Volt egyszer egy lopó, rajta a felirat: Cigipénzből Mongóliába. Duzzadt és hízott a napi 10 lejektől, mígnem két és fél év után megalapozta a 22 000 km-es motoros túrát.

Nády Róbert nem cigarettázik. Eldöntötte, bebizonyítja kétkedő barátainak, hogy meddig lehet eljutni, ha félreteszi mindennap a doboz cigi árát. Kitűzte célnak Mongóliát – két keréken. Vagyis négy keréken, hiszen nem egyedül ment, hanem motoros barátjával, Fülöp Attilával, akinek a motorján ott ült felesége is, Fülöp Edit.

A 19. alkalommal megszervezett Országjárók-Világjárók előadássorozaton meséltek, majdnem telt ház előtt, a 46 napos motoros túrájukról, a megtett 22 000 km-ről. Mongóliát választották, hiszen ezt az utat nevezik a kalandmotorosok csúcskirándulásának. Sokan kérdezték tőlük indulás előtt, hogy miért ezt választják, hiszen arrafelé nincs semmi. Éppen ezért, válaszolták, hiszen az ipari turizmus helyett jobban kedvelik az aszfalt nélküli utakat, a lenyűgöző tájakat és az érdekes embereket. Kíváncsiak Mongóliára, amely „saját vadságában is szelíd”.

Előadásukon egy videót vetítettek le, melyben meséltek a készülődésről és élménydús kalandjaikról. Általuk készített képeket és videókat láthattunk, meg-megszakítva a vetítést pár mondat-kiegészítéssel. A lopót még fel kellett pótolni, de június végén már indultak is.

Messze nem jutottak, mert a román tengerparton elloptak tőlük néhány iratot. Persze, nem tántorodtak meg, hazajöttek papírokért, és ismét nekiindultak az útnak. Egy szibériai szakasz volt a legnehezebb – mesélték –, hiszen bármennyire is ki akarták kerülni a forgalmat, nem sikerült. Négy napon keresztül folyamatos esőben és vadul rohanó teherkocsik között motoroztak egy elhasznált kétsávos úton. A csendesebb utaknak is megvoltak a maguk nehézségei.  „Mongóliában néhol a motorút olyan, mintha pityókaföldön mennénk keresztben”, de a táj szépsége, egyedisége, a sok kaland kárpótolta őket. Az erős szél sem mondható ritkának.

A városok messze vannak egymástól, „történt olyan is, hogy a GPS kiírta: menj előre 588 km-t, majd térj jobbra”. Ezért is kihívás ez az út, hiszen Európával ellentétben, „ha netán van egy baleseted, s valahogy eljutsz a legközelebbi városba, az még nem jelent semmit; nem biztos, hogy ott van orvosi ellátás, meg ami ilyenkor kell.” Legtöbbször sátorban aludtak, nagyon rossz idő esetén szállodában. Az étkezést úgy oldották meg, hogy az üzletekben bevásároltak 1–2 napra. „Kis butikok voltak itt-ott, alapélelmiszerekkel, Colával és vízzel.” Elmesélték, melyik országban mennyibe kerül a benzin, Kazahsztánban például 2 lej litere.

A Dzsingisz Kán lovasszobránál tett látogatásukról, majd a mongóliai tapasztalatukról beszéltek. „Kedvesek ott az emberek, látják, hogy idegen vagy, odajönnek, mosolyognak, örülnek, kérdik, ki vagy, honnan jöttél, válaszolunk, bár ők sem értenek minket, mi sem nagyon őket. Attila jól tud angolul, de Mongóliában nem nagyon van, akivel lehet beszélni angolul. Általában: kézzel-lábbal, valahogy megértettük egymást. Megkínáltuk őket hazai pálinkával, ők minket hagyományos ételekkel, csudadolgokkal.” Az ottani emberek többnyire falun élnek, állatokkal foglalkoznak, az órát nem nézik, csak azt, hogy mikor kel, s mikor fekszik a nap. Nem azért, mert szegények, hanem mert ezt szokták meg. „Ha hozhatnánk valamit haza, leginkább a nyugodtságukból hoznánk”. A motorok jól bírták az utat, néha egy-két alkatrészt ki kellett cserélni, de jó motorosokhoz méltóan, fel voltak készülve: „kell ismerned a motorodat, tudnod kell, milyen alkatrész kell hozzá, mit kell vinni, te magad kell megoldj minden problémát.”

Számokban is összegezték útjukat: 22 000 km, 46 nap, 6 ország, 6 időzóna, 5,8–44° C. Róbert a kíváncsi nézők kérdésére elmondta, hogy már tervezik a következő utat. Büszkeséggel kívánunk nekik kitartást, kalandokat, kevés szelet és esőt, na meg sok jó tapasztalatot!