Hálaimánkba beleszőjük azt is: sosem fogjuk elfeledni őt

Negyvennégy évvel ezelőtt, 1972. február 13-án Rómában a Szent Péter-bazilikában VI. Pál pápa püspökké szentelte Kilyénfalva szülöttét, az akkor 63 éves, de kilencéves korától „csak nagy próbákat látott”, tizenhárom esztendőn keresztül a börtön mélységét is átszenvedő egyházjogi doktort, Jakab Antalt. Vessük tekintetünket ezen a napon arcának emlékeinkben élő meleg vonásaira, az egész világot átölelni akaró szívére, mindig túlzottan szerény szavaira és mindent egyháza és népe ügyének alárendelő tetteire – de különösen irányítsuk figyelmünket arra a negyvennégy évvel ezelőtti napra, amikor a Szentatya pásztorbotot adott Gyergyó szülöttének ólombányászattól is meggyötört, de minden törékenynek látszósága ellenére is erős és határozott kezébe.

Amikor 1969-ben – püspöki ideje alatt először – Márton Áron Rómában járt, a magával vitt megoldandó ügyek egyike a gyulafehérvári segédpüspöki tisztség kérdése volt. VI. Pál pápa az akkor folytatott megbeszélések nyomán és Márton Áron határozott kívánságára nevezte ki később gyulafehérvári segédpüspöknek Jakab Antalt, mégpedig utódlási joggal. Jakab Antal segédpüspöki kinevezését a Szentszék 1971. december 23-án írta alá és közölte hivatalosan. A hírt másnap, december 24-én a Szabad Európa Rádió is bemondta, este pedig a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán Márton Áron püspök maga jelentette be a karácsonyi ünnepségre összegyűlt tanároknak, kispapoknak, alkalmazottaknak és vendégeknek. Jakab Antal akkor ezt a gondolatot is belefogalmazta beszédébe: „Ebben a népünk számára is annyira jelentős pillanatban visszatérnek hozzám az annyiszor hallott s a szív mélységeit járó Igék: Dominus meus et Deus meus!” Ez – Én uram és én Istenem – lett püspöki jelmondata is.

A kilyénfalvi plébános levélben küldte el neki az egyházközség – vagyis a falu egészének –gratulációját és jókívánságait. „Az egyenkint is mind kedves egyháztanácsosok aláírásaival ellátva” érkező sorokat Jakab Antal „meleg szívvel és köszönettel” fogadta. 1972. január 24-én kelt válaszlevelében ezt írta a kilyénfalviaknak:

„A kilyénfalviak jobban tudják, mint bárki más, hogy gyermekkortól és mostanig a kifürkészhetetlen emberi sorsnak milyen tarka útjait jártam meg. Tudják, hogy milyen okokból lett gyenge az egészségem, amint láthatták, mennyire igyekeztem az Istentől adott értelmet kamatoztatni és kamatjaival együtt csak a jóra használni. Amíg az életpróbák egyenkint leperegtek, én magam is mindig közéjük mentem vissza friss beszédük, meleg lelkük, friss vizük és tiszta levegőjű hegyeik között s a megszépült emlékek üdeségéből új erővel töltekezni. Minden új gyermeket megnéztem, minden betegjükről és minden gondjaikról tudtam, mennél távolabb kellett mennem, a lelkemben annál inkább közöttük maradtam. Egyedül azt sajnáltam, hogy az útjaim az egyik nehéz helyről a másikba mindig sürgősek voltak, sohase volt még állandó otthonom, ahová falusfeleimet hazavárhattam volna…

Mindezek ellenére is megértem nemcsak a rokonaim, de a falum örömét, mert ekkora tisztesség jó néhány száz év alatt s az egész régi Csík hegyét alig néhányszor érte.

De éppen mert egyek voltunk a kasza és sarlónál, szép miséinknél és vecsernyéinknél még civil koromban, mert minden örömmel, ami ért s minden vakáció címén is hozzájuk futottam haza, főképpen mert az én mostani helytállásom a falummal együtt az ő várakozásukat, reményüket és Egyházunk előmenetelét is jelenti, mindenkit kérek, meg ne szűnjenek kérni érettem a Szentlélek Istent, hogy adja meg nekem a jótanács és erősség lelkét mindahhoz, amit egyházmegyénkért, népünkért mint Nagy Püspökünk kisegítője tennem kell.”

Róma, püspökszentelés a Szent Péter-bazilikában – 1972. 02. 13.

A püspöki kinevezést Jakab Antal Rómában vette át a Szentatyától. Erre a jeles napra egy későbbi írásában így emlékezett vissza:

„Eszembe jutott százszor, hogy amikor a püspöki kinevezés átvételére Rómába mentem s VI. Pál pápánál február 4-én első audiencián voltam, a Pápa nekem adta a pásztorbotot, amellyel azóta a templomokba bevonulok s amelyet maga a Pápa is mint utolsó ajándékot a milánói hívektől kapott. Amikor a Pápa a pásztorbotot díszes dobozában megmutatta, azt mondtam: Szentatya, én csak segédpüspök vagyok és nem illet meg engem a pásztorbot. A Pápa mosolyogva felelte: Meg fogod látni, hogy nincs püspökszentelés pásztorbot nélkül; majd hazaviszed, viseli Márton püspök s aztán neked marad. Magam sem tudom, hogy milyen sugallatra, de újból megszólaltam: De Szentatya, mi azt szeretnők, ha Márton püspök sohase halna meg. A Pápa mindkét kezével megragadott és átváltozott arccal és hangon mondta mindannyiunk ítéletét: Na látod, ez az, amiben a pápa is tehetetlen!”

Márton Áron azt szerette volna, hogy segédpüspökét az egyházmegyében, saját püspökké szentelésének évfordulóján és helyszínén, 1972. február 12-én, Kolozsváron a Szent Mihály-templomban szentelhesse, de az államhatalom olyannyira tartott a tömegtől és a külföldi vendégek jelenlététől, hogy ez az elképzelés meghiúsult. E közben Rómában VI. Pál pápa a világ különböző országai részére kijelölt püspökök 1972. február 13-i felszentelésére készült – s a nagy napon Jakab Antal is közöttük volt.

Róma, püspökszentelés – Jakab Antal jobbról a negyedik

Az állami hatóság a kolozsvári szentelést ugyan nem engedélyezte, cserében azonban lehetővé tette hét közeli rokon és hét paptárs Rómába utazását és részvételét a püspökszentelésen.

1972. február 2-án a következő szövegű táviratot kézbesítette a posta a kilyénfalvi római katolikus plébánia címére: »Jakab püspök úrnak január 28-i levelemben megnevezett rokonait szíveskedjenek felhívni, hogy azonnal csomaggal és buletinnel együtt útra készen induljanak Bukarestbe stop. Jelentkezzenek a katolikus érsekségen Augusztin ordinárius úrnál, további utasításokat tőle kapják. Költségeikről gondoskodva van. Márton püspök.«

A rokonok közül Jakab Ernő (Jakab püspök fivére), Jakab László (Jakab Ernő fia) és neje, Anna, Csibi-Pál Zsuzsanna és Csibi-Pál Ferenc (Jakab Antal Berta húgának gyermekei), valamint György Julianna (Jakab püspök Julianna húgának a lánya) és férje, Imre utazott. A paptársak közül dr. Dávid László korábbi püspöki titkárt, egykori börtöntársát, Antóni János korondi, Székely Gergely vágási, Bakos Sándor gelencei, Bálint Lajos csíkszentdomokosi plébánost, Csenkey Ágoston besztercei főesperes-plébánost és dr. Faragó Ferenc kanonok, főesperes-plébánost, gyulafehérvári teológiai tanárt hívta meg a püspökszentelésre. Közülük Faragó Ferenc nem vállalta a repülőutat, így Jakab Antal tizenhárom vendéget fogadott a római repülőtéren. VI. Pál pápa Márton Áront is meghívta Rómába, hogy az ünnepi szentmise társszentelő püspöke legyen, de ő ezt nem fogadta el, így tiltakozott a román állam önkényes magatartása ellen.

Róma, a Germanicum tetején – Csoportkép rokonokkal

A püspökszentelésre megérkezett még Németországból Ambrus Szaniszló, Jakab Antal volt évfolyam- és káplántársa, akkori frankfurti magyar lelkész és Kurkó Alajos csíkszentdomokosi származású, az olaszországi Bobbio egyházmegyében élő pap. A Via Tamagnon lakó, az Isteni Megváltóról elnevezett magyar nővéreknél elszállásolt vendégekről az erdélyi, zetelaki születésű és Rómában élt dr. P. Márton Hugó premontrei szerzetes, az Ostpriesterhilfe főmunkatársa gondoskodott, a Rómában tanuló erdélyiek pedig – Jakubinyi György, Szabó Árpád, Tamáskó Péter és Vencser László – mindenben készségesen segítettek a szentelendő püspöknek és vendégeiknek.

A szentelést megelőző napokban VI. Pál pápa ismét fogadta Gyulafehérvár jövendő segédpüspökét, és megajándékozta őt liturgikus kellékekkel, többek között azzal a miseruhával, amelyik Jakab Antal végrendeletének megfelelően jelenleg a kilyénfalvi plébánia tulajdonában van.

Róma, püspökszentelés – 1972. 02. 13.

A püspökszentelésen a vendégek mellett jelen voltak Rómában élő magyarok, a Collegium Germanicum et Hungaricum számos növendéke – köztük az említett négy erdélyi – és sokan mások. A Szentatya a tizenkilenc szentelendő között tizenharmadikként szentelte püspökké Jakab Antalt.

– A szentmisén nem mindenki áldozhatott a Szentatyánál. Mi a rokonságból öt helyet kaptunk – emlékezik vissza élete nagy élményére Jakab László. – A püspök bácsi rám bízta annak eldöntését, hogy ki legyen ez az öt személy. Amikor telefonon visszahívtam a döntéssel, hogy a testvére: Jakab Ernő, Juliska unokahúga férje: György Imre, Berta húga két gyermeke: Zsuzska és Ferike és én lennénk, azt felelte, ő is így gondolta. A szentáldozásnál térdet hajtottam, keresztet vetettem, s arra gondolva, hogy életemben többet a pápa elé nem kerülök, a szemébe néztem, s a szemüvege alatt a tekintetünk találkozott…

A rokonok az ünnepi szentmisén – Jakab Antal kifejezett kívánságának megfelelően – kilyénfalvi székely népviseletben jelentek meg, amit a Vatikánban mindenki nagyon szépnek talált. Az olaszok is és a külföldi turisták a Szent Péter téren is csodálták és fényképezték őket. Az olasz sajtó persze román népviseletbe öltözött erdélyiekről cikkezett; nehéz volt megérteniük, hogy Romániából magyar nemzetiségűek is érkezhetnek Rómába.

Jakab Antal tiszteletére az ünnepi ebédet is a Collegium Germanicum et Hungaricum rendezte. Az intézet akkori jezsuita rektora, Páter Claudius Mayer-Lauingen ezzel a gesztussal is ki akarta fejezni az erdélyiek iránti tiszteletét. A kollégium kórusa az ebéd alatt énekekkel köszöntötte az újonnan szentelt püspököt és vendégeit. (Az épület tetején több csoportkép is készült.)

Róma, a Germanicum tetején – Csoportkép rokonokkal, vendégekkel

Jakab Antal a püspökké szentelést követő napon – február 14-én – ismét találkozott a Szentatyával, ezúttal a rokonai és barátai társaságában. VI. Pál pápának francia nyelvű be­szé­det készítettek elő. Amikor bevezetőszavaiban meg­jegyezte, hogy azért szól francia nyelven a vendégekhez, mert a románok értik a francia nyelvet, Jakab püspök udvariasan megjegyezte, hogy ezek a vendégek nem románok, hanem erdélyi magyarok. Akkor a Szentatya – eltérve a diplomáciai szokásoktól – odaadta titkárának az előkészített szöveget, és szabadon, olasz nyelven nagyon szép, szívhez szóló beszéddel köszöntötte a csoportot, Jakab püspök pedig fordította.

Jakab Antal az erdélyi művészeti tárgyak mellett egy szimbolikus ajándékot is átadott VI. Pál pápának: egy a börtönben készített csontkeresztet, amelyet a levesből kiszedett csontból egy darab dróttal formált keresztté. Zöld szalaggal kötötte át, úgy adta át a Szentatyának, aki, miután megismerkedett történetével, úgy tekintett rá, mint a szenvedések szimbólumára.

VI. Pál pápával – 1972. február 14.

Jakab Antal segédpüspökként, megyéspüspökként, apostoli kormányzóként, majd nyugalmazott püspökként több mint két évtizeden át szolgálta egyházát és népét. Ő maga 84 éves korában így tekintett vissza a mögötte álló évtizedekre:

„A látszatok mögött ott áll egy kis pásztorgyerek, aki 9–11 éves korában a magas hegyek között volt a maga gazdája, gyalog járta hat kilométerről a gimnázium osztályait, akit csak a reverendája címezett először Tisztelendő úrnak, s restelkedve csodálkozott, hogy tíz testvér közül reá esett ez a megkülönböztetés. Mielőtt a misekönyvet kezébe vette, a fizikai munka minden fajtája ismerőse volt. Szerencséjére legyen mondva, mert életében még a tizenhárom év börtön súlyát se ismerte a legrosszabbnak, s meggyűlt benne a bátorság, hogy püspöksége idején az Isten és hit ügyeiért, ha muszáj volt, szembeszálljon az állammal és a diktatúrával is…”

* * *

Utóirat: Jakab Antal püspökké szentelésének 40. évfordulójára, 2012. február 13-ra a Jakab Antal Keresztény Kör Negyven év, negyven ember címmel a tagság számára zarándoklatot szervezett Rómába. A végül 43 fős csoportban 5 olyan személy is jelen volt, akik 40 évvel azelőtt is ott voltak a püspökszentelésen: Jakab László, Jakab Anna, Csibi-Pál Ferenc, Csibi-Pál Zsuzsanna és Vencser László. Szálláshelyünk is a negyven évvel azelőtti volt: a Villa Mater Redemptoris, vagyis az Isteni Megváltóról nevezett nővérek zarándokháza. Végigjártuk mindazokat a helyszíneket, ahol Jakab Antal élt és tanult, a szentelés évfordulóján pedig a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájában ünnepi szentmisén vettünk részt. A Collegium Germanicum et Hungaricum épületének tetején ugyanúgy készítettünk csoportképet, mint a negyven évvel azelőtti csoport tette…

A Germanicum tetején – 2012. (Fotó: Gulyás László)

Most az emlékek szárnyán ismét magunk elé idézzük Jakab Antal múlhatatlan alakját, és az érte mondott hálaimánkba beleszőjük azt is: sosem fogjuk elfeledni őt!

Varga Gabriella
(Címfotó: VI. Pál pápa Jakab Antal püspökkel – 1972. február 14.)