Majális. Van, akinek hiányzik, van, aki nem is tud róla. Baráti kiruccanásnak, vagy hasonlónak nevezi. 

Valamikor az Alsó-Nyír, a mai lőszerraktár területén volt a város majálisozó helye. Ott a főgimnázium diákjai külön programmal is szórakoztattak – iskolai évzárók előtt – a múlt század elején. Aztán az Orel Dezső – első választott polgármesterünk – gyönyörű gyümölcsösét államosították és tették a kapu fölé kirakott tábla szerint „Pihenőpark”-ká az elvtársak. A hetvenes években a Magas-bükk lábához költözött a majálisozás, a 4-eshez. Akkor még csak négy vagy öt hétvégi lakocska és a szaki kimustrált autóbusza volt födött hely arra. Később a fogadó is felépült. A többi terület zöld füves, kikapcsolódásra alkalmas hely volt. Május elsején a városi busz, szállította az ünneplőket. 1990-ben még volt közös majális, aztán talán 1992-ben próbálkozott utoljára a famunkás szakszervezet. Ma már senki nem szervez közös majálist. Ugyan minek? Jól megvan mindenki a maga bajával. Bú feledni pedig annyi lehetőség van. Aztán minek találkozna ember az emberrel, amikor még az egy lépcsőházban élők nagy része sem tartja 15–20 méterre lakó szomszédjával sem a kapcsolatot? Ma tehát ki-ki oda megy a zöldbe, ahova akar. Ott tesz tüzet és süti meg flekkenét, csórékolbászát (miccsét) szalonnáját, halát… Ott issza meg az innivalót, és ott hagyja szemetét – tisztelet a kevés kivételnek. Nyilván az, akinek egy hétvégi házacska se adatott. De hát ez a többség. Meglehet azért is, mert Gyergyószentmiklósnak nincs majálisozó helye. Olyan, ahol akár a fél város is együtt lehetne, abban a boldog békességben, ami hajdanán majálisokra összehozta az embereket. Az együttlét akkor még fontos lélek-melege bizony nagyon hiányzik. Akiket megkérdeztem, valamennyinek. Bizonyára rosszakat kérdeztem meg, de hát én ilyen vagyok, nem elefántcsonttoronyból szemlélő, hanem a kézfogásokra igen is sokat adó, parolára vágyó. Ráadásul szeretem az embereket! Úgy, ahogy vannak. Akár a számomra ostobaságnak tűnő szokásaikkal együtt is. Megváltoztatni úgy sem tudnám őket, ezért legfeljebb nem teszem ugyan azt, amit ők. Én csak a semmi emberektől tartok, de azokat igyekszem nagy ívben elkerülni. Mellesleg, boldogságomnak ez az együgyűségem az egyik titka

1890 óta, az 1887-es chicagói véres tüntetés emlékére május elsején ünnepelnek a szakszervezetek. Nagyon későre jöttem rá, hogy a majális nem a dolgozók nemzetközi napjával azonos, nem csak a munka, hanem a tavasz ünnepe, s jóval régebbi, mint a munkásmegmozdulások. (Egyébként Munkás Szent József napját is május 1-én tartják 1955-től, így a katolikus hitűek is a munkát ünnepelhetik e napon. Mindenki a maga módján és lehetőségei szerint. Idén tartották az első búcsút a felszegi Munkás Szent József templomnál, jövő májusban templomot szentelnének. Búcsúsoknak és polgároknak egyaránt milyen jó lenne együtt majálisozni, főleg, ha az idő meg nem viccel, s éppen havaznia nem lesz kedve.) Diákkoromban több alkalommal is belehavazott a felvonulásba 1964 például. Félre ne értsen senki: nem a felvonulások hiányoznak!

Milyen jó volna majálisozni, ha nem e napon, bármelyik szép májusi hétvégén, immár majálisozó helynek kijelölt területen, a zöldben, nem messze a várostól, mégsem a városban, de együtt, sokan, a fúvósok szórakoztató muzsikája mellett…

Álom, álom…

Arra ellenben jó, hogy visszapergesse az ember az időt:

Reggel korán, rézbanda járta be a várost, a fontosabb csomópontoknál, utcakereszteződéseknél meg-megállva, ébresztőt muzsikálva. 8 órakor elindultak a felvonulók, az ipari körzetből a vasúton át. Hozzájuk csatlakoztak a többi üzemek, gyárak dolgozói, akikhez a közbeeső iskolák pionírjai, majd a gimnázium és a szaki tanulói is társultak. A zászló és jelmondatos tábláktól is tarkálló sorok kilenc órakor érkeztek a főtérre. A dísztribün a dr. Gaál Alajos tervezte, mai RMDSZ székház előtt volt megépítve. Róla a város és az üzemek vezetői, illegális kommunisták, illetve minden gyárból egy-két élmunkás, az iskolák kitűnt tanulói fogadták a katonás sorokat. A főtér villanyoszlopain, a helyi rádiósítási központ hangszóróiból munkás- és hazafias dalok töltötték be a teret. A beszédek a hetvenes évekig általában a munka szépségét, a gyárak eredményeit hangsúlyozták. A hetvenes évektől csak a pártot, annak főtitkárát dicsőítették. Ez ellen az illegális kommunisták többször szót emeltek, ahogy az Internacionálé éneklését betiltó rendelet ellen is. Mindhiába. A román nacionalizmus – akkor már a kommunista párt bőre alatt – csak a román hazafias nevelésre, illetve a főtitkárnak és nejének fényezésére törekedett.

Az ünnepi beszédek után kezdődhetett a majális. Főleg a nyomorúságos nyolcvanas évekig ezen a napon flekken is jutott, csórékolbász is, aztán a nyolcvanas évek közepe felé már csak kolbász került kenyérrel, és mustárral. Sör, és szőlőt sosem látott, asztalinak nevezett – pancsolt – bor, gyenge minőségű pálinka egészítette ki a kínálatot, aminek egy részét a szakszervezettől kapott jegyre adták. Mindezek ellenére, szépek voltak, emlékezetesek a majálisok. Vidám órákat jelentettek, együttlétet. A színpadon ugyanis lejárt délutánra a kultúrműsor. (Volt olyan esztendő is, amikor több mint 100 műsorszámmal, amit a vállalatok kultúrcsoportjai biztosítottak). Utána a tekerőpataki zenekar tagjai – immár csoportokra oszolva – baráti társaságok megrendelésére fújták. A táncosoknak, énekeseknek muzsikáló zenészek is ott húzták a nótát, ahova meghívták őket, s e kedves egyveleg senkit nem zavart.

A majálisok , a szabadtéri szórakozások ma már hiánycikkek. Számomra és a hasonszőrűeknek, akiknek fontos a közösségi élet, a közösségben élés. Ostoba, buta dolog, tudom, de ilyen vagyok, ilyenek vagyunk és hála az Istennek sokan, nagyon sokan. Többen, mint az „alattam az ég” szellemében élők, mindenkit kiosztók.

Kellene egy majálisozó hely is – sok más mellett. Egyszer talán lesz. Egyszer talán. Valamikor.

Fotók: Danaliszyn József gyűjteményéből