Az ötödik imaestről késtem néhány percet. Fiatalok gitárkíséretes éneke örvendeztetett elsőször meg. Aztán…

Rég fogtam annyi derék emberrel kezet, mint a lenézett, megvetett, feljelentett, imádkozások után. Nem éreztem egyik esetben sem, hogy csak magára gondoló, a kákán is csomót kereső, kárörvendő, törtető, politikai ambícióktól hevülő, esetleg bosszút lihegő keze lenne. Megtörténhet, hogy a Szent István templomban is ott sunyíthatott valaki a helyi „22-es csapda” tagjai közül, de kit érdekelt? Majd úgy is pontosan beszámol azoknak, akik felkészíti az érsekségre, illetve az ügyészségre benyújtandó újabb feljelentés szövegének csúsztatásaira, sőt rágalmazó hazugságokra is. Az ég nem fog leszakadni! Ezt már megszoktuk. E felebarátok fohászai sem arról szólnak, hogy kit mivel verjen meg a jó Isten. Ezek nem feketemise alkalmak!

A templom előtt parolázók között nem volt az este sem új keletű műsorkommentátor, aki rögzítve az elhangzottakat, sőt az ifjak szép énekét, tájékoztathatja az ügyészeket, nem feledkezve meg arról, hogy ezek a vallomások – hasonlóan a Nagy–Árus–Zsigmond tévébeszélgetésében el sem hangzottakkal, mégis jelentettekkel –, Székelyföld Romániától való elszakítását eredményezhetik.

A kezet szorítók, majd hosszan elbeszélgetők egy mondatot szántak csupán a „vitézekre”. Az is sok volt, vallhattuk később maguknak pironkodva. Lepallni valók ők rólunk, mint a por. Pedig sokáig beszélgettünk. Kész villámcsődület! Még jó, hogy a rendőrök nem figyeltek oda, mint annak idején a skótokkal rokonszenvező villámcsődületre, amikor hamarabb a közösségi térre értek, mint a tüntetők.

Akiket ott láttam, a maguk képességeik szerint a városért is tevő hölgyek és férfiak voltak. Nem olyanok, akik életükben még a tömbházuk előtti zöld övezet tisztításában, csinosításában sem vettek részt – miközben úgy aggódnak a városért.

Jövő csütörtökön ismét találkozunk, mert könnyebb így feledni azt – micsoda önzés –, hogy az egyébként vágyott igazságkeresés –, ami oly dicséretes – helyett, az egész város közösségét így vagy úgy érintő, és sújtó pandúr-rablót játszanak valakik. Könnyebb, mert a fohász elfeledteti a töprengést azon, hogy ki is a pandúr?

Nos, azok a kezek, tiszta lelkű emberek kezei voltak. Nem pandúrok és nem rablók, de még csak köpönyegforgató biberachok kezei sem. E kezek energiát adtak tovább. Mára, holnapra, holnaputánra. Omlasztó fontoskodás helyett a bizakodás, a tenni akarás üzenetét.