Kercsó Árpád a Hírességek Csarnokában

A Magyar Jégkorong Szövetség Történeti Bizottsága – amelyet a korábbi kiváló játékos, Raffa György vezet – a minap a magyar jégkorongsport hírességei közé iktatta a székelyföldi származású mesteredzőt, Kercsó Árpádot. A kitűnő tréner, aki utánpótlás és felnőtt szinten egyaránt kiemelkedőt alkotott, megkeresésünkre nem csupán sikerekben gazdag pályafutása legemlékezetesebb pillanatait idézte fel, de megosztotta velünk edzői sikerének titkát is.

– Olvasóink és szerkesztőségünk nevében szívből gratulálok a magyar jégkorongsporton belül elérhető legmagasabb elismeréshez! Hogyan értesült a kitüntetéséről és számított-e rá, hogy megkapja?
– A kérdés második felével kezdeném: őszintén szólva nem hittem volna, hogy valaha is beválasztanak a Hírességek Csarnokába. Mint a sportágban dolgozó szakember, figyelemmel kísértem, kik részesülnek az elismerésben, és évről évre jellemző volt, hogy az adott személy játékosként is komoly múlttal rendelkezett. Miután székelyföldi származásúként én soha nem játszottam sem a magyar bajnokságban, sem pedig a magyar válogatottban, úgy voltam ezzel, hogy a nevem biztosan fel sem merül a lehetséges kiválasztottak között. Ezért annál nagyobb meglepetésként ért, amikor a Magyar Jégkorong Szövetség Történeti Bizottsága részéről megkeresést kaptam. Ebben arról tájékoztattak, hogy beválasztanak a Hírességek Csarnokába, amelyhez néhány formaság miatt ki kellett töltenem egy adatlapot is. Határtalanul jó érzés volt, mert ahogy ön is említette, ez a sportág legnagyobb hazai elismerése, amit komoly rang megkapni. Boldog és büszke vagyok rá, hogy ezennel én is megkaptam.
– Székelyföldön szinte nemzeti sportágnak számít a jégkorong. Ön is így lett a sportág rabja?
– A hoki valóban szent ügy a székelyeknél. Ha bejön a hideg idő, aki él és mozog, korcsolyát húz és megy jéghokizni. Ez nemcsak most van így, de már az én gyermekkoromban is ugyanígy volt. Tízéves koromban kaptam az első korcsolyámat. Olykor olvasom a régi, nagy labdarúgók visszaemlékezéseit, akik mesélik, hogy annak idején rongylabdával fociztak, mert rendes labdájuk nem volt. Valami hasonló volt a mi helyzetünk is. A mai világban, amikor már az utánpótláskorú, fiatal srácoknak is a legmárkásabb korcsolyáik vannak, talán elképzelni is nehéz, hogy mi még egyszerű, felcsavarozható, úgynevezett kurblis korcsolyában hokiztunk. Az én első korcsolyám is ilyen volt, számomra mégis hatalmas kinccsel ért fel. Onnantól kezdve állandóan valamelyik jégpályán múlattam az időt. Ötödikes vagy hatodikos lehettem, amikor felfedezett a helyi ifjúsági csapat edzője. Hivatalosan ekkor indult el jégkorongos pályám. Bár ez korántsem kavart olyan visszhangokat, mint későbbi edzői tevékenységem, azért erre is büszke vagyok. A Galati színeiben például kétszer is román bajnoki bronzérmet nyertem, és a Gyergyószentmiklóssal is voltak szép sikereink. Játékos-pályafutásom mellett egy idő után testnevelő tanárként is dolgoztam Gyergyócsomafalván, ami azért fontos állomása az életemnek, mert itt kezdtem el a hokiedzői munkát. Érdekességképp említem, hogy kézilabdacsapatom is volt ebben az időben, és a focit is nagyon szerettem mindig. A csomafalvai körülmények eléggé nomádak voltak. A Maros folyó árterében minden télen magunk csináltunk és tartottunk karban egy igazi, hamisítatlan, természetes jégpályát, ezen zajlottak az általam tartott foglalkozások.
– Említette, hogy azért játékosként is voltak sikerei. Ez alapján még inkább meglepő, hogy nagyon fiatalon felhagyott az aktív játékkal. Miért?
– Ennek egy kedves és igaz történet az oka. Éppen egy erdélyi rangadót játszottunk a Csíkszereda ellen, amelyen – mint az esetek többségében – ezúttal is a Sport Club vezetett. Az egyik társam hibázott egy kapitálisat, ami után alaposan ledorongoltam. Kisvártatva egy borízű hang bekiabálta a megfellebbezhetetlen ítéletet: „Ne magyarázz Kercsó, te se vagy jobb, mint ő!” Ez akkor ott a pályán még nem érintett túlzottan mélyen, talán még mosolyogtam is magamban, ám éjszaka belém hasított a felismerés: abba kell hagynom, méghozzá azonnal. Ekkor ugyanis már javában edzősködtem Csomafalván, és mindenképpen el akartam kerülni, hogy egyszer a neveltjeim füle hallatára hangozzék el egy ilyen, tekintélyromboló kijelentés. Másnap, amikor mentem az edzésre, közöltem a döntésemet a csapattal, és végleg abbahagytam a játékot. Onnantól kezdve kizárólag csak edzői munkát végzek a hokiban.
– Azt már mi, anyaországiak is tudjuk, hogy nevelőedzőként nincs párja idehaza. Mi a szakmai titka? Mitől képes minden klubjánál kitűnő játékosokat kinevelni?
– Még az elején, a csomafalvai években alakult ki a rám jellemző nevelési és szakmai módszertan. Mivel játékosként alaposan megismertem a román jégkorong akkori állapotait, hamar ráeszméltem, hogy az edzői munkámban óriási hátrányból indulok Gyergyócsomafalván, hiszen a bukaresti-, a csíkszeredai-, de még a gyergyószentmiklósi gyerekeknek is sokkal jobb a kiindulási helyzetük a miénknél. Emiatt csak akkor van esélyünk föléjük nőni, ha én, mint az edzőjük, valami egészen újat találok ki, valami egészen egyedi módszert sikerül kidolgoznom. A „kercsói titok” lényege a következő: gyűjts össze egy csapatra való gyermeket, hitesd el velük, hogy nagyon jók, és dolgozz velük nagyon jól. Nyilvánvaló, hogy ebből a három összetevőből az első kettőre sokan képesek lehetnek. Éppen ezért a hangsúly a harmadikon van. Az én teljesen egyedi edzésmódszerem arra a tényre alapszik, hogy a jégkorong egy komplex sportág. Minden jeges gyakorlatot koronggal végeztetek, ezáltal a tréningjeim kiemelkedő technikai képzettséget adnak a srácoknak, miközben szinte észrevétlenül fejlesztik a gondolkodásukat is. Emellett a gyakorlatok roppant nagy intenzitás mellett zajlanak, ami szintén fontos, hiszen a jégkorongban a siker alapja a gyorsaság. Csomafalván kezdtem el ennek szellemében dolgozni, és a sikerek hamar meg is érkeztek. Kétszer megnyertük az úttörők román bajnokságát, méghozzá lehengerlő fölénnyel. A Bukarest-válogatott ellen – amely akkoriban megegyezett Románia 14 éven aluli válogatottjával – például 13-2-re győztünk. Két hatalmas mappám van, amelyekben a rólunk szóló cikkek vannak lefűzve, s amelyek a mai napig igazolják, hogy milyen sikereket értem el a neveltjeimmel.
– 1985-ben igencsak kalandos körülmények között települt át az anyaországba. Miként került kapcsolatba a magyar hokival?
– Az 1970-es évek második felében, ha nem is gyakran, de azért már előfordult, hogy anyaországi klubcsapat – elsősorban a Ferencváros – tiszteletét tehette Székelyföldön. A nyolcvanas évek elejétől kezdve a Ferencváros mellett a Dunaújváros is átjárt hozzánk a különböző tornákra, és olykor mi is szerepeltünk itt az anyaországban. Ezen találkozások révén baráti viszonyba kerültem a dunaújvárosi klub akkori vezetőivel, Böröndi Károllyal és Szilágyi Jánossal. Amikor végleg eldöntöttem, hogy áttelepülök, az ő segítségüket kértem. Nem volt egyszerű a dolog, hiszen úgy akartam jönni, hogy az ne legyen a romániai törvényekbe ütköző, mert annak az otthon maradt szeretteim láthatták volna a kárát. Sikerült találni egy magyarországi hölgyet, aki vállalta, hogy névlegesen hozzám jön feleségül, így legálissá vált az áttelepülés.
– Milyen viszonyok várták Dunaújvárosban és egyáltalán a magyar hokiban?
– 1985 márciusában érkeztem Magyarországra. Ekkor a magyar hoki szinte el volt temetve, utánpótlás-szinten a világranglista utolsó helyén állt Magyarország. Dunaújvárosban azonban mégsem tűnt ez olyan borzasztónak, volt ugyanis jégpálya, ahol októbertől-márciusig folyamatosan jégen készülhettünk a gyerekekkel. Érkezésemtől kezdve egészen a tanév végéig jártam a környék iskoláit, toboroztam a gyerekeket hokizni. Júniusra összejött a kellő létszám, igaz, nagyon rossz arányszámmal, mert a körülbelül száz jelentkező gyermekből talán huszonöten jöttek le végül. Emlékszem, hogy az első nyári edzésre Simon Csaba korcsolyával érkezett meg. A kisfiú csak annyit tudott, hogy ő most hokiedzésre megy, ahhoz meg kell korcsolya… De hát persze júniusban nem volt hol korcsolyázni. Rögtön az első nyáron kivittem őket edzőtáborozni Gyergyóba. Az volt az első közös felkészülésem azzal a gárdával, melyből huszonhárom évvel később néhányan, Szapporóban az A-csoportba repítették a magyar hokit…
– Számtalan sikert ért el utánpótlás-, majd később felnőtt szinten is. Melyik győzelemre a legbüszkébb?
– Klubszinten az 1996-os bajnoki aranyérmet mondanám a Dunaújvárossal, amely a város történetének első csapatbajnoki címe volt és saját neveltjeimmel értem el. Szövetségi kapitányként egyértelmű a választás: az 1998-as budapesti világbajnokság döntője, a Magyarország–Románia meccs. Ezt a párharcot két ország nézte lélegzetvisszafojtva a televízióban, és a román csapat székely játékosainak hozzátartozóit leszámítva minden erdélyi magyar is a mi válogatottunk sikeréért szorított. Székely lévén magam is pontosan tudom, mit érez egy ottani magyar, ha a saját nemzete csapata legyőz egy román csapatot. Nekik is hatalmas örömet okoztunk azzal, hogy legyőztük a románokat. Soha nem felejthető élmény számomra az a nap, 1998. március 28., maga a feljutás pedig edzői pályafutásom egészét tekintve is a legnagyobb sikereim közé tartozik! És bár csak a televízióban követtem nyomon, de ugyanolyan boldogságot jelentett, amikor 2008-ban Szapporóban a magyar válogatott feljutott az A-csoportba. A jégen lévő játékosok többsége a saját nevelésem volt egykor, így kicsit magaménak is érezhettem a magyar hoki egyik legnagyobb diadalát. A tavalyi, krakkói feljutás is nagy örömmel töltött el, mert napjaink válogatott játékosai közül is sokakat én neveltem. Többekkel hosszú éveket dolgoztam együtt, például a mostani olimpiai selejtezőn üstökösként berobbant Galló Vilmossal is.
– 2001 óta ismét csak az utánpótlásban dolgozik, azon belül immár hatodik éve Székesfehérváron. Milyennek látja az utánpótlást napjainkban, illetve a magyar jégkorongsport jövőjét?
– Örülök, hogy 2010-ben elfogadtam Id. Ocskay Gábor ajánlatát, kiváló tehetségek pallérozódnak a kezem alatt. Véleményem szerint a Székesfehérváron létesült Ifjabb Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia az eddigi legnagyobb húzása a magyar jégkorongsportnak, több ilyen kellene. Óriási lehetőség a sportág számára az Orbán-kormány által életbe léptetett sportági adókedvezmény, amelynek révén a legfontosabb helyre, az utánpótlás-nevelésbe a korábbinál sokkalta több pénz áramlik. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a hoki egyre népszerűbb Magyarországon, akkor érthető lehet az optimizmusom. Nagyon biztatónak látom a magyar jégkorongsport jövőjét, hiszek abban, hogy idővel végérvényesen a világelit tagjai lehetünk.

Kovács Attila
Forrás: magyarforum.hu
Címfotó: VS.hu/Kummer János