szélve, amikor csak a sárgáját cukorral nyaljuk be. Láttad volna, amikor egy ilyen kifújt tojást visszatettem a fé­szekbe, s nagymama kézbe vette. A színből lestem végig az esetet. Hogy kacagott a házig. Aztán hallottam, a házban nagyapámnak miként dicséri az eszét, hogy ilyesmikre is megtanított. – Fiú, vagy mi az ördög – mondta nagyapa, és olvasta tovább az újságot.

A gyermekváros újra szóba került. – Hely nincs, amiből készíteni nincs – szögezte le Laci. Talán, ha elmennénk egy tervezőirodába, és meg­kér­nénk ott valakit, hogy telepítsen fel olyan programot a gépemre, amivel megtervezhetjük a gyermekvárost… Azt legalább ki tudnánk nyomtatni színesben is ezen a nyomtatón, mutatott a külföldről hozott legújabb szerzeményére. Én már ott azért kértem nyomtatót, mert erre a le­hetőségre is gondoltam.

A három cimborának tetszett az ötlet. Mégis lesz gyermekvárosuk. Nem olyan valóságos, de mégis az. Ta­lán egyszer kerül hely is, ahova, és az is, amivel építhetnek. Akkorra leg­alább tudni fogják, hogy mit is akarnak.

Ebben maradtak.

Illusztráció: Bács Annamária

V. A. osztály