A tibeti bölcsek szerint a tegnap elmúlt, a holnap nem biztos hogy eljön (mondhatni, mivel emberi fajhoz tarozunk, ez egyszer garantáltan bekövetkezik), ezért éljünk a mának, a mában. Az biztos, hogy íly módon sok stressztől kímélnénk meg önmagunk! Annyiban én is betartom eme életbölcsességet, hogy mindig a mának főzök (ha néha mégis próbálkozom a holnappal, úgysem éri meg, tehát eledelileg bizonyított a fenti állítás).
A főzéssel töltött idő nálam naponta változik, a megtöltésre váró gyomrok száma, a kiválasztott eledel bonyolultsága, lábfájás (esős idő, csak a kutak szinten tartása érdekében látogass erre! ) függvényében. Mikor senki sem szagol be félóránként a konyhába, nekiállhatok az, amennyire macerás, annyira finom sültpaprika-krémleves készítésének. A körülményesség a paprika sütésében és hámozásában állna, feltételes módban, mert mindezt elvégezvén ősszel, az alapanyagunkat előkaphatom a fagyról, a továbbiakban így válván pofonegyszerűvé a főzés. Megdinsztelek egy fej hagymát néhány cikk fokhagymával, a paprikával (só, bors, pirospaprika), vágok bele egy jókora krumplit (konzisztencia!), felöntöm húsleves alaplével, főzöm, majd turmixolom (csak óvatosan, kétélű fegyver ez, könnyen válhat frissen festett falak gyilkosává ). És, láss csodát, ma még arról sem feledkeztem meg, hogy egy paprikát félretegyek, díszítési szándékkal, természetesen. Ha pedig a sőt melléknév lenne, és lehetne fokozni, akkor sőtebb, némi sonkacsíkok is pirultak, ugyanolyan meggondolásból. Levesünk pedig, jófajta görög joghurt-ízesítéssel, némi csípős paprikával (épp annyival, hogy ízlelőbimbónk elgondolkodhasson, érte-e atrocitás?), sonkás, sajtos tekerccsel támogatva, igazi gyöngyszemévé válhatott mai asztalunknak.