Isten Veled, Botár Gábor! A viszontlátásra!

Isten Veled, Botár Gábor! Te már édesapád és szentelő püspököd, Jakab Antal társaságában vagy és Hajdó István atyával is beszélgetsz, akinek a lengyelfalvi sírjához csaknem minden reggel kibicikliztél Udvarhelyről. Biztosan magukhoz öleltek ők – és mi magunkhoz öleljük az emlékedet. Mert itt visszhangzik bennünk meleg hangod, magabiztos szavaid, látjuk magunk előtt határozott mozdulataidat, lélekből fakadó tetteidet, jövőt alapozó cselekedeteidet. Valójában Te most semmi mást nem tettél, mint előrementél, és mindannyian, akik gyászolunk Téged, biztosak lehetünk abban, hogy új otthonodban is rajtunk tartod majd jóságos kezedet. A hit, az emberség, az igazságosság és a szeretet általad megmutatott útját járva igyekszünk majd méltók lenni erre. Kedves Gábor! Emlékszel? Amikor egyik udvarhelyi könyvbemutatónk alkalmával többedmagunkkal felkerestünk, örömmel vezettél végig csodálatos plébániádon. Akkor elhangzott szavaidnak egy csokrával búcsúzunk Tőled, aki – látni és tapasztalni fogod – a szívünkben örökké élni fogsz.

„Nekem mint egyszerű székely gyereknek, amikor 1983-ban elkerültem Gyulafehérvárra, különleges dolog volt feljutni a püspöki kápolnába és ministrálni a püspök úrnak. A librifer tartotta a liturgikus könyvet, nekem pedig mutatnom kellett, hogy mit olvasson a püspök úr. Úgy emlékszem, talán Szent Máté evangélista volt aznap, a könyvben pedig az állt, hogy Gloria sine Credo, ami azt jelenti, hogy Glóriát kell imádkozni Hiszekegy nélkül. De én egy szót sem tudtam latinul, csak láttam, hogy Glória és Credo, s amikor a szentmisébe odaértünk, odatettem az ujjamat a Glóriához. A püspök úr elimádkozta, s akkor odatettem az ujjamat a Credóhoz. Intette, hogy nem, és én még egyszer odatettem. Elmondta a Hiszekegyet. Amikor befejeződött a szentmise, a másik ministráns, Fejér Lajos osztálytársam és falusfelem, pirult, sápadt, hogy nekem most végem lesz, ő ugyanis kántoriskolát végzett és tudott latinul. De nem ez történt. Jakab püspök nagy szeretettel megkérdezte, hogy: »Maga honnan jött?« Mondtam, hogy Csíkszentgyörgyről. »No, a sine azt jelenti, hogy nélkül. Jó?« Utána döbbentem rá, hogy a püspökkel én, az elsőéves nebuló, kicsit erőszakosan elmondattam a Hiszekegyet…

Dr. Jakab Antal püspök úr számomra a nagybetűvel írt PÜSPÖK, mert ő volt végig a püspök, ameddig teológus voltam, ő szentelt diakónussá és pappá, vele voltak a szent rendek előtti megbeszéléseim, ezenkívül egészen közel voltam hozzá a székesegyházban a püspöki asszisztenciában. A börtönévek alatt sérülhetett a hipotalamusza, mert amikor az áldoztatásból jött vissza, olykor kissé dülöngélt. Ilyenkor nem volt szabad megfogni a karját, csak tartanunk kellett az egyik kezünket, hogy ha szükséges, megfoghassa. Hogy magam is gyakran tarthattam így a kezemet – mint egy segítő korlát lehetőségét –, ez külön élményt jelentett számomra.

Jogászpüspök volt, a törvény embere, nagyon élesen látó, bölcsen döntő. Mindezzel párosult az irgalmas szív, az atyai gondoskodás, jóság és megértés, amivel papjaihoz viszonyult. Nagyra értékelem Jakab Antal püspök úr egyéniségét és munkásságát. Ezért is van az irodám falán egy nagy méretű festmény róla.” 

Isten Veled, Botár Gábor!
A viszontlátásra!

A Jakab Antal Keresztény Kör nevében:
Varga Gabriella
Vencser László