Vencser László 2016. május 28-án Bécsben a Márton Áron-emlékülésen elhangzott előadása

Tisztelt Emlékező Közösség!

Tegnap – május 27-én – délután többen jelen voltunk a Collegium Hungaricumban a Márton Áron-emlékkiállítás ünnepélyes megnyitóján, ma röviddel ezelőtt itt a Pázmáneumban szentmisén emlékeztünk Erdély nagy főpapjára és most folytatjuk vele kapcsolatos gondolataink megfogalmazását. Örvendek, hogy a Nemzetpolitikai Államtitkárság által meghirdetett Márton Áron-emlékév keretében erre ma Bécsben sor kerül. Külön öröm számomra a Márton Áron-év mint lehetőség arra, hogy az erdélyi főpap üzenete eljusson a világ magyarjaihoz. Köszönöm a szervezők, köztük is kiemelten Wurst Erzsébet, a Kaláka-Club elnöke meghívását, az előadásra való felkérését. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy szólhatok arról a püspökről, akinek a közelében mintegy húsz évet éltem, akivel találkoztam, hallhattam szavait. Azon több mint száz ma élő pap közé tartozom, akiket ő szentelt. Ő szentelte Gyulafehérvár jelenlegi érsekét, Jakubinyi Györgyöt és segédpüspökét, Tamás Józsefet is, és ő szentelte a május 25-én elhunyt Tempfli József nyugalmazott nagyváradi püspököt is, akit május 30-án helyeznek örök nyugalomra a nagyváradi székesegyház kriptájában. Márton Áron emlékét halála után is ápoltam, az elmúlt 25 évben pedig, amióta Ausztriában élek, szívügyemnek tekintettem, hogy üzenetét a diaszpóra magyarságához is eljuttassam, köztük a tengerentúl élőkhöz is.

Életútjáról másoktól hallottunk – köztük az év pünkösdvasárnapon Csíkszeredában a Márton Áron-szoborcsoport avatásának ünnepén Áder János köztársasági elnök szavait – és hallani fogunk ma is. Én az általam átélt, a püspökkel való találkozások, tapasztalatok alapján azokból a számomra fontosnak tartott gondolatokat foglalom össze. Ezek nem levéltárak gyűjteményeiből, hanem személyes élményekből forrásoznak, és az azokból eredő következtetések megrajzolják Márton Áron püspök jellemvonásait.

1. Bérmálkozás 1961. május 21-én

Életemben első alkalommal 55 évvel ezelőtt, 1961. május 21-én, pünkösd vasárnapján a gyulafehérvári székesegyházban bérmálkozásomkor láttam Márton Áron püspököt, aki akkor 64 éves volt. Abban az időben a püspöki palotából csak a székesegyházba mehetett át, annak is csak a főbejáratát használhatta, mivel házi őrizetének éveit élte. Bérmautakra sem járhatott, és tiltakozásul az állammal szemben papjai közül sem bízott meg senkit, hogy az az egyházközségekben a bérmálás szentségét kiszolgáltassa. Néhányan azonban pünkösd vasárnapjára Gyulafehérvárra utaztak és ott a székesegyházban az ünnepi püspöki szentmisén bérmálkoztak. Szüleimmel én is így kerültem Gyulafehérvárra. A ditrói segédlelkész a hittan anyagából felkészített, majd a gyulafehérvári kanonok-plébános vizsgáztatott. Pünkösd vasárnapján együtt bérmálkoztam a helyi kántoriskola elsőéves diákjaival és más helységekből erre az alkalomra érkezettekkel, mintegy félszáz bérmálkozóval.

Amikor Márton Áron püspök az orgona hangjának kíséretében és a szeminaristák kórusa által énekelt Ecce sacerdos = Íme, a főpap dallamaira a székesegyházba bevonult, én lúdbőrös lettem. Amikor a bérmálkozók sorfala között elhaladt, olyan érzés játszódott le bennem, amit a katarzis szóval lehetne leginkább kifejezni, és annak hatása bennem egy életre szólóan megmaradt. Én azért állok ma itt mint pap, mert akkor nemcsak a Szentlélek ereje, hanem Márton Áron püspök varázsa is megérintett. Megjelenése, áldást osztó keze, hanghordozása a szentbeszéde alatt engem, a kisdiákot, a 14 éves ifjút lenyűgözött. Én is elmondhattam Dávid Erzsébettel, a Láttam a püspököt című vers szerzőjével, hogy: „Nem szólott hozzám s nem szóltam hozzá / Ő azt se tudja, hogy én ki vagyok, / de kezét áldón felém is emelte / S a boldogságtól a szemem ragyog. / Láttam a püspököt.”

Délután külön fogadott minket a püspökség kertjében, ahol édesapámnak személyesen megköszönte, hogy 1948-ban volt bátorsága a kommunisták által a helyi fűrésztelep irodájából eltávolított feszületet a helyére visszatenni, amiért annak idején munkahelyéről elbocsátották és egy éven át senki nem volt hajlandó alkalmazni őt. Ez a püspöki magatartás az ő varázsát bennem még inkább emelte, hiszen ezt az elismerést 13 év távlatából tette.

Nemsokára jelentkeztem a kántoriskolába és szeptember végén Gyulafehérváron megkezdtem középiskolai tanulmányaimat.

Márton Áron személye nagyon sokakat megérintett, életre szólóan elvarázsolt, bennük mély nyomokat hagyott. Erről Domokos Pál Péter így írt: „Életem nagy adományának, máig energiát adó forrásának tartom, hogy kora gyermekségemtől haláláig szoros emberi kapcsolatban (éveken át munkakapcsolatban) állottam Márton Áronnal.”

2. Gimnáziumi évek (1961–1965)

Mint a kántoriskola diákja ezekben az években gyakran láthattam Márton Áron püspököt a székesegyházban a főbejárattól jobbra elhelyezkedő térdeplőn imádkozni, különösen a májusi és az októberi ájtatosságok idején. Amikor sorban bevonultunk mi, diákok a székesegyházba, ő már ott térdelt, kivonuláskor pedig állva kísért a tekintetével. Gondja volt ránk, hiszen amikor 1962. május végén az állam elvette a Batthyaneum könyvtárat, amelynek földszinti termeiben osztályaink is voltak, és az iskola az utcára került, Márton Áron a felkínált lehetőséget, hogy az iskolát elvigyék Gyulafehérvárról és más városba telepítsék – mi akkor Bukarestről és Nagyváradról hallottunk –, nem fogadta el, hanem megnyitotta a püspöki palota összes lehető szobáit, átadta azokat az iskolának, ahol ősztől folytathattuk tanulmányainkat. Tudta, hogy csak az ő közelében vagyunk biztonságban, csak ott tud ránk odafigyelni és minket a leselkedő veszedelmektől, a szekuritáté karmaitól megvédeni. Mint Jézus, a Jópásztor, úgy vigyázott ránk.

Ezekben az években tapasztaltam meg azt is, hogy mennyire fontosak voltak számára az emberi, baráti kapcsolatok. Ditróban élt Câmpian Mihály román ügyvéd magyar feleségével és gyermekeivel, aki szintén megjárta a kommunisták börtöneit és akihez a püspököt igazi barátság fűzte. Mielőtt karácsonyi vakációra indultunk volna haza, hívatott, és átadott két üveg gyulafehérvári misebort azzal a meghagyással, hogy azt adjam át Ditróban Misi barátjának. Amikor később bérmaútja alkalmával, 1969-ben, majd pappá szentelésemkor, 1971-ben Ditróban járt, zsúfolt programja ellenére is meglátogatta az akkor már betegen ágyban fekvő Misi barátját. Ebben az emberi magatartásában is kiemelkedő példát mutatott Márton Áron. A mások felé fordulásról utolsó körlevelében ezt írta: „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia minden embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán másak a vágyai és célkitűzései.”

3. Kispapi évek (1965–1970)

Az érettségi vizsgák után, 1965. június végén minket, teológiára jelentkezőket Márton Áron a püspöki kertben fogadott. Ez volt a felvételi a teológiára. Emlékszem, hogy miután osztályfőnökünk, Gál Alajos bemutatott minket, Márton Áron püspök felhívta figyelmünket a jövendő tanulmányainkhoz, hivatásunkhoz kapcsolódó feladatok komolyságára és az esetleges nehézségekre. Ezzel elkezdődött az az időszak, amely gazdag volt a megtapasztalt élményekben, melyek által megismerhettük kivételes személyiségét. A következőkben ezek közül említek néhányat.

Egy éven át évfolyamunkból hetente felváltva jártunk ministrálni a püspöki kápolnába. Nem is kell mondanom, hogy mennyire izgultunk, hiszen akkor még latinul volt a szentmise és nekünk mindenre latinul kellett válaszolnunk. Jóllehet ebben volt gyakorlatunk, ilyenkor mégis a püspök előtt „vizsgáztunk”. Megnyugtató jósága, a szentmise végén elhangzott „Köszönöm, fiaim” szavai feloldották bennünk a feszültséget.

Márton Áron jóságos, fegyelmezettséget igénylő főpap volt. Sugározta önmagából a jót és az igényességet. Ezt tapasztaltuk meg akkor is, amikor két szemeszter alatt egy teljes tanévben tanított minket. Hozzá jártunk órákra. Mindig az ötödéveseket tanította heti három órában, előadva a hodegetikát, a lelkipásztorkodástan egyik fontos ágát, amelynek az alkalmát megragadta arra, hogy az állam által tiltott egyház-szociológia berkeibe is bevezessen minket. Megtapasztalhattuk igényességét önmagával szemben, amit tőlünk is elvárt: a szorgalmat, a tanulást. Sose nézett bele jegyzetébe, amiből óránként a feleltetés után négy-ötoldalnyit leadott. Utána leellenőriztük és majdnem szó szerint adta le az érdekfeszítő, nagyszerű anyagot. Nála egy tanóra hatvan percig tartott. Az első alkalommal egyik osztálytársam, aki az első sorban ült, ötven perc után az órájára nézett, Márton püspök ezt meglátta és azt mondta: „Fiam, nálam egy óra hatvan perc.” Minden óra kezdetén feleltetett. Kiváló pedagógus volt. Ha valakit egyszer készületlenül talált, képes volt az illetőt heteken át várakozásban tartani, így az illető minden órára kénytelen volt alaposan felkészülni, mert nem tudhatta, hogy mikor szólítja. Gazdag tapasztalatokkal tarisznyált fel minket, hogy majd papként a lelkipasztoráció szövevényeiben tudjunk eligazodni. Hogy mennyire fontosnak tartotta pap esetében a hívek név szerinti ismeretét, azt egy Ditróban – ahol papi szolgálatát kezdte – történt esettel mutatta be nekünk. Amikor az első sorban ülő elsőosztályos, fehérharisnyás székely fiúcskától második alkalommal is megkérdezte, hogy hogy hívják, ezt a választ kellett hallania: „Ezt egyszer már megmondtam.”

Házi őrizetének éveiben a tanítás mellett könyveket fordított, többek között Joseph Ratzinger, későbbi XVI. Benedek pápának Bevezetés a kereszténységbe című művét. A fordítás kiadására azért nem került sor, mert ebben őt más megelőzte.

Márton Áron püspöknek mint tanárnak is meghatározó hatása volt jövendő papjaira. Az önmagunk iránti igényességet, a szorgalomnak, az emberekre való odafigyelésnek a fontosságát véste belénk. Óvott a középszerűségtől, amiről korábban így vallott: „A középszerűek, mint a fáradt, rossz olaj, eltömíthetik az állami és társadalmi gépezet csapágyait és kényesebb részeit, de a hatalmas szervezet járataiban és munkahelyein szét is szóródhatnak, egészségesen is szétoszthatók, s a nagy belső erő, ha jól irányított, legyőzi az üzemzavarokat. Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent” (Templom és iskola).

Amikor jó tízévnyi házi őrizet után 1967 őszén Franz König bíboros, akkori bécsi érsek közbenjárására a román állam feloldotta Márton Áron személyi szabadságának korlátozását és ezt neki Bukarestben Emil Bodnăraș miniszterelnök-helyettes a tudomására adta, visszatérve Bukarestből első útja hozzánk, kispapokhoz vezetett. Elsőként velünk akarta ezt a hírt megosztani, Gyulafehérvár, Temesvár, Nagyvárad és Szatmár egyházmegyéinek jövendő papjaival. Mintegy száz fiatal szeminarista várta őt a főiskola nagytermében. Erre néhány nappal korábban nem számítottunk. Ott mondotta el, hogy amikor Bukarestben a miniszterelnök-helyettesnek feltette a kérdést, hogy milyen feltétellel oldják fel házi őrizetét, a válasz az volt, hogy ennek nincs feltétele. Ott is ismét megtapasztalhattuk Márton Áron püspök egyenes jellemét, megalkuvást nem ismerő magatartását, annak szellemében, amit így fogalmazott meg: „Isten törvényeiben és az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek.”

Alig, hogy visszanyerte szabadságát, máris élt a lehetőséggel és védelmet nyújtott kispapjainak, méghozzá szokatlan módon. A szekuritáté a vizsgaidőszakokban rendszeresen több kispapot berendelt kihallgatásra. Ez történt 1968. elején is. Az egyik hatodéves kispapot azzal vádolták, hogy külföldről kapott francia nyelvű kisenciklopédiában társainak Hitler fényképét mutogatta. Ő ezt tagadta, mert nem volt igaz. A lexikon otthon, és nem Gyulafehérváron volt. Megparancsolták neki, hogy menjen haza és hozza el. A kispap a szekuritátéról egyenesen Márton püspökhöz ment és jelentette az esetet. Márton püspök hívatta kanonok gépkocsivezetőjét, Szabó Sándort, püspöki díszbe öltözött, és a szekusok meglepetésére megjelent a szekuritátén, tiltakozva mindaz ellen, amit a kispapokkal művelnek, és közölte velük, hogy ezt jelenteni fogja a bukaresti kultuszügyosztálynak, majd világosan tudomásukra hozta, hogy a jövőben telefonhívásra nem, kizárólag írásos beidézés alapján hívhatnak kispapokat kihallgatásra. Természetesen attól kezdve írásban küldték a beidézéseket. Márton Áron ilyen bátor, mindenkinek védelmezője, mentsvára volt. Kiállt kispapjai, papjai, hívei mellett.

Egy év múlva, 1969. január végén Márton Áron püspök ismét találkozott kispapjaival, ugyanabban a nagyteremben, ahol tudomásunkra hozta szabadságának visszanyerését.

1969 januárjában a vizsgaidőszak kellős közepén, egyházjogvizsga után mi, negyedévesek egy esetleges félévi vakáció lehetőségéről beszélget­tünk (mivel az akkori szabályzat értelmében szeptember 29. és június 21. között nem mehettünk haza, a karácsonyi és a húsvéti vakációt is a szemináriumban kellett töltenünk). Megkérdeztük Jäger Péter prefektustól, hajlandó volna-e a kispapok aláírásával ellátott, félévi vakációra vonatkozó kérésünket Márton püspök úrnak továbbítani. Igennel válaszolt. Amikor a száz aláírást tartalmazó beadvány elkészült – csupán öten nem írták alá az akkori kispapok közül –, átadtuk Jäger prefek­tusnak és ő elvitte a püspök úrhoz. Közeledett a félév vége, s mi máris meg voltunk győződve arról, hogy megyünk vakációra. A szemeszter utolsó vasárnapján délelőtt a székesegyházban ünnepelt szentmisét Márton Áron püspök jelenlétével tanári konferencia követte. A déli órákban a kispapokat a nagyterembe hívták. Nagy volt bennünk a várakozás és a remény, hogy megyünk vakációra. Erdély püspöke és a tanárok megérkeztek. Lélegzetvisszafojtva vártuk a főpásztor örömteli bejelentését. A katedránál helyet foglaló püspök néhány nyugodt hangú beve­zető mondat után a következőt adta tudtunkra: „Fiaim, nem lesz va­ká­ció. Megértettétek?” A válasz: síri csend. Akkor a kérdést meg­ismételte: „Megértettétek?” Néhány halk válasz hangzott: igen. Ez maga volt a tragédia. Erdély püspökének csalódnia kellett kispapjaiban! Azon a vasárnapon a nagy püspök nem ebédelt, hanem órákon át a kápolnájában térdelt, elmélkedett és imád­kozott.

Nem mentünk vakációra. Mindenki minket szidott, a papok különösen, hogy mit tettünk püspökünkkel.

Néhány nap múlva levél érkezett az intézet részére, amely­ben Márton Áron elrendelte, hogy tanárokból és kispapokból állít­sanak össze egy bizottságot, amelyik kidolgozza a félévi vakáció tervezetét. A bizottság elnökévé a későbbi püspö­köt, dr. Jakab Antalt nevezte ki. Évfolyamonként két kispap vett részt a munkában, és mi a követ­kező tanévben hazamehettünk félévi vakációra.

Erdély püspöke újból nagyságáról tett tanúbizonyságot. Tud­ta, hogy nekünk is igazunk lehet. Magatartásunkat nem el­ítélte, hanem kérésünkre megtalálta a megoldást.

Márton püspök tanúságot tett bölcsességéről, és bizonyította, hogy mennyire tud olvasni az idők jeleiből. Nem büntetett meg minket, hanem jó atyaként, jó pedagógusként kezelte magatartásunkat. Mi pedig boldogok voltunk, kivívtuk a félévi vakációt, elindítottunk útjára egy folyamatot, ami addig lehetetlennek tűnt.

Ditróban, szülőfalumban két alkalommal találkoztam Márton püspökkel: 1969. augusztus 15-én a bérmáláskor és 1971. szeptember 12-én a pappá szentelésem alkalmával.

Hosszú idő után érkezett bérmálni a gyergyói kerületbe. Ditróban több mint 2500 bérmálkozó volt. Erdély nagy püspökét virágszőnyeggel várták, amit boldogult édesanyám az egyik szomszédasszonyával készített. Székely népviseletbe öltözött lányok és fiúk virággal befont botokkal díszkaput, vagy inkább díszfolyosót alkottak a bevonuló püspöknek és kíséretének. Ez a fénykép mostanában nagyon sok kiadványban látható. Amikor a virágszőnyegen a püspök végighaladt, az emberek az utolsó virágsziromig mind felszedték azt és elvitték magukkal haza emlékként, mert ezeken egy szent ember haladt végig. Az emberek szemében ugyanis Márton Áron már akkor szentként volt jelen, ezért mondják sokan – köztük én is –, függetlenül a jövendő boldoggá avatástól, hogy számunkra Márton Áron „szent”.

Amikor két év múlva, 1971. szeptember 12-én visszatért Ditróba, hogy Szabó Árpád szintén Rómában tanuló falusfelemet és engem pappá szenteljen, a hatalom pánikba esett. Megijedt Márton Áron jelenlététől, szavainak hatásától és vasárnap ellenére munkanapot rendeltek el, teletűzdelve sporteseményekkel. Márton Áron puszta megjelenése elég volt ahhoz, hogy szavak nélkül is ezreket megmozgasson, beléjük bátorságot öntsön, őket bátorítsa: Ne féljetek! Megboldogult keresztapámat, aki a parancs ellenére nem volt hajlandó munkába menni, munkahelyéről elbocsátották, így a gépkocsivezető munkanélkülivé vált. Feltalálta magát, azt is mondhatnánk, Márton Áron nagysága bátorította őt is: vásárolt két lovat és azokkal elment az erdőre a fakitermelésnél dolgozni. Ma is szívesen olvasom Márton püspök akkori beszédét, amelyben a konkrét élethelyzetet és a jövőt vázolta elénk: „Új papokat szentelünk, ünnepélyes szentmise keretében, szülőfalujukban, szüleik, rokonaik, barátaik, ismerőseik részvételével… A meglepő, sőt a megrendítő az, hogy az Isten embereket hív meg és segít, hogy abban az ádáz küzdelemben, melyet az élet ránk kényszerít, helytálljunk, emberek, keresztények maradjunk… A világnak szüksége van emberekre, akik az eszmék, a szellemi irányzatok, elméletek, bölcseletek, a megváltást ígérő nagyhangú szólamok és féligazságok vásári sokadalmában beszéljenek az Istenről… Nem a bölcseket, nem a filozófusokat várja a világ, hanem valakit, aki az Isten üzenetével jön. És a papnak szólnia kell alkalmas és alkalmatlan időben… A jövő útja mindig beláthatatlan és esélyei kiszámíthatatlanok. Így van ez minden fontosabb döntéssel. Így a házassággal, így az életpálya megválasztásával, s így a papi hivatással is. Csak a kitartásban van a megoldás. Csak a kötelességek hűséges vállalásával és a mindvégig való kitartás erejével járhatjuk végig az utunkat, becsületben.”

Római tanulmányaink idején, 1970 és 1975 között – négyen voltunk ott erdélyiek, köztük a jelenlegi gyulafehérvári érsek is –, a Collegium Germanicum et Hungaricumban, ahol laktunk, Márton Áron kétszer is meglátogatott minket (1971-ben és 1974-ben). Első alkalommal VI. Pál pápához is magával vitt minket. Az 1971. október 25-én készült fényképfelvétel tanúsága szerint Márton Áron püspök a pápa jobb oldalán áll, nekem pedig abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a Szentatya bal oldalán én állhattam. Márton Áron római látogatásakor így hagyatkozott: „Mindazt, ami jó, hozzátok magatokkal haza.” Ebből is látszik, mennyire nyitott volt az újra, a II. Vatikáni Zsinat tanítására.

4. Tanári évek (1975–1991)

Amikor római tanulmányaim befejezése után, 1975. szeptember 1-jével kinevezett Gyulafehérvárra teológiai tanárnak, munkatársaként lehettem jelen püspökünk életében. Gyakoribbak lettek a találkozások. Bármilyen nehézséggel, kérdéssel mi, tanárok, bejelentés nélkül mehettünk hozzá. Ez volt a mi kiváltságunk, ami bizalmat szült és bátorságot jelentett számunkra. Tudtuk, hol van lakosztályának a kulcsa, kizártuk az ajtót, az előszobában kopogtunk, ha nem jött válasz, beléptünk az irodájába, és ha ott sem volt, később ismét visszatértünk. Kényes kérdések megbeszélésére intett és kikísért a püspöki kertbe. Tudta, hogy lakosztályában lehallgatókészülékek működnek. Amikor egyik alkalommal a Vatikán küldöttei és Márton Áron püspök közötti megbeszélésen tolmácsként voltam jelen, késő délután telefonáltak a szekuritátéról, hogy másnap reggel jelentkezzem náluk. Siettem püspökünkhöz, és megkérdeztem tőle, hogy mit mondjak, ha a beszélgetésről kérdeznek. „Légy nyugodt, fiam, erről nem fognak kérdezni” – mondta. Tudta ugyanis, hogy amit lehallgattak, arról nem tesznek említést. Nem kísért ki a püspöki kertbe, hanem ott, a lehallgatókészülékektől nem zavartatva mondta ezeket. Nagy tapasztalatáról tett akkor is tanúságot.

Márton püspök a tanári kart megajándékozta bizalmával, és így ennek a grémiumnak tekintélye volt előtte. Hallgatott ránk, kikérte véleményünket.

Visszavonulását követően, 1980. május 15-i búcsúzó körlevelébe foglalt hagyatkozásából két lényeges dolgot emelek ki: a hit fontosságát és hogy egyházmegyéje jövőjét jó kezekben hagyja: „Mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.”„Azzal a megnyugtató érzéssel vonulok vissza, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van.” Itt utódjára, dr. Jakab Antal püspökre utalt.

5. Márton Áron halála és temetése

1980. szeptember 29-én bekövetkezett halála és október 4-i temetése is több szempontból mutatta, hogy nagy ember távozott közülünk. Amikor a püspökségen lakosztályának előszobájában elhelyezett kondoleáló könyvbe dr. Alexandru Todea bíboros, balázsfalvi román görögkatolikus érsek beírt, a bukaresti kultuszügyosztály igazgatója azt a lapot rögtön kitépte, összegyűrte és zsebre vágta. Még halálában is félt a hatalom Márton püspöktől. Hála Istennek, ez az 1980. október 2-án keltezett szöveg a bíboros titkárának köszönhetően fennmaradt. Magyar fordítása így szól: „Mélységesen megrendített Őexcellenciája Márton Áron távozása a belátható világon túlra. Abban a boldog örömben részesülhettem, hogy a szenvedés nehéz pillanataiban, óráiban, napjaiban, hónapjaiban és éveiben ismerhettem őt. Csodálatomat és hálámat juttatom kifejezésre méltó magatartásáért, amely a lelki élet elvi alapjaira épült; feltétel nélküli odaadásáért, amelyet a Szentatya, a Római Pápa, az egyetemes keresztény Egyház feje iránt tanúsított, akiért lélekben bármikor kész volt életét áldozni; a jó példáért, amellyel előttem járt és minden személyéhez fűződő emlékemért. Hasonlóképpen hálámat juttatom kifejezésre mindazért, amit 1948-cal kezdődően a súlyos megpróbáltatások elé állított görögkatolikus papokért és hívekért tett. A görögkatolikus Egyház ma gyászolja őt és együtt imádkozik a latin Egyházzal, amelyet oly nagy tapintattal vezetett, együtt imádkozik a Szentatyával, II. János Pál pápával, aki a földkerekség egyik nagy katolikus püspökét veszítette el. Valamennyi görögkatolikus pappal és hívővel, szerzetessel és apácával a lehető legtisztább hódolatomat fejezem ki, amelyet liturgiánkba, imáinkba és áldozatainkba foglalunk az évszázad nagy apostoli lelke, Márton Áron püspök iránt. Isten Veled, Jóságos Atya. Jutalmazzon meg a Szentháromság az örök dicsőség koszorújával.”

Márton Áron temetésének szervezésében aktív részem lehetett, és így közelről élhettem át a székesegyházban a virrasztásokat, a kispapok díszsorfalait, a részvétet nyilvánítók tiszteletét, Lékai László bíboros, esztergomi érsek által bemutatott temetési szentmisét és bevezetőként elmondott szavait, mivel a prédikációt neki a román állam nem engedélyezte. Fülemben csengenek utóda, Jakab Antal püspök szavai, aki előbb felolvasta II. János Pál pápa üzenetét, amelyből idézek: „Emléke áldott, mert kivált a jámborságban, lángolt benne a lelkipásztori buzgóság, kitűnt a Szent Péter Széke iránti töretlen hűségben, és szeretetben és kedvességben kiváló főpap volt”, majd a következőkkel búcsúzott nagyra becsült elődjétől: „Ma a temetése napján hálát adunk a mindenható Istennek, hogy nekünk adta, és kálváriás utakon bár, de annyi évtizedeken át megtartotta őt nekünk. S ne legyen az Isten előtt panaszos a szavunk, könnyeink, hogy megkínozta hosszú betegséggel, mert nagyon szerette és utána magához ölelte őt. Nagy tüzet gyújtott sokak szívében, élnek a lelkekben a tőle hallott igazságok gyümölcsei, még sokáig fognak felújulni a találkozások emlékei, akiknek szerencséjük volt legalább egyszer kezet fogni és kutató, vizsgáztató szemeibe nézni. Elveszítettünk egy földi vezért és atyát, hogy a Mennyben közbenjárót nyerjünk, aki Isten előtt kedves imádságával támogat minket további munkánkban és küzdelmeinkben is.”

Amint már említettem, Márton Áron számomra már most „szent”.

Várjuk boldoggá avatását, hogy a nyilvánosság előtt is kinyilváníthassuk iránta való tiszteletünket, azzal a hódolattal, ami kijár a boldogoknak és szenteknek. Annak idején nem kapott bíbort. „Che peccato, che è ungherese = Milyen kár, hogy magyar!” – hangzott el az egyik vatikáni diplomata szájából a hetvenes években. Életében ez akadály volt. Reméljük, hogy a boldoggá avatásnál nem lesz az.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Fotók: Miklós Tünde, a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa