Benedek Erikával beszélgettünk az erdők fontosságáról, értékeiről, ugyanakkor a lehetséges jövőjükről is. 

Ha felismerjük fenyveseink értékeit, tiszteletben tartjuk a saját terét, akkor élő entitás (önálló egységként működő egyesülés) lévén, a székelyföldi erdőknek jövője van – vélekedik Benedek Erika, Kovászna megyei képviselő, aki a Holzindustrie Schweighofer Székelyföldre való telepedése ellen többször felszólalt. Szerinte a multinacionális cégek mellett azok az emberek is veszélyt jelentenek az erdőkre nézve, akik erőforrásként tekintenek rá.

Az EMI-táborban találkoztunk vele, ahol szintén a beruházás hát­rányairól értekezett. Emellett nyílt levelet intézett Réty község önkormányzati képviselőihez, amelyben arra kérte őket, hogy ne támogassák sza­vazataikkal a Holzindustrie Schweighofer Székelyföldre való telepedését, illetve, hogy őrizzék meg Székelyföldet és a földet gye­rek­eink számára.

– Ön számára mi a legfontosabb érték?

– Az elsődleges érték számomra az élet. Ebből kiindulva mindenféle olyan környezeti vagy egyéb tényező, ami az élet feltételéül szolgál, illetve az életet élhetővé teszi, az mind ér­téket jelent számomra. Fontosnak tar­tom a bolygónk, mint élettér, egész­ként való megőrzését. Ennek je­lentős tényezője, az erdő, az ökoegyensúly-felborulás küszöbén áll. Ez az egyik legalapvetőbb érték, mivel olyan terület, entitás, ami az élet fel­tételeit biztosítja.

– Ön szerint mit jelentett a régi kor emberének az erdő, és mit a mai számára?

– Ha a régi kor embere alatt azt értjük, hogy a természettel össz­hang­ban élő, akkor azt hiszem, szá­má­ra az erdő egy élő társ volt. Na­gyon vigyázott arra, hogy elvegye az erdőtől azt, amit ad, de csak annyit, és biztosítsa az erdő számára is, ami­re szüksége van. Kölcsönös viszony állt fent, nem olyan egy­­ol­­dalúan kezelte, mint ma­napság.

A jelenkorban élő em­be­rek egy része na­gyon tu­datosan viszo­nyul az er­dőhöz, ezek többnyire zöldcsoportokba tö­mö­rülnek. Van­­nak, akiknek egy­sze­rű­en csak egy jó hű­vös helyet jelent, amit próbálnak kihasználni, amíg lehet. Van egy ki­sebb réteg, a falvakon, vi­déken élő erdő­tu­laj­do­nosok, akik még őr­zik en­nek az organikus egy­ségnek az emlékét, vi­szont a globális erők és gondolkodásmód egy­re nagyobb teret hó­díta­nak, ez a mentalitást ab­ba az irányba tereli, hogy az erdő csak erőforrást jelent. Ezt nem tudom jobban pél­dázni, mint az a mondás, hogy „a zsebtolvaj, ha Buddhára néz, akkor csak a zsebeit látja”. Tehát a fafeldolgozással fog­lalkozók csak a deszkát, feldolgozott anyagot látják, csak nyersanyagként tekintenek az erdőre, holott ez tényleg egy élettér.

– Milyen jövőt jósol a mai székely­földi erdőknek?

– Erdővidéken élek én is, lévén, hogy kisbaconi vagyok, ezért úgy gon­dolom, ez a mentalitásban le­fo­lyó játszmák kérdése. Amennyiben ez a nemzedék, amely jelenleg Szé­kelyföldön él, tudatosítani tudja ma­gában, hogy az erdőnek mekkora je­lentősége van, és elkezd kölcsönha­tásban, adok-kapok viszonyban élni vele, akkor az erdő megújítja ön­ma­gát. Ha eljutunk oda, hogy felismerjük az erdő értékeit, hagyjuk, hogy élje az életét, és adja nekünk az ad­nivalóit, tiszteletben tartjuk a saját terét, akkor az erdőnek jövője van, mert élő anyag.

– A Schweighoferhez hasonló multinacionális cégek mellett még milyen veszélyeknek vannak kitéve er­deink?

– A klímaváltozás miatt számtalan veszélynek ki vannak téve, leginkább különböző betegségeknek. Úgy lá­tom, a fenyőfák száradnak, felté­te­lezem, ez a melegebb környezetnek tudható be, ami már átalakulási folyamatokat indított el ez erdők összetételében. Ökológiai kérdésekben, így az erdő kérdésében is a leg­veszélyeztetőbb tényező maga az em­ber. Abban a pillanatban, amikor az emberek nem elégednek meg az alapszükségleteik kielégítésével, hanem tőketermelői gondolkodásba mennek át, és elkezdik ilyen jellegű erőforrásként használni az erdőt, akkor baj van. Ha annyit használunk terméseiből, amennyire szükségünk van, akkor nincs baj.

– Gyergyó környékét mennyire ismeri?

– Nem nagyon ismerem, az Arbor kapcsán találkoztam először a vi­dékkel. Azt látom, az itteniek na­gyon tudatosan viszonyulnak – leg­alábbis vannak csoportok, amelyek ezt teszik – az erdővédelem témájához. Adott egy élettér, amely eltartja az ott lakókat, és hogyha ezt bizonyos mértéktartással kezeljük, akkor va­lóban meg lehet élni belőle. Az Ar­bor tagjait ilyen szempontból nagyra becsülöm, mert tudatosan viszonyulnak ehhez, képesek az összefogásra és tenni akarásra. A másik kulcsa a dolognak, hogyha ezek a különböző szintek képesek lesznek az együtt­mű­ködésre, sok kisvállalkozó nem megy tönkre, hanem tömörül, és szembeszáll helyiként az értékeik megvédése érdekében a multinacionális cégekkel, vagy akár a glo­bális erőkkel is.

– A Schweighofer idetelepedése a Hargita megyei erdőket is veszélyezteti…

– A Schweighofer romániai jelenléte nemcsak Réty környékét, Ko­vászna megyét, Székelyföldet, ha­nem az egész erdélyi, romániai erdő­gazdálkodást befolyásolja. A fafeldolgozó telepein túl, talán még ve­szélyesebbnek tartom a te­rü­letszer­zési törekvéseit. Tőkéje van, amely ré­vén területeket vá­sárolhat meg. Ezek birtoklása után, egyenes út ve­zet a törvényhozáshoz, megpróbálja a fakivágási korhatárokat csökkenteni. Az a probléma, hogy olyan közegben élünk, ahol ezt megteheti, amennyiben a megfelelő kapcsolatai megvannak. Arra éb­redhetünk, hogy egy-két hónap múlva olyan törvény jelenik meg, ami 120 év helyett, mondjuk 80-ban állapítja meg a fa vágási érettségét. Sokkal veszélyesebb, hogy kiadjuk az élő területet a lábunk alól, mert ez tulajdonképpen egy gyarmato­sí­tási folyamat, és ab­ban a pillanatban, amikor az a hely, ahol élünk, nem a miénk lesz, akkor nagy ba­joknak nézünk elébe.

– A rétyiekben ez miért nem tu­da­tosul?

– Mert hisznek abban, hogy mun­kahelyeik lesznek. Miután az ipar tönkrement, rengeteg ember szorult vissza a saját gazdaságába, vagy ke­rült az utcára, és nem voltak képesek új­ra talpra állni. A fiatal gene­rá­ció ahelyett, hogy várja, munkahelye le­gyen, észrevehetné, adott egy élettér, ahol úgy kellene megtalálja a helyét, hogy kölcsönhatásban élve az erdő­vel, fenn tudja tartani magát. Gya­korlatilag Erdély, Székelyföld rendkívül gazdag terület, a mentalitásun­kon kellene változtatnunk. Ne a mul­tinacionális cégeket várjuk, hogy jöj­jenek, elvigyék az erőforrásain­kat, és olcsó munkaerőként meg­­fi­zes­­senek bennünket, hanem az len­ne a leg­fontosabb, hogy megtaláljuk a helyünket ebben az erőforrás-fel­ha­sználásban úgy, hogy ezek hosszú távon fenntarthatók le­gyenek, a kör­­nyezetünket kíméljük, ugyan­akkor, megéljünk belőle. Egy or­ga­ni­kus létszemléletet kellene kialakítani.

– Miért pont Rétyet választották?

– Ennek a kulcsa egy politikussal kapcsolatos, aki területeket tudott fel­ajánlani. Ez nagy felelőtlenség, hisz a helyi közösség egy tagja szol­gál­tatja ki értékeinket külföldiek­nek, ami gya­korlatilag olyan, mint­ha eladná az otthonunkat. Szerin­tem na­gyon fontos, hogy az a terü­let, ahol élünk, a miénk maradjon. Ez az autonómia lényege is. A terü­let au­tonómiája az, amikor a saját te­­­rületeinkre vonatkozó döntéseket min­­denkitől függetlenül meg­hoz­hatjuk. Fontos, hogy ezek az erőforrások a mi birtokunkban le­gyenek, tisz­telettel használjuk fel, úgy, hogy megadjunk mindent, ami szükséges a megújuláshoz.