Az „ötödik” világ is előtűnik olykor-olykor a házaink közelében, és ez akkor látszik a legjobban, mikor mellette van a luxus pillanata.

Nem azt mondom, hogy nem kell a luxus, mert van aki megengedheti magának, és van akinek kell, mivel lételemének érzi, de nézzük csak meg, hogy mitől is van itt, az a bizonyos ötödik világ?

Elsőként csak egy annyit, hogyha valaki nem jött volna rá, ez egy játszótér, a Bucsin negyed hármas és négyes tömbháza között. De ez látható is, mivel hogyan is nézhetne ki másképp egy játszótér, ha nem így. Gyerekként a tömbházak közötti terek szigeteket alkottak az egész negyedben, és a játszóterek legfőbb tulajdonságai közé az tartozott, hogy voltak gyerekek.

Egyszer csak megszületett az első tömbháznak nekiépített garázs, vagy pajta, nevezzük annak, aminek csak szeretnénk, mivel akkor még nem hányódtak annyira az autók, majd növekedtek ezek a díszes épületek. Egy gyerek feltalálja magát, ezért a játék aktív részévé váltak a garázsok, az autók, fogyott a játszótéren a hely, és egyre szemtelenebbek lettek a gyerekek, mert labdákat rugdostak a kocsik szélvédőinek, és folyton a garázsokon mászkáltak. Később pedig már senki nem akart kimenni a kártyavárból, mert semmit nem szabadott, lehetett csinálni, mert a felnőttek demokratikusak, és szabadon gondolkodnak. Ekkor alakult ki az általam értelmezett ötödik világ, amikor eltűntek a nevelő jellegű terek, vele együtt a gyerekek, a fejlődés és haladás demokratikus eszménykép mocsaraiba sülljedtünk, mert már tudtuk, mit csinálunk. Ekkor születtek meg az első igazi kaptárlakók.

Ők lettek az első generáció, akik megtapasztalhatták a kommunizmusnak azt a formáját, amit a szülők vezettek le a gyerekeken, akarva-akaratlan, mert nem tudtak mit kezdeni sem a múlt, sem a jelen helyzetével. Így lettek a házaink ilyenek. Az önző lakosság, aki még magától is sajnálta a békés és szép neveltetést, és egyáltalán a szépet, megteremtette magának a tökéletes környezetet. Ezt itt.

Az apropó jogán sok mindent felhozhatunk, de mikor ez a látvány fogad, nem egy turistát, hanem minket, akik itt élünk percről percre, nap mint nap látva a lelkünk fizikai tükrét, „boldogan” nézünk művünkre. Arra az alkotásra, amit a saját erőfeszítéseink teremtettek ennyire tökéletessé és követendő példává a gyerekeink számára.

Drága jó szomszédok kiabálnak és vágnak egymáshoz becéző szavakat, tudatva egymással, hogy ezt a „parkolóhelyet” a lakással vettem, vagy a tavalyelőtt is itt parkoltam, vagy a többit nem tudom ilyen szépen leírni, és ezért megkímélek minden olvasót a káromkodástól, amivel sokszor egymást bátorítjuk a szebb életre. Mindezt sokszor ennél „dicsőségteljesebben” szórjuk egymás felé, tudva azt, hogy az a bizonyos parkoló egy általuk megölt, tehát egy halott homokozó, egy gyereklélek-temető. Most nem a homokozó élethez való jogáról szónokolok, és nem arról, hogy ti, gyergyóiak (beleértve magamat is) megöltétek a homokozót, mert nektek nem mond semmit gyereknek lenni, mert nem homokozót öltetek meg, hanem gyermekeitek mosolyát, játékait, és ez csak egy homokozó. Aki emlékszik, ebben a sáros utca látványában, ami az iménti képen látható, az látja a lipinkát, a hintát, mászkálót, kergetőzést, nevetést, a gyerekeket, saját magát, gyerekeit, unokáit.

Védekezni lehet, hogy a szomszéd tömbháznál van egy játszótér, az elég. De aki ezt mondja, gondolja, annak fel kell tennem a kérdést: volt gyerekkora, vagy csak egyszerűen egy komor lelki beteg felnőttnek született?