Hölgyeim és uraim, be szeretnék mutatni önöknek egy újabb jelentkezőt arra a vetélkedőre, aminek keretén belül megannyi érzés, gondolat és tárgy harcol, már évezredek óta, mióta ember az ember. 

A cél, amiért e küzdelem folyik nem más, mint a boldogság. Ez az egyik legnagyobb tétű verseny, és a nyertes, minden díjak legnagyobbikát aratja le. Nem csoda, hisz az ember mindig erre vágyott. Sőt, minden egyéb vágyunk hátterében is, végső soron a boldogság utáni vágyunk fedezhető fel. De sajnos, eleddig még nem akadt egyetlen versenyző sem, aki végérvényesen elvitte volna a győzelem babérjait. Újra, meg újra, úgy érzi az ember, hogy felfedezi a nagy titkot, ami a boldogságának a kulcsa, és végre, egyszer s mindenkorra be lesz biztosítva, de valahogy mindig elillan a lehetőség. Az új jelentkező nem más, mint a játék.

Mi dolga lehet a játéknak a boldogsággal? Hogy gondolhatja magáról azt, hogy versenybe szállhat olyan becses dolgokkal, mint a pénz, a hatalom, az erő, a bölcsesség, a hit és így tovább? Hiszen a többiek már rég versenyben vannak, és mégsem értek el végleges sikert.

Mit mond nekünk a játék? Mire tanít a játék?

Azt mondja, hogy áss le mélyen a lelkedbe, és hozd fel onnan gyerekkorod emlékeit, amikor önfeledten játszottál. Ha azt mondod, hogy akkor nem voltál boldog, soha nem voltál az. Na jó! Soha ne mond azt, hogy soha, de mégis… Gondolj bele! Nem tudtál semmiről, ami olyan fontos a későbbi nagy betűs Életben, csak egyszerűen beleélted magad abba a szerepbe, amit az éppen aktuális játékban kaptál. A gyerekek tudnak csak, úgy igazán játszani. Egyik játékból lépnek át a másikba. Mintha egy elvarázsolt, irreális képzeletvilágban élnének, ahol hősök élnek és sárkányok, ahol királylányok várják a megmentő herceget, és virágról felszálló méhecske a legnagyobb tanító. Ahogy megérsz, felnősz, mintha valami eltűnne a lelkedből… a lehetősége valaminek; egy kapu záródik be, és a világnak egy bizonyos arca, örökre elzárva marad előled, hogy aztán csak mélabúsan emlékezz vissza gyermekkorodra, ahogy azt Ion Creangă is tette. George Bernard Shaw is úgy gondolta, hogy „Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” A gyermekkor pedig boldogság, ezért el kell fogadd, hogy a játék a boldogság titka, amit öregségünkre elfelejtünk.

De én nem hagyom, hogy a játék bolonddá tegyen, hisz tudom én, hogy itt valami turpiság van a dologban. Lerántom én a hivalkodó játékról az álnokság leplét, és megmutatom annak igazi arcát.

A játék igazi arca.

Ha az önfeledtség boldogság, akkor minden kábítószer, vagy akár az alkohol, melynek segítségével megszabadulunk bizonyos ideig a léttudattól, legalább annyira jó eszköze a boldogságnak, mint a játék. Sőt, talán még jobb, mert nem igényel különösebb felvezető fáradságot és odafigyelést, csupán passzív befogadást. Na, de ha erre használjuk fel a játékot, mi jobbat teszünk, mint azok az emberek, akik oly sokszor elvesznek a szerek mámorában? Mennyivel jobb egy alkoholista, aki elzülli napjait, testét mérgezve, agysejtjeit megölve, ahhoz az emberhez viszonyítva, aki a számítógép képernyője előtt ül naphosszakat, pihenés nélkül, hogy elveszhessen egy virtuális játék világában? Nevezzük mindkettőt boldognak?

Az egyik a játék, a másik az alkohol rabja. Kell nekünk a játék? Kell nekünk az a helyzet, amikor önfeledten, elveszve rohanunk át a pillanaton?

Platón mégis azt mondja, hogy „Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt”. Igaz lenne? Ha igen, akkor ez azt jelentené, hogy a játék ideje alatt felmutatott önmagunk, sokkal közelebb áll igazi mivoltunkhoz, mint a játék nélküli komoly arcunk. Máris az a mondás jut eszembe, hogy „Borban az igazság!”, amit úgy értelmezek már egy ideje, hogy az alkohol hatása alatt, valóban megmutatja az ember egy olyan arcát, ami józanul rejtve marad a viselkedés, jónak lenni akarás, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés fátyla alatt. És ilyen értelemben egyetértek Platónnal, mert amennyiben játék közben az ember úgy érzi, hogy most egy szerepet játszik, sokkal hajlamosabb lesz bizonyos – hétköznapokban rejtve lappangó – oldalait felmutatni. Nem véletlenül mondják az emberek, hogy minden viccnek fele igazság, mert mondhatná valaki egy játékos helyzetben, hogy „Ó, most csak játszunk, nehogy azt higgyétek, hogy én ilyen vagyok!”, mert mi úgyis tudjuk, hogy ott van az a szerep a lelkében, ha nem is olyan szabadon, mint ahogy az a játék közben előjött.

A játék áldása.

Hallottuk már a mondást: ami kis mennyiségben orvosság, nagyban már méreg. Talán ezért soroljuk a mértékletességet a legfőbb erények közé. Mértékletes pedig csak a tudatos ember lehet, aki nincs elszállva, aki nincs elveszve. Ha leiszod magad annyira, hogy már nem vagy igazán tudatában önmagadnak, vagy ha annyira beleéled magad egy játékba, hogy az lesz a mindened, nem nevezheted önmagad mértékletesnek, és ebből kifolyólag nem is láthatod meg azt az oldalad, ami ilyenkor felszabadul. Mások bezzeg, akik józanul, mértékletesen játszva melletted vannak, meglátják ezt az oldaladat, amit jó lenne, ha te is meglátnál, hisz mi lenne fontosabb ebben az életben az önismeretnél?!

A játékkal is vigyázni kell ezek szerint, hogy ne vesszél el benne. Ha az a bizonyos megfigyelő, az a harmadik szem, ami bent van, éber marad és lát, akkor nincs elveszés, nincs önfeledtség. Ez azért lehetséges, mert többé nem azonosulsz valamivel, nem veszíted el igazi önmagad, hanem nyitva hagyod a szemet, ami mindent lát, másképp mondva: nem veszíted el a kapcsolatot Istennel. Pokolra jutnak azok, akik hátat fordítanak Neki, tehát akik nagyon beleélik magukat valamibe, ami pillanatnyi örömet és sikert képes adni.

Kóstold meg hát a játék örömét, de ne vessz el benne.

Éld meg a lehetséges szerepeket a játékok során, hogy minél jobban lásd a benned rejlő csodát. Ne félj találkozni önmagaddal a játékban. De tudd, hogy becsukott szemekkel nem láthatod az eléd táruló valóságot, ezért ügyelj, hogy az a belső szem, a mértékletesség ölelő kíséretében, mindig nyitva maradjon.

Ha meg tudod csinálni azt, hogy az életed legyen a játék, akkor boldog ember vagy. Mint minden játéknak, az életnek is megvannak a szabályai, tehát ne vágyj teljes szabadságra. Vigyázz hát, hogy ne játszd el az életed! Ha igazi játék az életed, már nem a győzelem a tét, ezért minden újabb napod egy győzelem. A játék öröme lesz a legnagyobb győzelem, mert minden újabb kapu, mely megnyílik lelkedben, egy újabb területet tár eléd, mely még felfedezetlen, és akkor öröm lesz önmagad csodaként való megélése, minden nap. Egy így leélt élet végén, a halál is csak egy újabb játék lesz.

Gondolatait megosztotta: György László