„Hűség a családhoz. Cse­lekvő székely–magyar ember. Be­csü­letesség. Józan gondolkodás. A nagy­család. Hogy tudjam, ki vagyok és mit akarok. Segítőkészség. Sze­re­tő, megértő otthon. Hűség a né­pem­hez.”

Eseménytelen, átlagos pénteki nap volt, amikor csörgött a telefon. A vo­nal másik végén egy idős hölgy lassan, következetesen beszélt. A moz­gássérültekről írt riportra hivatkozott. Arra kért, az ő véleményét is hall­gassuk meg – hát, felkerestem. Az öregotthonban gyanakvóan fi­gyel­tek az ápolók, intéz­mény­ve­ze­tők. Lázár Júlia néni és a Down-kó­ros lánya több mint tíz éve lakójuk, összegyűltek a sérelmek. Mindkét részről. Bölcsebbnek láttam nem megírni a panaszokat. Könnyen ítél­ke­zünk, és egy intézmény hírnevén, egy asszony megítélésén sokat csor­bít­­hat a részinformációkból megírt cikk. Mégis. Hónapok óta rendsze­re­sen felkeresem Júlia nénit és Ma­ri­kát.

Júlia néni 87 évvel ezelőtt Gyer­gyó­szentmiklóson született. Édesapja, miután három évet szolgált a fron­ton (igen, az első világhá­bo­rú­ban!), fogságba esett, Olaszországba vitték – keserves évek következtek. Éppen hogy hazakerült, munkát ka­pott a vasútnál, s mivel akkoriban ma­gyar ember nem dolgozhatott ma­gyarlakta településen, elhelyez­ték előbb Mezőtelegdre, majd a ro­mán alföldre. Júlia néninek fájó em­lék az azt követő időszak, nem szí­ve­sen beszél róla. „Majd elmesélem azt is, következőleg, az egy külön tör­ténet” – mondogatja, ha életének erről a fejezetéről kérdezem.

Gyerekkorára, a zárdában eltöltött évekre azonban szívesebben emlékszik. Szülei fontosnak tartották, hogy tökéletesen ismerje, használja anya­nyelvét, ezért beíratták a gyergyó­szentmiklósi Fogarasy Leánynevelő Intézetbe, tízévesen lett a zárda bentlakója. Mint az eladó sorban le­vő leányt, úgy kellett „felpakolni”: adott számú ágyneműt, törülközőt, szalvétát, evőeszközt, harisnyát – abból szigorúan csak feketét, Bocs­kai-egyenruhát ünnepnapokra, sö­tét­kék szoknyát, hajszalagot hétköznapokra és így tovább. A tekintélyt parancsoló nevelők egyetlen pilla­nat­ra sem hagyták magukra a nö­ven­dé­keket. Kora reggel imádsággal kezd­ték a napot. Az előkészített tá­lak­ban megmosakodtak, ügyelve arra, hogy a törülköző, szappan visz­sza­kerüljön a helyére, majd meg­reg­ge­liztek – egy csésze teát vagy tejet és egy szelet kenyeret kaptak. Nyolc óra előtt sorban, imádkozva léptek be a tanterembe. A vallásórát a pa­pok tartották. Hárman, felváltva. Mégis mindig tudta a soron kö­vet­ke­ző, hol kell folytassa a leckét, hol hagy­ta félbe az előző. Minden egyéb tudományt, köztük például a francia nyelvet, az apácák tanították. Tízó­rai­ra és uzsonnára egy kis almát, kör­tét kaptak. Az ebédet az utolsó falat­ig meg kellett enni. Akkor is, ha nem ízlett! „Tudja, az is lehet, hogy én egy kicsit el voltam kényeztetve, mert mind a három testvérem meg­halt. Nem voltam hozzászokva az itteni koszthoz. Azt sose felejtem el, hogy az egyik apáca ott állt mellettem, amíg be nem fejeztem az ebé­demet. Mindenki más régen elment. Én meg befaltam egy darab hurkát, utána egy korty vizet, hogy le tudjam nyelni, egyáltalán nem ízlett. De látta ezt egy cseléd. Aznap délután oda­jött hozzám és megsúgta: amikor ki­csi voltál, én voltam a pesztrád. Em­lékezett rám… így, amikor kö­vet­kezőleg hurkát kaptunk, az én tányé­romról elcsente” – elevenedett fel a fél évszázadnál is régebbi történet. Vi­tathatatlan: nagy volt a szigorú­ság. A zárda falait csak a hónap első vasárnapján lehetett elhagyni, ha egy családtag elkérette a kis növen­dé­ket, akkor is csak néhány órára. Még a vasárnapi szentmisét sem a temp­lomban hallgatták – hogy az idő alatt se érintkezhessenek a „kinti világgal”. Az apácáktól kapott intelmek­kel, „ha hibáztál, ismerd el”, „ne ha­zudj”, a rendszeretetet magával vitte Nagyváradra. Mert miután szemet szúrt édesapja feletteseinek, hogy ma­gyar intézetben tanul, ismét el kel­lett hagyja szülővárosát. „A nagy­váradi zárdából könnyen ki lehetett surranni a közeli cukrászdába, en­ge­dékenyebb apácák neveltek” – em­lékezett vissza Júlia néni. Az élet az­tán úgy hozta, hogy Mezőtelegden ka­pott tanítói állást, és Kolozsvárra ment férjhez.

Sokat utazott, sok mindent látott, tapasztalt. Az emlékei pedig tiszták. Amikor mesél, olyan, mintha a film­vásznon pörögnének a képsorok: a háború, a kommunizmus évei, forradalom, minden megelevenedik.

Marika szófogadó és csendes. ő is figyelt, amikor Júlia néni mesélt, ami­kor róla volt szó, bólogatott, né­ha pró­bált kommunikálni. Az álla­pota so­kat romlott az utóbbi időben, gon­do­zásra szorul, ezért elválasztották édes­anyjától. Egyiküknek sem könnyű.

De amikor Júlia néni legalább egy órácskára elfelejtheti a gondokat, férjéről, Lázár Béláról – a híres focistáról, cukrászról –, szüleiről, munkájáról, vagy éppen a magyar­ság­ról beszélhet, egészen megfiata­lodik. Gyakran emlegeti: ha igazán szük­ség van rá, a magyar igenis, össze­tart. Így volt ez akkor is, ami­kor 1944 nyarán az orosz felszaba­dí­tók elől Magyarországra, Szombat­hely­re menekültek. A vonatállomásokon csak keveset időzhetett a sze­relvény, mivel tartottak a légi tá­madástól. Órákat töltöttek mellékvágányokon, kerülő úton érték el a célállomást, közben a helyi, te­hetősebb asszonyok főtt étellel kí­nálták az utazót, amit maguk főztek és osztották szét reggel, délben és es­te. Majd az 1946-os nagy szárazságot követő éhség idején a Partiumban ön­ként fogadták a székely gye­re­keket. Fiatal kora ellenére ő felelt a Mezőtelegdre érkező gyerekekért, osztotta el a családokhoz. A gye­re­kek is bíztak benne, neki szóltak, ha a befogadó családok rosszul bántak ve­lük. Ilyenkor más „fogadó szü­lő­ket” keresett a kicsiknek, mert a gye­re­keket mindennél jobban szereti.

„Maga még fiatal, nincs ahonnan tudja” – legyint, ha szóba jön a politika. Aktívan követi ugyanis mind a magyarországi, mind a romániai kö­zé­letben történő eseményeket. Ki­forrott véleménye van a tisztség­vi­selőkről. Elvárja tőlük azt, ami em­berileg elvárható, éppen ezért felháborodik, ha nincsenek rendjén a dol­gok. Ragaszkodik ahhoz, ami tör­vény szerint jár neki. Pontos és ki­mért. A család és a szülőföld iránti kö­teléke felbonthatatlan.

87 év hosszú idő. „A világ azóta teljesen megváltozott. Talán így már nem is érdemes élni” – vonja le a kö­vetkeztetést egy-egy történet végén. Legutóbbi találkozásunkkor ezért arra kértem, írja le, neki mi érték. Cím­szavas, lényegre törő választ kaptam: „Hűség a családhoz. Cse­lekvő székely–magyar ember. Be­csü­letesség. Józan gondolkodás. A nagy­család. Hogy tudjam, ki vagyok és mit akarok. Segítőkészség. Sze­re­tő, megértő otthon. Hűség a né­pem­hez.”

Bölcs válaszain érdemes elgondol­kodni.