Augusztus elején ünnepre gyűltek össze a gyergyói labdarúgók. A régi időkre való megemlékezést megtisztelte jelenlétével a nagy tekintélynek örvendő Publik Antal, aki évtizedekkel ezelőtt a Gyergyószentmiklósi Jövő csapatának edzője volt.

A Svédországból hazalátogatott egykori edző, játékos és tanár annak idején Marosvásárhelyről érkezett városunkba, de az itteni tájat és az itt élőket azóta sem felejti. Az előadóművészként is közismertté vált Publik Antal 2013-ban ünnepelte 76. születésnapját.

– Milyen érzés keríti hatalmába, amikor Gyergyószentmiklósra látogat?

– Nem titok, és mindenkinek nyíltan bevallom, hogy az egész itteni ed­zői – 1970. januárjától – 1973. jú­niu­sáig – és játékosi mivoltom számomra kellemes emlék. Ennek alátámasztásául elmondom, hogy azóta is megvannak fü­ze­temben az akkori edzéstervek, to­váb­bá rög­zítve vannak azok az eredmények, amelyeket a gyergyószentmiklósi csapat elért. Most már az ilyen statisztikák nyomtatott formában je­lennek meg, én akkoriban egy koc­kás füzetbe jegyeztem fel minden ilyen adatot. Ugyanakkor az újságcikkeket is összegyűjtöttem. An­nak idején még a mérkőzések után diag­rammot is készítettem a csapat helyezésének alakulásáról. Amikor idekerültem, akkor a gyergyói csa­pat a C-divízióban szerepelt. Az a tény, hogy Gyergyóban lehettem, számomra egy csodálatos dolgot jelentett. Játékosként sok mindent a saját bőrömön tapasztaltam meg. Akkoriban még aktívan játszottam, hisz 35 éves voltam, így a játékosok hiába mondták, hogy nem bírjuk az edzést, mert én is pontosan úgy edzettem, gyakoroltam, mint a többiek. A tapasztalatomat így jóval könnyebb volt átadni a fiatalabb csapattársaknak. Az edzéselméletet, amit gyakorlatba ültettem, mind a téli felkészítők során, mind a nyári felkészülésekkor, lejegyeztem, s így mindig tudtam hasonlítani egyik év munkáját a másikhoz.

– Hol kezdte edzői pálya­fu­tását?

– Az edzősködést való­já­ban Balánbányán kezdtem, ott is mint játékos-edző dol­goztam. A balánbányai csa­patot 11 mérkőzés után vet­tem át, akkor az együt­tes­nek alig 3 pontja volt. A csapat az utolsó előtti he­lye­zettől is le volt szakadva, s azt kérték tőlem, hogy ment­sem meg az együttest. Ez azt jelentette, hogy a csa­pat ne essen ki a bajnokságból. Azt válaszoltam, hogy rend­ben, igazoljanak le, és hozzák a csapathoz Végh Jánost Marosvásárhelyről. Így is történt, s a bajnokság végén a balánbányai csapatot sike­rült megmenteni a kieséstől. Az ezu­tán következő bajnoki idényben a bajnoki csoport 3. helyén végzett irá­nyításommal a balánbányai csa­pat. Ezután kerültem Gyer­gyó­szent­miklósra, az itteni csapatot is a C-osztályból való kiesés veszélye fe­nyegette. Gyergyóba 1970. január

1-jén érkeztem. Az első évben sike­rült elkerülni a kiesést, a második év­ben a 7. helyen végeztünk, ezután mind feljebb és feljebb léptünk a cso­port rangsorában. Akkoriban a C-osztálynak több csoportja volt, ame­lyekben egyaránt 16 csapat mérkőzött a helyezésekért.

– Miért szakadt meg a gyergyói csapattal való együttműködés?

– Amikor odakerült a sor, hogy ki­nőttük a C-osztály kereteit, s tovább kellett volna lépni, akkor kéréssel for­dultam a vezetőkhöz. Nem kér­tem sokat. A játékosoknak az ebéden kívül reggelit is kértem. Ezen­kívül azt, hogy C-osztályban a já­tékosoknak adott prémiumot dup­lázzák meg. Mondtam, hogy ha ezt tudják teljesíteni, akkor a csapat bátran nekivághat a B-osztályú küz­delemsorozatnak. A csapat akkori vezetői nagyon őszintén elmondták, hogy ezt nem tudják teljesíteni. Egy­szerűen nem volt rá lehetőség. Akkoriban Lukács János, a Partizán igazgatója volt az egyik vezető. Cso­dálatos ember volt, mindig nagy szeretettel gondolok rá. Tulajdon­kép­pen ez volt az ok, hogy nem ma­radtam tovább Gyergyó­szent­mik­lóson. Nem volt lehetőség a magasabb osztályba való lépés meg­téte­lére.

– A Jövő után hol folytatta edzői tevékenységét?

– Ezután megkerestek Sepsiszent­györgyről. Megyeközpont lévén jóval nagyobb város volt Kovászna me­gye székhelye, s az ottani csapat már rég kínlódott, hogy bekerüljön a B-osztályba. Végül odaszerződ­tem. Az első bajnoki idényben sike­rült megnyerni a C-osztályú csoportot, hat pont előnnyel lettünk elsők. Érdekességként elmondom, hogy egy idénnyel korábban a szentgyörgyi csapat a 7. helyen zárt a C-ben, a gyergyói csapattal pedig az 5. helyen fejeztük be a bajnokságot. Több mint 90 gólt rúgtak a szentgyörgyi csapat játékosai a bajnokság során, tehát magabiztosan lettünk el­sők. Az akkori sepsiszentgyörgyi csa­pat fel­nőttkeretébe hat ifjúsági lab­darúgót építettem be. A Ro­má­nia Kupában is jól szerepeltünk, hisz bejutottunk a nyolcaddöntőbe. A ne­gyeddöntőbe jutásért kiírt ta­lál­ko­zón az élvonalbeli Kolozsvári U csapata állta utunkat, de nem kellett szégyenkeznünk. Nagyon szép em­lé­keim vannak abból az idő­szakból is.

– Sepsiszentgyörgy után merre ve­zetett az útja?

– A háromszéki városból Nagy­ká­rolyba vezetett az utam. Az történt, hogy a károlyiak nagyon hívtak, hogy menjek edzőnek. Amikor a sep­siszentgyörgyi csapattal feljutottunk a B-osztályba, az ottani Textil csapatának illetékesei létrehozták az Oltul klubot. A csapat neve a B-osztályban Sepsiszentgyörgyi FC Ol­tul lett. Azokkal, akik annak idején odavittek, volt egy egyezségünk. Kis kitérőt teszek, s elmondom, hogy én min­dig, mindenhol nagyon megkö­ve­teltem a fegyelmet, főleg a játé­kosoktól. Olyan is történt, hogy fö­lényesen, 6–0 arányban nyertünk. Az első félidőben már 5–0-ra vezet­tünk, a második félidőben rúgtak egy gólt, s a játékosok azután teljesen kiengedtek, kezdtek tinglitang­liz­ni. A győztes mérkőzés után több játékost megbüntettem. A fiúknak azt mondtam, hogy engem nem ér­dekel az eredmény, nálam 90 percig focizni kell, mégpedig teljes oda­adás­sal, lelkiismeretesen. Megér­tet­ték, nem volt semmi probléma. A B-osztályban egyik mérkőzésen az A-osz­tályból újonnan kiesett Bukaresti Rapid volt az ellenfél. Nagyon jól ját­szott a sepsiszentgyörgyi gárda. Do­minált a háromszéki csapat, adott pillanatban 17–3 volt a szög­let­­arány. Nagy ellenfél volt a bu­ka­resti csapatból Manea, aki elszaladt a bal szélen, és rúgott egy gólt egy ellentámadás végén. Vezettek 1–0 arányban. Történt ez annak elle­né­re, hogy uraltuk a játékot. Volt két játékosom, akik minduntalan mond­ták, hogy Anti bácsi, megyünk előre. Mondtam nekik, hogy nem, mi to­vábbra is játszunk úgy, ahogy addig. Végül az említett két játékos nem tartotta be a taktikai fegyelmet, és eb­ből kifolyólag megbüntettem őket. Erre a szentgyörgyi csapat ve­zetősége beszólt. Azzal érveltek, hogy egy ilyen mérkőzés után, amelyen legalább 8000 néző volt, s amely mindenkinek tetszett, megbüntetek két játékost. Azt mondták, hogy ők ebbe egyáltalán nem egyez­nek bele. Az általam kiszabott büntetés abból állt, hogy a kalória­pén­zükből 50 százalékot visszatartottam. Ez mintegy 500–600 lejt jelentett akkoriban. Ezután következett, hogy nem írtam alá a szövetséghez felterjesztett egyik okiratot, s ezután megtudtam, hogy az úgynevezett feketepénzből a két játékosnak visz­szaadták a kalóriapénz hiányzó részét. Ezt megtudva mondtam, hogy viszontlátásra, fogtam a családot, és elmentünk a tengerpartra. A csapatot otthagytam. Nem volt szép részemről, de nem tudtam elviselni, hogy valakik a hátam mögött így viselkedjenek velem. Így ért véget a Sepsi­szent­györgyön töl­tött időszak, ezután kerültem Nagy­károlyba. Azután hívtak megint vissza többek között Gyer­gyóba, szó­val sok mindent tör­tént az évek so­rán.

– Mikor és hogyan került Svéd­or­szágba?

– 1988-ban kerültem Svéd­or­szág­ba. Szomorú oka van a kite­le­pe­dé­semnek. Az akkori feleségemnél, az 1986-os csernobili atomkatasztrófa után, rákot diagnosztizáltak, meg is műtötték. A testvére már akkor Stockholmban élt, s közismert lé­vén, sikerült elintéznem, hogy a fe­le­ségem tudjon kiutazni orvosi ke­zelésre a skandináv országba test­vér­bátyjához. Ki is ment, hál’ istennek él, ma is jól van, még dolgozik is. Három hónappal az akkori kiutazása után azt írta és telefonálta, hogy nem tud visszajönni, mert ha befejezi a kezelést, akkor rámegy az élete. Akkor ez tényleg így is volt. Mondta a feleségem, hogy a fiam­mal kövessem őt Svédországba. Ezt én kategórikusan visszautasítottam, mond­tam, ha nagyon akarod, elen­gedem a fiamat. Én itt fociztam, itt lettem edző, és én nem gondolkoztam soha az ország, Erdély elha­gyá­sán. Házam, autóm volt, anyagi gondjaim nem voltak. A nagy nincs­te­lenség idején is szinte mindent megkaptam, soha nem volt üres a hűtőm. Ez azért is volt, mert két sport­ágban, nevezetesen labdarú­gás­ban és jégkorongban a felnőtt­válogatott szintjéig jutottam, s az ilyenek akkoriban kiváltságosak vol­tak. Annak idején ez így működött. Nem akartam kimenni, hisz már 51 éves voltam, végül hat hónapnyi gondolkodás után, családegyesítés címén kérvényeztem a kiutazást, amelyet aztán jóváhagytak. Nem disszidáltam. A fiammal utaztunk ki a svédekhez, ahol immár 25 éve élünk. Négy évvel ezelőtt, 2009-ben Ma­gyarországon, Szegeden vásá­rol­tam lakást.

– A skandináv országban könyve is jelent meg a labdarúgásról…

– Igen, így van. Svédországban a labdarúgásról könyvet írtam és jelentettem meg. A kiadott kötetet angolra is lefordították. Ezt a könyvet elolvasta dr. Mezey György, a magyar labdarúgó-válogatott egy­kori szövetségi kapitánya, aki a je­lenlegi felcsúti Puskás Akadémia lét­rehozója. Elolvasta a könyvemet és úgy döntött, hogy meg szeretne is­merkedni velem. Mint kiderült, Me­zey György nagyra értékelte a mun­kámat, amelynek címe A Lab­da­rúgás technikája magas játéksebességhez. A lényege az egésznek, hogy minden technikai megoldást a pályán idő- és térnyereséggel végezzünk. E könyvben leírtak ma már kötelező tananyag a svédországi edzőknek. Dr. Mezey György meg­hívásának és felkérésének eleget téve, előadásokat tartottam a Pus­kás Aka­dé­mián. Első nap elméleti képzést tartottam, másnap gyakorlati fog­lal­kozás volt a 18 éves fia­talokkal, amely bemutató edzésből állt. Ennek során minden technikai részt bemutattam. Tulajdonképpen ekkor értik meg igazán, hogy miről is van szó egész pontosan, hisz ek­kor kerül kibontásra a sportág biomechanikája a labdavezetés, a feje­lés, a be­do­bás, a rúgások során. Úgy is mond­hat­nám tömören, hogy moz­gástanról van szó. Ez segít ab­ban, hogy a lab­dát úgy kezeljük, hogy időt és te­ret nyerjünk közben. Ez egyébként a mai modern labda­rú­gásban már nagyon jellemző. Más­különben ez a könyv svéd nyelven 1995-ben jelent meg, néhány év múlva lefordították an­golra. Svéd­országban megismer­tek ezáltal, de azért van egy olyan nem kimondott dolog, hogy ha nem vagy svéd, akkor ülj a fenekeden, s ne nagyon ugrálj. A lényeg, hogy so­ha ne akarj több lenni, mint az ős­ho­nos svédek.

– Úgy hírlik, hogy a művészetek sem állnak távol öntől…

– Az igazság az, hogy előa­dó­mű­vész vagyok, ugyanis színi és rendezői végzettségem is van. Csak ver­se­ket mondok. A versrepertoárom több mint 7 órát ölel fel. Ha meg­en­gedi, elmondanék egy verset, amely­nek szerzője Horváth István, a címe pedig Tornyot raktam. Ezt a verset nagyon szeretem, annak idején, még játékosi koromban többször el­mond­tam, amikor becsúszott egy si­ker­telen mérkőzés. Horváth Ferenc ezt a verset nagyapja emlékére írta. Egy olyan öreg székely bácsi em­lékére, aki talán még olvasni sem tu­dott, leg­feljebb a csillagok állá­sából tu­dott dolgokra következtetni.

Tornyot raktam…

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.

Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.

Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.

Apó a pucik padon ült, száraz törökbúzát fejtett.

Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,

nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.

Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,

csodálatos ősvilág volt, babonák, me­sék világa.

A mező volt iskolája. A természet a mestere.

Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.

Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.

Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.

Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,

és ahogy nőtt, büszkeségem kez­dett nem férni a házban.

Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.

Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.

Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,

majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.

Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.

Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.

Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.

Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!

Nagyapám az ölébe vett, meg­csókolta homlokomat.

„Hadd el, ne sírj, kis unokám, ne bánd a csuszatornyodat.

Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,

és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.

Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,

de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.

Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,

s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.

Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.

Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”

A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.

Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

– Sok helyen fellépett, verset sza­valt. Van emlékezetes momentum, amit megosztana olvasóinkkal?

– 2012. július 6-án a budapesti székely vendéglőben, a Bujdosóban tartották második alkalommal a Magyarok Világtalálkozóját, ahová meghívtak verset mondani. Ebben a vendéglőben Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke tartott egy előadást Láthatatlan Marosszék címmel. Engem, aki marosvásárhelyi születésű vagyok, nagyon megragadt ez az előadás. Akkor elhatároztam, hogy azt a kevés időt, ami az életemből még hátravan, a székely autonómia ügyének szentelem. Így ke­rültem be, és képviselem Svéd­or­szágot, az Európai Polgári Kezde­mé­nyező Bizottságban. Tizenketten alkotjuk a bizottságot. Különben Izsák Balázs nagyon lenyűgözött előadásával. Azóta meghívattam a svédországi magyarok országos szö­vetségének elnökével, Bihari Sza­bolccsal, így 2013 januárjában egy svéd körutat szerveztünk, amely­nek során hét nagyvárost érintettünk. Izsák Balázs előadásokat tartott, én meg megfűszereztem ezt az egészet egy-egy székelyes verssel. Példának okáért említem Kárpáti Piroska Üzenet Erdélyből című versét. A szerzőt ezért a verséért 1920-ban felakasztották. Említenem kell egy másik csodálatos, aktuális verset, amelynek címe Miénk vagy Szé­kelyföld. Mindig nagy előszeretettel szavalom ezeket a verseket. Minden embernek van egy időszak az éle­tében, amikor valamire fokozottan összpontosít. Én főleg most erre, egész pontosan Székelyföldre fi­gyelek oda. Valamikor a labda­rú­gásra összpontosítottam, azután az edzői pályára, majd jött ez a verseléses periódus, s most ez az utolsó, a jelenlegi időszak, ez teljes egészében a székely autonómiáé. Ezért az ügyért minden tőlem telhetőt megteszek. Életem egyik leg­na­gyobb élménye 2013 márciu­sában történt, amikor Marosvá­sár­helyen 30 000 bátor székely ember előtt, tengernyi sok magyar és székely zász­ló hullámzása közben elmondhattam Kölcsey Ferenc nyolc szakaszos Himnuszát, amely úgy kez­dődik, hogy Isten, áldd meg a ma­gyart!