Nagyjainkra emlékezni nemcsak illik, hanem kötelességünk is, mert különben a jelen, s főleg a jövő nemzedéke számára teljesen feledésbe mennek, jóllehet népünk és főegyházmegyénk életében az adott korszakban maradandót alkottak.

Ilyen volt Jakab Antal is, akit VI. Pál pápa szentelt püspökké Rómában 1972. február 13-án. Ezt követően 1980. április 2-ig Isten Szolgája Márton Áron segédpüspökeként, azután 1990. március 14-ig egyházmegyés főpásztorként, majd visszavonulásáig, 1990. április 29-ig az egyházmegye apostoli kormányzójaként szolgált; ekkor a vezetést átadta utódának, Bálint Lajos püspöknek.

VI. Pál pápa és Jakab Antal püspök (1972. február, Róma)

Püspökké szentelése, amelyen római tanulmányaim idején magam is jelen lehettem, felejthetetlen élmény marad számomra. Ott volt, szintén diákként, Gyulafehérvár jelenlegi érseke, Jakubinyi György, a Rómában tanuló magyar diáktársaink, Nyugat-Európában szolgáló lelkészek, és Erdélyből is érkezett tizenhárom vendég, hat pap és hét rokon, akiket a szentelendő püspök hívott meg. Azért jöttek Erdélyből ilyen kevesen, mert a román kommunista hatalom csak ennyinek engedélyezte a kiutazást. Más időket éltünk ugyanis akkor, nem volt olyan könnyű utazni a világban, mint napjainkban. A szentelés azért történt Rómában, mert a román állam nem engedélyezte, hogy Márton Áron Kolozsváron szentelje segédpüspökét, azon a helyszínen, ahol 1939. február 12-én őt is püspökké szentelték, a Szent Mihály-templomban. A hatalom félt a nagy néptömegtől. Tiltakozásul az állam intézkedése ellen, Márton Áron püspök nem fogadta el VI. Pál pápa meghívását, hogy Rómában ő legyen az egyik társszentelő püspök. A Szentatya azon a napon a Szent Péter-bazilikában több papot szentelt püspökké, köztük tizenharmadikként Jakab Antalt.

Jakab Antal püspök, hatvanhárom éves kora ellenére, mögötte a tizenhárom évnyi börtönnel, nem a legjobb egészséggel, de annál nagyobb odaadással teljesítette segédpüspöki feladatait. A hetvenes évek közepétől, amikor betegsége miatt Márton Áron püspök hovatovább kevesebb munkát tudott vállalni, egyre több teendő hárult Jakab Antalra, többek között a bérmálások végzése is.

Az egyházmegye vezetését 1980. április 2-án vette át, amikor Szent II. János Pál pápa elfogadta Márton Áron püspök sokadszori lemondását s ezzel a nagy főpásztor nyugalomba vonult. Jakab Antal püspök ekkor hetvenegy éves volt. Elkezdődött főpásztori életének azon évtizede, amit a küzdelem jellemzett. A kommunista diktatúra „bekeményített” és a püspöknek minden területen meg kellett küzdenie, a megmaradásért éppúgy, mint az utódlás ügyéért. A nyolcvanas évek elejétől kezdve az állam korlátozta a szemináriumba felvehető kispapok létszámát, azaz elrendelte az úgynevezett numerus clausus bevezetését. Ezen rendelkezés ellen folytatott harc jellemezte ezt az évtizedet egészen az 1989. decemberi politikai változásig. Az állam így akarta a jövendő papi létszámot ellehetetleníteni és a plébániákat majdan papok nélkül hagyni. Ebben a küzdelemben Jakab Antal püspök magára maradt, amit elköszönő beszédében a csíksomlyói kegytemplomban 1990. április 29-én, Jakubinyi György segédpüspökké szentelésén és az egyházmegye vezetését Bálint Lajos püspöknek átadó ünnepségen így fogalmazott meg: „Nagy elődöm és mesterem, Márton Áron útjain próbáltam járni, akkor is, ha minden vallások között – mint a papi hivatások korlátozása kérdésében – egyedül maradtam.” Itt Jakab Antal püspök arra utalt, hogy a romániai egyházi vezetők közül, felekezeti hovatartozástól függetlenül, sem püspök, sem ordinárius nem osztozott vele ebben a küzdelemben. Meg kell jegyezni, hogy mellette állt viszont a papság, beleértve a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola tanári karát is.

Ami kevésbé ismert, az Jakab Antal püspöknek az utódlásért folytatott küzdelme. Noha 1981. szeptember 29-én a gyulafehérvári székesegyházban felszentelte segédpüspökét, a korábbi székelyudvarhelyi plébánost, Bálint Lajost, a nyolcvanas évek végén mégis olyan hírek jutottak el a püspökhöz, hogy az állami hatalom az ő utódaként szívesebben látna nem magyar anyanyelvű személyt. Ebben a kérdésben a püspök Rómában is kiállt a mellett, hogy hívei magyar főpásztort kapjanak, ami végül sikerült: 1990. március 14-i hatállyal a Szentszék Bálint Lajos segédpüspököt kinevezte gyulafehérvári egyházmegyés püspöknek. Hálásaknak kell lenünk azért, hogy ebben és ehhez hasonló kérdésekben Jakab Antal kitartóan küzdött és a kommunista diktatúra különféle támadásait elhárította. Ezért is jelenthette ki nyugodt lelkiismerettel Csíksomlyón a már hivatkozott napon a kegytemplomban, hogy „Hitünk és népünk ügyét soha el nem alkudtam.” Ugyanakkor jövőre vonatkozó útravalóval is ellátta szeretett egyházmegyéjét, ezekkel a tömören megfogalmazott, aggódó gondolatokkal: „A nehéz időkhöz, amelyek a harmadik évezredre is átmerészkednek, jó lesz mindig a kérdések mély megfontolása.”

Emlékezzünk mi is egyik volt nagy püspökünkre, és köszönjük meg Istennek, hogy nekünk adta őt, aki mindvégig rendületlenül küzdött egyházáért, népéért, mindnyájunkért.

Vencser László