“Felvételizni jöttem a ze­ne­is­­kolába. – És honnan? – Gyer­gyó­dit­­­róból. – Hogy hívnak, fiam? – Pet­res Lajos. – Petres Ignác fia vagy? – Igen. – Na, várjál.”

Pedagógus-dinasztia tagjaként fúr, farag, kertészkedik, tart ju­hot. Mint az egykori, „egynadrágos” tanítók. Visszavonultnak mégsem tekinthető, hiszen kép­telen tétlenségre, ahogy tele­pü­lése életének csupán a tudomásulvételére is. Gyümölcsöt termeszt, málnát és szőlőt, amiből az idén mintegy 100 kilogrammot szüreteltek feleségével. Ha már szakmai véleményére nem annyira kíváncsiak, hát nem a dalkultúra ápolásával múlatja az idejét, bár kórusai hozták szá­mára a legtöbb sikert, elismerést, továbbra is rajta tartja a kezét közössége pulzusán. Mi mást is tehetne, nagyapáról, apáról szállt rá ez a „rossz szokás”.

Ha behunyom a szemem, a csengő hangú gyereket látom, aki édesapja, a messzi földön is ismert kántorta­nító, Petres Ignác mellett a szentmi­sé­ken, vagy az egyházi kórus szó­lis­tájaként énekel. Máskor a magyar ka­tonáknak daloló alakja villan meg, akik­hez a 21-es határvadász zászlóalj pa­rancsnoka vitte lóháton, nyer­gé­ben a négyesztendős, vékonydongájú fiúcskát, aztán a szép énekért jutalmul csokoládét adó német katonáknak éneklőt, végül a szép magyar nó­tá­kért süvegcukorral jutalmazó szovjet katonáknak dalolót.

Édesapja fogságból való hazaté­rése után, Újvárosi Irénhez adják a te­hetséges gyermeket zongorázni ta­nulni, de szülei nem tudják fizetni a tandíjat, emiatt a zongorázás abbamarad.

Ugorjunk néhány esztendőt. ősz van. A gőzmozdony a marosvásárhelyi állomáson pöfög csendesen, amikor egy hetediket végzett fiú száll le az egyik III. osztályú va­gon­ból. Édesanyja egy aktatáskába szalonnát és kenyeret csomagolt, édes­apja pedig így figyelmeztette: – Ami­kor megérkezel Vásárhelyre, körülnézel, s meglátsz egy szép, szí­nes tornyot. Elindulsz feléje. Mel­lett­e gyönyörű palota díszeleg. Na, te oda bemész, felmégy az emeletre, és jelentkezel a zeneiskolába fel­vé­tel­­re.

A fiú pontosan betartva az apai tanácsokat, a pompás folyosók szí­nes ablakait csodálva várakozott. Egy­­szer két öregúr megy arra. Egyi­kük megkérdezte, fiam, te mit keresel itt? – Felvételizni jöttem a ze­ne­is­­kolába. – És honnan? – Gyer­gyó­dit­­­róból. – Hogy hívnak, fiam? – Pet­res Lajos. – Petres Ignác fia vagy? – Igen. – Na, várjál. Kis idő múl­va a könnyen nyíló, hatalmas aj­tó kitárul, és behívják. Bent egy szép, szőke nő ül a zongoránál. Er­kel Ferenc déd­unokája, de ezt honnan tudhatná a fiú, aki minden hangot szépen és pontosan visszaénekel neki, amit ő leüt a zongorán. Nincs gond a rit­mus­­ér­zékkel sem. Kiküldik, majd nemsokára behívják. Az idősebb bácsi így szól: fiam, menj haza, és mond meg édesapádnak, hogy a felvételid sikerült a karmesteri és az oboa szak­ra, de a felvételi vizsga két héttel ezelőtt volt.

A fiú hazament. Beíratták a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, köz­ben a szászrégeni tanítóképzőbe is fel­vételizett, úgyhogy három iskola várt rá azon az őszön.

Édesapja úgy döntött, hogy a ze­neiskolába kell menni. Édesanyjával az akkori Lázár Ödön parkban lévő, a ferencesektől államosított épületben jelentkeztek. Nagyon kedvesen fogadták. Elkezdték tömni a szalmazsákot, de édesanyja közben jobban körülnézett, s nem tetszett neki a helyzet. – Te, fiam! Nem lenne mégis jobb a szászrégeni tanító­kép­ző­be menni? – kérdezte.

Vonatra ültek, hogy fia Szász­ré­gen­ben maradjon. Első éven volt egy nagyszerű zenetanára, aztán másod­év után nem volt zenetanáruk. Még otthon megtanította édesapja neki a vezénylést. Jól fogott ez a tudás is, mert falumunkára kellett menni, és ráruházták az iskola kórusának a ve­zetését. Hiába szabadkozott, átadták a partitúrákat, kifizették az utat, s ő otthon megtanulta a legfontosabbakat, úgyhogy 5–6 alkalommal ve­zé­nyelte le a diákok és tanárok kó­rusát. Aztán a kicsengetéskor már há­rom népdalfeldolgozást is betanított a kórusnak.

Hazakerült a szülőfaluba. Egye­te­men szerette volna folytatni a tanu­lást, de bátyja halála és a család anya­gi helyzete miatt otthon maradt. A 470 lejes tanítói fizetés is jól fo­gott, mert szülei építkezésbe kezd­tek, kölcsönt vettek fel. Közben az egészsége megromlott. Gyógyulása után helyettes tanárként dolgozott. Nincs rajztanár? Rajzot ő tanított. Volt vagy három olyan tanítónő is az iskolában, aki nem tudott énekelni. Helyettük ő tartotta az énekórákat.

Nem tágított, zenetanár akart len­ni. Bukarestben próbálkozott, de hiá­ba volt jó zenéből, s bár a nyelvtant betéve tudta, a román nyelv és iro­dalom hiányos ismerete miatt elutasították. Bukarest után Ko­lozs­vá­ron próbálkozott. Az első három próbán ő és egy lány érdemelte ki a fel­vételizők között a legmagasabb osz­tályzatot. Aztán jött a román vizsga…

– Reklamálhattam az eredmé­­nyért. A dolgozatom csupa piros volt s fél­oldalnyi. Négyszer felvételiztem, há­romszor visszautasítottak. Aztán a látogatásnélkülire csak bekerültem. Két év után, Marosvásárhelyen kitű­nő tanárokkal megnyílt a pedagógiai főiskola. Átiratkoztam. A zenei fel­a­da­tok megoldása kitűnően sikerült, az­tán megint jött a román… Cara­gia­let kaptam. Valamit nyeke­reg­tem, s Oláh Tibor azt mondta: „Néz­ze, Petres elvtárs, én magát átengedem, de egyszer legalább szánjon rá időt, és olvasson bele egy régi újságba.” Na, ezzel vége volt. Elég jól vé­geztem. Sárika nénihez kerültem, akinél hajdanán felvételiztem. Ott jeleskedtem, mert általában mindig az elsők között voltam, a taní­tó­kép­zőben is, ahol 140-en voltunk, ami­kor kineveztek, s én a negyedik le­hettem a választásnál. 1964-ben vé­gez­tem. A marosvásárhelyi zeneis­ko­lába is alkalmaztak volna. Buka­restben védtem meg a véglegesítőt. Egy hónapot készültem ott, hogy románul is tanuljak valamit.

A sikeres véglegesítő után hazake­rült tanítani. Első kimagasló eredményeit a ditrói női karral érte el. Or­szágos harmadik díjjal tértek haza, olyan körülmények között, hogy nem nézték falusi, városi, esetleg katonakórus-e a versenyző? Az egy­nemű kórusok egy elbírálás alá kerültek.

– Gondolom, jól csináltam, mert a volt tanáraim mind idejöttek kóruspróbára. Summa summarum, a mű­ked­velő kórusvezetést saját magam­tól és a világban hallott mindenkiktől alaposan megtanultam.

– Mi a titka a műkedvelő kórusok vezetésének?

– Óriási munka. Jobban kell él­vezze a kórustag a próbát, mint az előadást. A kórusvezető na­gyon jó pedagógus kell legyen, alaposan meg kell tanulja a parti­túrát, amit át akar adni. Ne kottából tanítson! A parti­túra legyen a fejében. Pró­bálkoztam megtaníta­ni a kórus tagjait a hangjegyek olva­sá­sára, de ne­hezen megy. Minden szólammal kü­lön kell dol­goz­ni, s amikor már tö­kéletesen tud­ja szinte mindenki a szó­lamát, csak akkor szabad össz­pró­bát tartani.

Egy külön mesterség a műkedve­lő­kórus vezetése. A karmesternek tudnia kell, hogy mit taníthat. A női kó­rus után összehoztunk egy férfikó­rust, majd egy gyermekkórust. Aztán lett vegyes kórus is. Négy évig élt. Utá­na szerveztem egy kamarakó­rust, 13 taggal.

Kolozsvári, marosvásárhelyi zene­szer­zők írtak műveket a kó­ru­sunk­nak. A bukaresti Ludovic Paceag, az Országos Kórusszövetség elnöke szintén. Már említettem, hogy volt tanáraim idehozták a diákjaikat próbákra. Sokszor bejelentés nélkül. Csak megjelentek. 1969 után, ameddig működtem, mindig megnyertük a kórusversenyeket. Azt hiszem, én voltam az erdélyi zenetanárok közül az egyetlen, aki végigénekeltettem Bar­tók egynemű kari műveit.

– Mikor tetted le a karmesteri pálcát?

– Mikor nyugdíjba mentem, 2000-ben. Akkor a férfikórusról is letettem. A kultúrotthonban nem volt hely, már nem voltam igazgató, az isko­lá­ban sem próbálhattunk. Haza csak nem hozhattam a kóristákat.

– Akkor vált fontosabbá számodra a faragás?

– Dehogy. Második osztályos ko­rom­tól faragok. A tanító néni, Hegyi Piroska kiadta, hogy a következő ké­zimunkaórára mindenki faragjon egy sulykot. Édesapám kifűrészelte­tett egyik asztalosműhelyben egy deszkát, aztán rárajzoltam egy tuli­pánt, azt kifaragtam. Körbe pedig egy olyan motívumot, amit ma is al­kal­mazok.

Amikor elvégeztem a főiskolát, Csaba öcsémmel kértünk kölcsön két kerékpárt, és végigjártuk Ud­var­hely környékén az összes faragókat. Minden néprajzi vonatkozású kiadványt áttanulmányoztam, hogy tud­hassam, mit miért faraghatok.

– Könyved is jelent meg a suly­kokról, Ahol a sulykok beszélnek cím­mel. Miért voltak számodra olyan fontosak e tárgyak?

– Nyolcszáznál többféle sulykot faragtam, de az a hetvenegy – mert az eredeti hatvanhat sulyokból álló gyűjteményemet kiegészítettem, ugyanis Csernátonban találtam még ötöt – igazi hasonmás. A múzeu­mok­ban e kis tárgyak szinte el­vesz­nek, raktáron tartva. Egy-kettőt állítanak csak ki belőlük, mert a népraj­zi vonatkozású anyagok közül csak a nagyobb tárgyakat állítják ki. A tu­rista körülnéz, a nagyobb tárgyakat veszi csak észre, e kisebb használati esz­közök fel sem tűnnek neki. Le­het, ki is esnek az átlagember emlé­ke­zetéből. E használati tárgyak dí­szí­tése, a guzsalyfaragás, a sulyokfa­ragás, a pásztorbotfaragás egy külön formavilágot őriz. Nem tudom, mikor gondoltam először arra, hogy meg kellene ezt a kincset őrizni, gyűjteni. Sepsiszentgyörgy, utólag Csernáton, Gyergyószentmiklós, Szé­­kelyudvarhely, Székelykeresztúr és Csíkszereda… Tehát hat múzeumot kerestem fel. Sepsi­szent­györ­gyön egy sulyok van kiállítva, Szé­kely­udvarhelyen kettő. A többieket aztán előkeresték a múzeumok mun­katársai a raktárból, a pincéből, melyik hol volt. Egyszerű emberek készítették. Lemásoltam, rajzokat készítettem róluk, hogy ez a forma­világ kerülhessen egy helyre, mert a népi faragásnak ez egy nagyon kis, de sajátos szegmense. Ma már minden faluban van 3–4 nálamnál jobban faragó, de számomra az volt a fon­tos, hogy ezek a hasonmások egy helyen megtalálhatók legyenek. Ezek formavilága 95%-ban mege­gye­zik az eredetivel, esetleg a be­vé­sés mélysége nem olyan, főleg azok­nál, amiket a Magyar Iparművészeti Évkönyvből másoltam. Azokat fény­ké­pek alapján készítettem el újra. E ti­zenöt sulyoknak pontos az alakja, de az, hogy milyen fából készítették, nem derülhet ki. Aztán a Malonyai Év­könyvből rajzok alapján vettem át. Az egészen pontosak azok, amelyeket kézbe vehettem. Először le­raj­zoltam, aztán megmértem a hosszú­ságot, vastagságot, megállapítottam a faanyagot, lefényképeztem, hogy a díszítőmotívum ugyanaz le­gyen, mint az eredetin, majd itthon elkészítettem a hasonmást. Ez a munka 5–6 napot vett igénybe, mert pontos munka volt, nem lehetett el­sietni semmit. A dokumentáció alapján össze lehet hasonlítani az ere­detivel. Kis Portik Irén meg is tette, s megállapíthatta, hogy va­ló­ban hasonmások, egyet sem én találtam ki.

– A sulykok mellett sok minden mást is faragtál. Bútoraidat, szé­kely­kapukat, díszkapukat, ka­pu­sa­so­kat, kopjafákat… Legutóbb a Hét Ve­zérnek állítottál emléket a község parkjában. Ez a „kedvtelésed” mi­ko­ri eredetű? A faragás másodikos korodtól jöhet számításba.

– Már felnőttkoromban, bátyám ha­lála után határoztam el, hogy meg­faragom az ő fejfáját. Sokáig nem került alkalmas faanyag. Aztán itt a bútorüzemben tölgyfát vágtak ki, s megvettem egy rönköt. Fa­rag­tam, faragtam. Egyszer édesapám azt mondta, hogy a tetején kereszt kell, hogy legyen, mert egy katolikus te­metőbe kerül. Kifaragtam a ke­resz­tet. Közben meghalt édesapám. Azt mondtam, katolikus kántorta­ní­tó volt, akkor legyen neki keresztje. Ráfaragtam még az énekkart s két kür­töst szimbolikusan … A nyolcva­nas évek elején kezdtem fejfát faragni, emlékoszlopot és kopjafát. Most öt­venhét vagy ötvennyolc van be­lőlük. A Nyerges-tetőn van a leg­ki­sebb s a legnagyobb. A legkisebbet ditrói negyedik osztályosok állították, a legnagyobbat Sólyom László köz­társasági elnök. Még van valahol az őrségben egy emlékoszlopom, a Magyar Gombász Szövetség állíttatta. Annak a megrendelője szintén Só­lyom László volt. Elöl van rajta két királyvargánya, hátul egy gyilkos ga­lóca felkiáltó jellel. Felírtam rá lati­nul: „Minden gombász emléké­re”.

– Székelykapukat, díszkapukat is faragtál.

– Igen, itt a parkban is van, de Ma­gyarországon is. Sepsiszentgyörgyön egy ugyanilyen, mint nálam, Gyer­gyó­szentmiklóson, a Kapu utcában is van egy kapum… Csomafalván gya­log­kapum… Borszéken kettő… össze­­sen tíz kapu… mindenféle apró tárgy, bútorok…

– Mi vezérelt, amikor a szobátokba megfaragtad a bútorajtó­kat?

– Nem akarom magam senkihez hasonlítani, de már régebb is annyi rossz csűrkaput láttam… „Egy­nad­rá­gos tanító” voltam. Azt az íróasztalt is azért faragtam, mert nem volt pénzem megvenni. Nem nagyon le­hetett fát kapni, de valahogy dara­bon­ként összejött.

– Eljutottál a Hét Vezérig… Milyen állomása ez az életednek?

– Ezelőtt öt-hat évvel egy csoport em­ber nagy lendülettel fogott neki a nagytemplom rendbeté­te­lének. Az or­­gona kijavítását magam javasol­tam. Bekérezkedtem a szer­ve­ző­bi­zottságba. Akkor pattant ki az ötlet. Azt még nagyapámtól tud­tam, hogy annak idején azért vásárolták össze a telkeket a templom körül, mert olyan környezetet akartak kialakíta­ni, ami illett ehhez a pompás épü­lethez. Köllő Miklós szob­rászművész egy tervet készített. Volt abban egy szo­borpark is. Amikor kivágták a sétatérről az 1885-ben ültetett öreg fát, arra gondoltam, meg­vásárolom, s valami méltót fa­ragok ahhoz, amit az eleink el­ha­tároztak.

– Tölgyfa volt?

– Nem, egy nyárfa. Itt az volt a szokás, hogy a hatalmas fákat eltü­zeltük, mert jó sok tüzelő esett ki be­lőlük. Ott, a Puskás Tivadar-féle kú­riánál volt egy 4–500 éves tölgyfa. Olyan nagy, hogy öten gyermekek nem értük át a törzsét. Uralta Ditró al­só részét. Amikor a Puskás örökö­sök eladták, az új tulajdonos első dol­ga az volt, hogy kivágatta. Ami­kor megkérdeztem, hogy miért tette, azt válaszolta, már hogyne vágatta volna ki? Nyolc évre lesz belőle tűzi­fá­ja. Na, én nem ezt a sorsot szántam ennek a nyárfának. Ma már olyan szerek vannak, hogy 30–40 évig megóvják. Aztán láttam 3–4 éve, hogy Sepsiszentgyörgyön egy öregúr felajánlotta a városnak a tizenhárom aradi vértanú emlékére faragott kopjafát. Gondoltam, ha már a hét törzs nem csak a Vereckei-hágón, de itt, a délibb átjárókon, Er­délyen keresztül is vonult tovább, akkor annak illik emléket állítani. Elő­ször Álmos fejedelmet is be­szá­mítottam, de a fa nem adta ki a sok korhadás miatt. Az oszlopokat is magasabbra képzeltem, de ennyi jött ki a fából. Az volt tehát a célom, hogy a templomépítő elődök által ül­tetett fa valahogy megmaradjon, él­jen.

Petres Lajos tanár úr 2014. január 29-én lép a 76. évébe. Nem titok, ne­ki is köze van ahhoz – nem is kevés! –, hogy Gyergyóditróból egész sor kitűnő muzsikus, zenetanár került ki. Most mégis legszívesebben a hajdani női, illetve gyermekkórusairól ké­szült felvételeket mutogatja. Olyan emlékek elevenednek meg lelkében, amelyekről bővebben szólni nem akar, nehogy bárki is dicsek­vésnek vegye emlékezését. Immár a fa és a véső küzdelmét figyeli, s azt, hogy a forgács alól mi bomlik ki az ő keze által. Vajon, az egykori neves karnagy a fába rejtőzött dalokat próbálja kicsalogatni? A népdalokat, amikbe valamikor elemista korában esett halálig tartó szerelembe?

Erre a kérdésre magam kellene vá­laszolnom?