Két év kényszerszünet után, a gyergyószentmiklósi városnapokon végre újra versenyre kelhetett minden főzést kedvelő személy. Sátrak hosszú sora előtt rotyogott, pöfögött, zubogott a sok finom étel-ital, a Kossuth utca felől fellegekben szállt tova az illat, tudatván az arra járókkal: itt valami ínycsiklandó vár reájuk.
    Református Nőszövetségünk főzni szerető kis csapata immár másodjára nevezett be e versenyre, szívet-lelket (jó, na, volt ott hús meg káposzta is ) téve a készülő falatokba. A csekély, 50 literes bográcsban a gyergyószéki versenyen marosszéki tokány főtt, arra emlékeztetvén mindnyájunkat, hogy habár a gyökereink nem a Gyergyói-medencéből eredtek, valahogy megkapaszkodtunk az itteni köves, kemény talajban, és már otthonunknak tekintjük ezt a helyet. Míg a tokány és a forralt bor pöszögött a tűzhelyeken, szilvaízes, avagy meggyes máléból és zsíros kenyérből falatozhattak a nagyon éhesek. Szereztünk tapasztalatot, kaptunk szép szavakat és meleg öleléseket, ha meg néhány igazán éhes embertársunkat sikerült aznap ízes falatokkal táplálni, mindenképp nyerteseknek érezhettük magunkat! Hazatérvén, megperzselt ujjunk és foltos kötényünk nézegetvén, nyugtázhattuk, ma is adhattunk valamit, hitből, reményből és szeretetből.

    Sokszor tapasztaltam már, a könyvespolcomon fellelhető Kövi Pál Erdélyi lakomája pont annyira értékes, mint a gyémánt a gyűrűmben (már ha lenne olyanom)! Ilyen az alábbi eledel is, melyben az Erdélyben élő nemzetek ízei keveredve alkotnak egy igencsak finom elegyet. Szalonnapörc, hagyma és gomba pirul, majd követi őket a kockára szelt sertés- és marhahús. Bor, majoránna, darált kömény, só és bors ízesíti ételünk, mi meg ráadásként még vékonyra szelt savanyú káposztát is főztünk bele. Végezetül meg, ne feledjük, örök hálával tartozunk a gasztronómia mezején vértanúként elesett összes disznónak!