Kétfajta ember létezik: aki szereti a pacalt, és aki utálja. A pacal ugyebár a szarvasmarha gyomra, mely eredetileg egy szürkés-vörös árnyalatú, enyhén törölközőállagú belsőség. Szóval, elismerem, nem a külalakjáért szeretünk bele (de tudvalevő, a belső mindig fontosabb, mint a külső!). Pompázhat ugyan szép, fehér színben is, de csakis hidrogén-peroxid kezelés után, attól pedig én eltekintenék, hajilag, pacalilag és egyébként is, ártalmatlanítsanak vele inkább szennyvizeket.

    Szóval levesünk elkészítése jár némi bonyodalmakkal, de a végeredmény magáért beszél. Vagyis beszélek helyette most én. Vesszük a pacalt, lehetőleg nem előfőzöttet, mert annak az ízét már valószínűleg egy pacelleves-konzervbe zárták. Csíkokra vágjuk, felfőzzük, a levét elöntjük, felfőzzük, a levét elöntjük. Ezt most nem azért mondom kétszer, mert ehhez vagyok szokva, gyermeki fülhallásilag, hanem mert tényleg kétszer kell megismételni. És, ha lenne nyárikonyhám, valószínűleg ott ejteném meg a műveletet, ugyanis, mondhatni, kissé szaglik, így az elején. De a szépségért, és a gyomorért (marhai is, és emberi is), szenvedhetünk. Jelzem, az élvezeti érték növekedéséhez nagyban hozzájárulhat néhány marhacsont is! Mihelyt már majdnem megfőtt, teszek bele hagymát, murkot, fokhagymát, végül, csíkokra vágott ecetes paradicsompaprikát. No, és felvert tojást meg tejfölt is csorgatok bele. És, ha nincs kedvem, időm, lehetőségem megfőzni, elmegyek a Gyergyói Pisztrángoshoz (https://www.facebook.com/gyergyoipisztrangos), mert ott finomabbat főznek, mint, amilyent az én szerény tudásom megenged!

---