Százharminc pap és hívek százai csatlakoztak a 70 éves Vencser László ditrói hálaadásához

Június huszadika idén keddi napra esett. A két nappal korábbi bérmálás nyomai már eltűntek, a templombúcsú és a falunapok hétvégéje pedig pár nappal odébb volt még – Ditró központja ezen a kedd reggelen mégis napragyogta, ünnepi díszbe öltözött arcot mutatott. A Jakab Antal téren a kultúrotthon falán álló tábla alatt friss koszorú jelezte: egy nappal korábban itt kezdték idei találkozójukat a ditrói születésű papok. A templomkertben a kaputól a bejáratig színes virágszirmokból „szőtt”, kereszt alakú virágszőnyeg feküdt, a vízszintes és a függőleges szár találkozási pontjánál hófehér 70-es számjelzéssel, a virágszőnyeg körül székely ruhás gyermekek és felnőttek sorfalával. Délelőtt 11 órakor megkondult Székelyföld legnagyobb harangja és a plébániáról elindult a menet: a kereszt után száztíz pap, köztük száztízedikként Vencser László. Hálát adni jött ezen a kedden a ditrói nagytemplomba, s ott hívek több száza fogadta. Ahogy a templomba, ahol egykor megkeresztelték és pappá szentelték, belépett, a haranggal együtt az egyházközség kórusának éneke is zúgott.

A gyulafehérvári, szatmári, nagyváradi és temesvári egyházmegyékből, Csángóföldről, Felvidékről, Magyarországról, Ausztriából és Németországból is jöttek papok, az egyenesen a templomba érkezőkkel együtt összesen százharmincan, s mellettük hívek is több százan azok közül, akiknek a jubiláns egyenként, külön-külön küldte el levelét ezzel a megszólítással: „Szeretettel hívom és várom volt tanítványaimat, paptestvéreimet, rokonaimat és barátaimat, falusfeleimet és kedves ismerőseimet a 70 évemért bemutatandó koncelebrációs hálaadó szentmisére, amelyen köszönetet mondok Istennek és embereknek az elmúlt hét évtizedben kapott kegyelmekért, ajándékokért. Boldoggá tenne, ha együtt tekinthetnénk vissza közös emlékeinkre és megerősítenénk egymást a találkozás örömével.” Az ünnepre egybegyűltekhez elsőként Baróti László helyi plébános szólt. Köszöntőszavaiban rámutatott: az, hogy megszülettünk, nem érdem, de hogy az azóta eltelt esztendőkben mit tettünk, érdem lehet. Vencser László professzor úgy élt, hogy életében mi is jelen lehettünk, nem feledkezett meg rólunk – állapította meg az esemény házigazdája.

Tőle átvéve a szót, Vencser László, a szentmise főcelebránsa köszöntötte paptestvéreit, akik koncelebrálásuk által segítettek neki a hálaadásban, s akik között egykori tanítványai voltak többségben. Köszöntötte a fiatal nemzedéket, és azokat a paptársakat, akikkel valaha együtt tanult vagy akik korábban voltak a gyulafehérvári szeminárium hallgatói. Név szerint is külön köszöntötte a papságuk 50. (Csató Béla), 40. (Ilk Antal, Vízi Zakariás) és 25. (György Ferenc, Pál Vilmos Barna, Sebestyén Péter, Szakács Endre) évfordulóját ünneplőket, valamint a jövő papi nemzedék képviseletében jelenlévő kispapokat. Az oltár előtt mellette álló paptestvérek különböző csoportokat képviseltek: a Stuttgartból érkező Tempfli Imre a határon túliakat; Csató Béla az aranymiséseket és az idősebb nemzedéket; András István teológiai tanár a gyulafehérvári hittudományi főiskolát, a ditrói születésű papokat és a fiatal nemzedéket; Dirschl Johann, a Temesvári Egyházmegye általános helynöke a temesvári egyházmegyéseket; Szinovátz György a Szatmári Egyházmegye papjait; Schek László pedig a Nagyváradi Egyházmegye közösségét.

Az ünnepelt kitüntette figyelmes üdvözlő szavaival a díszvendégeket és a világi elöljárókat is, így Csibi Krisztinát, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Magyarság Háza igazgatóját, aki bukovinai székelyként és kisdorogiként a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségét és a Kisdorogért Egyesületet is képviselte három társával együtt és aki Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár üzenetét is elhozta. A Hajdúnánásról érkező Szólláth Tibor polgármesterhez és Buczkó József néprajzkutatóhoz Vencser László ezekkel a szavakkal fordult: „Isten hozott benneteket oda, ahonnan 1916-ban innen többen hozzátok menekültek és onnan száz évvel ezelőtt ide visszatértek, s ahová így jelképesen ti is hazajöttetek!” A továbbiakban köszöntötte Székely Ernő csíkszentkirályi polgármestert, Nagy Zoltán jelenlegi és Mezei János korábbi gyergyószentmiklósi polgármestereket, Puskás Elemér ditrói polgármestert kedves feleségével, a képviselőtestület tagjait, a Közbirtokosság elnökét, Kovács Andrást, a ditrói egyházközség egyháztanácsosait, a Bakos Ferenc kántor-karnagy vezette egyházi kórust, továbbá a Gyulafehérvári Főegyházmegye Caritas-szervezetének igazgatóját, Márton Andrást, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon igazgatóját, Magyari Vencelt, a Jakab Antal Keresztény Kör tagjait, öccsét, Vencser Sándort és a családját, rokonait, barátait, ismerőseit, minden kedves vendéget, végül, de nem utolsósorban pedig az erdélyi Mária Rádió munkatársait és hallgatóit. A német ajkú vendégekhez német nyelven is szólt néhány szót. „Hálaadó szentmisémben ma elhunyt szüleimre is gondolok, akik nekem életet adtak és felneveltek, de ezt a napot nem érhették meg – folytatta Vencser László. – Gondolok szentelő püspökömre, Isten Szolgája Márton Áronra, valamint Jakab Antal püspökre, akinek az én életemben, elődjéhez hasonlóan, jelentős, meghatározó szerepe volt. Mindketten itt Ditróban kezdték papi szolgálatukat. Gondolok elhunyt volt plébánosaimra, tanáraimra, 52 elhunyt tanítványomra, ditrói elhunyt papkortársaimra. Ők mindnyájan itt lehetnének, de Isten őket már elszólította.”

A jubiláns figyelmessége a liturgia során is megmutatkozott: az olvasmányt unokahúga, Jánosi Emese tolmácsolta, a szentleckét a hajdúnánási Buczkó József néprajzkutatótól hallhattuk. A hívek könyörgését Kovács Szabolcs és Fülöp Szabolcs kispapok, Ditró polgármesterének hitvestársa, Puskás Olga, a szintén helybéli Bíró Levente, a gyergyószentmiklósi Gábor Zsófia, valamint Lázár Zoltán, a csíkszeredai főkonzulátus külgazdasági attaséja olvasta fel mindannyiunk nevében.

A szentmise szónoka, Tempfli Imre egyháztörténész, egyházi író, stuttgarti plébános szentbeszédét Albrecht Dürer német festőművész Imádkozó kezek című alkotására építette. Mint mondta, Vencser László életében is fontos szerepet játszottak a kezek, a pappá szentelése pillanatában éppúgy, mint azelőtt és azután a tanulás, majd a papi hivatás teljesítése alatt, a vicerektori és igazgatói munkájához kapcsolódó megvalósítások, a sok szervezői munka során. Kiemelte az ünnepeltnek a paptestvéri és emberbaráti kapcsolatok ápolása terén megfigyelhető jeleskedését, s végül szóba hozta azt is, hogy a papi élet áldozatokkal jár, s ezek közül Vencser László életében talán a szülőföld elhagyása volt a legnagyobb, de ő Istenbe kapaszkodva vállalta a nehézségeket, s noha immár huszonhat éve Ausztriában él, lélekben és tettekben itthon maradt.

Köszöntőszavak szóban és írásban

A szentmise végén Csibi Krisztina, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Magyarság Háza igazgatója elmondta: Vencser Lászlóval való megismerkedésük nem olyan régen történt, de a kapcsolat közöttük talán több mint negyed évezredes. A bukovinai székelyek leszármazottaiként ugyanis a családjuk eredetét a név alapján a leírások Gyergyószékhez, közelebbről Gyergyóditróhoz kötik. „Ez alapján őseink valaha akár ismerhették egymást, én szentül hiszem, hogy rokoni szálak is fűznek bennünket egymáshoz” – mondta a díszvendég, majd tolmácsolta az ünnepeltnek Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár üzenetlevelét.

Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár üzenetlevele Vencser László 70. születésnapjára

Tisztelt Tanár Úr! Kedves Vencser László Atya! „Egy csillag táncra perdült, s az alatt születtem én.” William Shakespeare gondolata tükrözi azt az örömet, amikor egy élet a földi ösvényre lép. Ez a „csillag” tudja, hogy az a kis élet miért is jött a világra. A Shakespear-i kis csillag öröme a Gondviselő szeretete, aki már édesanyánk méhében ujjlenyomatunkkal megkülönböztet, kiválaszt minket. „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másokat.” Felszentelt papként ezt tűzte ki célul, kiegészítve azzal, hogy „nem azért jöttem, hogy ítélkezzem, hanem hogy irgalmat gyakoroljak”. Minden születésnap, ráadásul a kerek esztendők, mint ez a hetven év, lehetőséget ad a számadásra, lehetőséget a számadásra önmagunkban és a minket körülvevő közösség számára.

Végigolvasva Márk evangéliumát, Heródes, Péter, János vagy éppen Júdás személyén keresztül egyértelműen körvonalazódik, hogy azok vagyunk, amilyenekké – minden körülmények közepette – a döntéseink tesznek minket. Ha visszanézünk Tanár úr életére, látjuk, hogy a felszentelésekor elhangzott Igék egy valódi döntésről való hitvallásról szólnak. Döntés arról, hogy egy „táncra perdült csillag” alatt született élet vállalja a nem ítélkező szolgálatot. Ez az élet tanúskodik arról, hogy felismerte és magáévá tette az evangéliumi üzenetet, nemcsak tudja, hogy kicsoda Krisztus és miért jött a világra, hanem azt is tudja, hogy mit vár el azoktól, akiket kiválasztott.

A szülőföld szeretete, a közösségért vállalt cselekedetek a megpróbáltatások idején, a nehézségben, bizonytalan időkben is megtántoríthatatlan hűség szemtanúi lehetünk, ha életén végignézünk. Köszönjük a példát, köszönjük a döntés földi megtapasztalásait.

Kedves Vencser László Atya! Isten éltesse sokáig, köszönjük hűségét szolgálatához, és hogy mintaként tekinthet Önre a jelen es a jövő generáció!

Budapest, 2017. június 15.

Üdvözlettel: Potápi Árpád János

Szólláth Tibor, Hajdúnánás polgármestere az egész hajdúság, de főként a város üdvözletét hozta magával. „Külön köszönöm azt az elmúlt években megtapasztalt odahajolást hozzánk, amellyel megtisztelt Tanár úr bennünket – mondta a városvezető, majd így folytatta: – Az a kötelék, amely száz évvel ezelőtt fonódott közöttünk, amikor a hajdúságba telepítettek erről a környékről több tízezer embert és ebből nekünk Hajdúnánáson 3200-at sikerült befogadnunk és szeretetben ott tartanunk, az a kötelék a mai napig tart.” Szavait Szólláth Tibor ezzel zárta: „Külön szeretném megköszönni református magyarként is ezt a hetven évet és azt a negyvenhat évet, amelyet a papságban eltöltöttél. Azt kívánom, hogy maradj lámpás az erdélyi, a Kárpát-medencei és a diaszpórában élő magyar testvéreink számára!”

Puskás Elemér, Ditró polgármestere szintén röviden és tömören fogalmazott, amikor azt mondta: „Van egy ember… Van egy ember, akire mindig számíthatunk, és nem egyszerűen csak támaszkodhatunk a barátságára, hanem megerősítést is kaphatunk tőle a harcban éppúgy, mint a kétségeinkben. És szövetségest találunk benne mindig, ha össze kell esküdni a jóra. Vencser László, aki ennyi év után is rendületlen hittel és alázattal szolgálod az egyházat, hazádat, népedet, szerető híveidet, kívánjuk, hogy a Jóisten adjon még erőt, egészséget, kitartást, az elkövetkezendő évekre is. Köszönjük, hogy vagy nekünk! Én személyesen hálát adok a Jóistennek, hogy ismerhetlek. Kívánunk boldog születésnapot!”

Puskás Elemér a község fennállásának 450. évfordulója előtt tisztelgő, az alkalomra készült képzőművészeti alkotással ajándékozta meg az ünnepeltet, majd bejelentette, hogy a műsorrendben egy kis változás esett, és a mikrofonhoz lépett főtisztelendő Szász János. A Gyulafehérvári Főegyházmegye volt gazdasági igazgatója, jelenlegi petrozsényi plébános elmondta: barátját virágszőnyeg fogadta a templom előtt, biztosan sok virágcsokor is várja őt. „Én nem virágcsokorral, hanem egy ünnepi könyvvel jöttem köszönteni” – tette hozzá, majd tőle Szőcs Csaba, a kolozsvári Verbum Kiadó igazgatója vette át a szót, és kissé részletesebben is elmagyarázta, miről is van itt szó. A Szász János kezdeményezésére született, Távol és közel című kötetben paptársak, egykori tanítványok és barátok, Vencser László születési évére, 1947­-re utalva összesen negyvenheten verssel, történetekkel, emlékek felidézésével köszöntik az ünnepeltet. Az ajánlás és a negyvenhét név felolvasása után Szőcs Csaba az ötszázból átadott hetven kötetet a meglepett jubilánsnak.

Végezetül egy vers is elhangzott a szerző Ferencz Imre papköltő jóvoltából, majd a ditrói egyházgondok által az egyháztanács nevében kifejezett jókívánságok után Vencser László vette vissza a szót. Ismét megköszönte paptestvéreinek, hogy nem sajnálták a fáradságot és eljöttek Ditróba vele együtt hálát adni. Ez a „nagy találkozás” az összetartozás jele, aminek üzenete is van: így is megélhető a papi egység, a paptestvéri összetartozás – fogalmazott az ünnepelt. Köszönte a kispapok és a ministránsok oltárszolgálatát, a felolvasók együttműködését, Baróti László plébánosnak a házigazdai szerepet, az egyháztanács tagjainak a szervezésben való közreműködését, az egyházi kórusnak a zenei szolgálatot és a templomdíszítők munkáját. Megjegyezte: utóbbiak az édesanyjára emlékeztetik, aki hosszú éveken keresztül díszítette e templomban a főoltárt és 1969. augusztus 15-én, amikor Márton Áron püspök bérmálni érkezett, asszonytársaival elkészítette az első virágszőnyeget. Vencser László hálát mondott az elhangzott szentbeszédért, a szívélyes köszöntőszavakért, a hívek jelenlétéért, a Mária Rádió szolgálatáért, a közös imáért és együttlétért.

Végül visszafordult paptestvéreihez ezekkel a szavakkal: „Kedves Barátaim! Engedjétek meg, hogy a köszönet után megfogalmazzak egy kérést is hozzátok. Sütő András Omló egek alatt című kötetének megjelenésekor, 1990 januárjában, még a marosvásárhelyi fekete március előtt fogalmazta meg a következő gondolatokat: »…küzdve mentek el rendre az élők sorából a mi égtartó embereink.« Mi itt vagyunk, élünk és dolgozunk. Volt paptanítványaim közül, amint már említettem, 52-en elköltöztek a Mennyei Hazába. Ők a ti évfolyamtársaitok, kollégáitok voltak. Nekünk, ma élőknek helyettük is vállalnunk kell az égtartók feladatát. Omló egek alatt állva nekünk, papoknak is kötelességünk tartani az egeket, mert ez nemcsak a közszereplők feladata, hanem a mi kötelességünk is. Tartanunk kell az egeket, hogy ne omoljanak híveinkre, népeinkre, nemzetünkre. Legyünk igazi égtartó emberek. Ne várjuk, hogy ezt helyettünk mások tegyék meg, hanem tegyük oda vállainkat, és ne engedjük az eget ránk omlani. Így találkozzunk itt Ditróban ebben a templomban, ha Isten éltet, négy év múlva, 2021. szeptember 13-án, aranymisém alkalmával, és hálálkodva elmondhassuk majd: az omló egek nem borultak ránk, nem temettek maguk alá, mert mi teljesítettük feladatainkat.”

Adja Isten, hogy így legyen!

Varga Gabriella