A cél és az eszközök

Egy ideje rendkívüli állapot van érvényben az országban, melynek deklarált célja az, hogy lehetővé tegye azon intézkedések meghozatalát, amelyekre szükség van a koronavírus-járvány miatt. Ez alatt a hatóságok számos olyan intézkedést hoztak, amelyek a lakosságot közvetlenül érintik, s melyek célja az, hogy csökkentsék a megbetegedés veszélyét. Ez mind szép és jó… lenne, ha nem maguk a hatóságok csökkentenék ezen intézkedések hatékonyságát. Ugyanis:

Ha nincs teljes kijárási tilalom, akkor teljesen felesleges az emberekkel, akik kimennek a lakásukból papírokat gyártatni. Ez a cél elérését egyáltalán nem segíti, ellenben alkalmas arra, hogy az lakosság egy részének plusz és felesleges kellemetlenségeket okozzon. Hadd ne keressek most statisztikákat, de teljesen nyilvánvaló, hogy léteznek háztartások az országban, ahol nem létezik számítógép és internet, így az ott lakóknak még arra sincs módjuk, hogy megtudják, hogy pontosan milyen adatokat kell tartalmazzon az a nyilatkozat, amivel elhagyhatják a lakásukat. (Arról nem beszélve, hogy tévé és rádió sincs mindenhol, tehát egyesek esetében még az is fennállhat, hogy nem tudhatják, hogy létezik ilyen intézkedés.) Nyomtatója pedig már végképp kevés embernek van otthon, akkor pedig marad számára az a lehetőség, hogy kézzel írja meg a nyilatkozatot. Ez pedig nem kis nyűg!

S itt jön a következő gond: a kormány által közzétett típus-nyilatkozat számos olyan dolgot tartalmaz, ami a korlátozást elrendelő rendeletben nem szerepel, így a nyilatkozat sokkal hosszabb és bonyolultabb, mint ami tulajdonképpen kötelező lenne. Köszönhető ez annak, hogy ilyen a romániai hivatalnoki gondolkodás, ezt tükrözi majd minden űrlap az élet minden területén, dugig vannak értelmetlen és felesleges rovatokkal. Az már kisebb csodának számít ilyen téren, hogy az első után készült a típus-nyilatkozatnak egy egyszerűbb változata, ami már lényegesen kevesebb pluszt tartalmaz ahhoz képest, amit a rendelet előír (de még mindig lehetne egyszerűsíteni). Ugyanitt hadd jegyezzem meg, hogy már a kormányrendelet kidolgozói is ugyanabban a betegségben szenvednek, ugyanis joggal tehető fel a kérdés, hogy mi szükség van a nyilatkozaton feltüntetni a nevet, életkort (!!), illetve miért kell azt aláírni? Fennáll a veszélye annak, hogy valaki ellopja másnak a nyilatkozatát, s azzal indul el vásárolni? Nem egyértelmű az, hogy a nyilatkozat azé, aki felmutatja? Fontos az, hogy mi a neve annak az embernek, aki éppen kenyérért megy a sarki pékségbe? Illetve: az egész ügy szempontjából mi a jelentősége az aláírásnak (ami igencsak megnehezíti a papírkímélő módszerek alkalmazását)? Ha már mindenképp tudni akarják a hatóságok, hogy valaki betartja-e a korlátozást, ahhoz nem elég, ha van nála egy olyan papír, amin rajta van a kiindulási pontja, az úti célja, az ok amiért útra kelt és a dátum?

S a következő gond pontosan a rendelkezés által generált irdatlan papír-pazarlás. (S ilyen téren nem kis szerepe van a típus-módosításnak is, mert volt hely – tapasztalatból mondom – ahol az első modell alapján elkészítettek egy halom űrlapot későbbi használatra, majd – attól való teljesen megalapozott félelmükben, hogy azokat a rendőrök már nem fogják elfogadni – az egészet a kukába tették, amikor megjelent az új minta.) Mindenki szakmányban kell gyártsa a papírt, mert arra nem számíthatunk, hogy a lakosság jelentős része hirtelen átvedlik szakemberré, s megtanulja ráhelyezni a beszkennelt/lefényképezett aláírását a különféle programokkal generált, pdf formátumú nyilatkozatokra. Arra pedig – ismerve a hatóságok mentalitását – mérget lehet venni, hogy ha valaki, teszem azt, kétnaponta ki akar menni vásárolni, az nem teheti meg azt, hogy az egyszer megírt nyilatkozaton újra és újra kijavítja a dátumot, mert azt kockáztatja, hogy okirat-hamisítás vádjával bíróság elé állítják. Holott ha a célt nézzük, ez egy teljesen logikus dolog lenne, hisz teljesen egyértelmű lenne a helyzet.

Aztán ejtsünk szót az állami pazarlásról is ennek kapcsán. Tegnap jelentette be a kormány, hogy egy magáncéggel együttműködésben elkészített egy olyan programot, amivel számítógépen vagy telefonon el lehet készíteni a nyilatkozatot. Történik ez négy nappal a korlátozó rendelet kiadása után, s joggal feltételezhető, hogy az illető cég nem ingyen dolgozott. Tették ezt ahelyett, hogy a rendelet mellékleteként a kormány honlapján közzétették volna Word formátumban (mert ezt gyakorlatilag mindenki használni tudja) a nyilatkozat mintáját. Onnan szépen bárki letölthetné és használhatná. De nem! Elvégre ez egy lehetőség volt egy ismerős cég (mert bizonyára nem nyilvános közbeszerzésen választották ki a kivitelezőt) zsebébe csorgatni némi állami pénzt.

S akkor jöjjön a – talán – legproblémásabb rész, az ellenőrzés. A romániai rendőr eleve nem arról híres, hogy közszolgának érzi magát, de ebben a rendkívüli helyzetben félő (s vannak bizony erre utaló jelek), hogy még nagyobbra nő az egója. S ez nem csak egyénileg, hanem intézményes szinten is, csak meg kell nézni a híradókat, ahol a rendőrség képviselői szinte kérkednek azzal, hogy hány embert büntettek meg, s mekkora a kirótt büntetések összértéke. (Nota bene: ez különösen visszatetsző volt a rendelkezés bevezetését követő első nap, amikor joggal feltételezhető, hogy voltak olyanok, akik még nem is értesültek arról.) Ez pedig nyilvánvaló módon ellenérzést szül az emberekben. Félre ne értsen valaki: ha XY nem tartja be a karanténra vonatkozó előírásokat és a városban sétál, illetve kórházba kerül, s ott letagadja azt, hogy pár napja jött haza Olaszországból, azt büntessék meg, mert megérdemli, mások életével játszik. De ha egy állampolgár netán az előírt nyilatkozat nélkül megy ki az utcára és a rendőr megállítja, akkor – ha a célt nézzük – teljesen indokolatlan diadalmasan lecsapni rá, s máris írni a kihágási jegyzőkönyvet. Célszerűbb (főleg az első napokban, de később is) figyelmeztetni, avagy például megkérdezni, hogy mi az oka annak, hogy nincs nála olyan (mert megeshet, hogy egyszerűen képtelen elkészíteni a nyilatkozatot, mert nem tudja, hogy az miket kell tartalmazzon). Sokkal, de sokkal célszerűbb lenne, ha a rendőrök nyugtatömb helyett típus-nyilatkozatokat hordanának magukkal, s azokat osztogatnák, segítve az embereket, hogy tudják betartani a rendeletet.

Végezetül következzen a – szerintem – legfontosabb rész: mindezek eredménye.

Maga a megszorítás önmagában frusztrálja az embereket, ezért ép ésszel az várható el, hogy a hatóságok ezt a frusztrációt minden lehetséges módon csökkentsék, illetve arra ösztönözzék az embereket, hogy a korlátozást betartsák. Ne nehezítsék pluszban az életüket, illetve ne hozzák őket ráadásul bosszantó, megalázó helyzetbe. (Elég egy pillantást vetni a határ túloldalára, ahol lényegében ugyanilyen intézkedést hoztak, épp csak nem kötelezik az embereket nyilatkozatok kitöltésére és nem fenyegetnek büntetésekkel. S nagy összegben fogadnék, hogy ott kevesebben szegik meg az intézkedést, vagyis az hatékonyabban szolgálja a célját.) Amíg ugyanis teljes kijárási tilalom nem lép életbe Romániában, addig a meglévő korlátozást ki lehet játszani. Az emberek tudnak papírt gyártani, s arra végképp nincs módjuk a hatóságoknak, hogy ellenőrizzék, hogy mennyiben reális és szüksége az az út, amit valaki megtesz (hogy érthetőbb legyen: például bárki elmehet egy nap akárhányszor vásárolni, úgy, hogy mindig csak egy terméket vásárol meg, ahelyett, hogy egy úttal megvásárolná az összest; s hasonló példákat bárki kitalálhat, mert az emberek roppant leleményesek tudnak lenni, ha rákényszerítik őket). Ha pedig piszkálják és bosszantják az embereket, akkor annak az lehet az egyik következménye, hogy csak azért is gyártani fogják a nyilatkozatokat halomra, s járkálni fognak egész nap, hogy megmutassák, hogy velük a hatóság nem babrál ki.

S akkor vissza az elejére: ha egy hatóság el akar érni egy célt, akkor nem árt, ha rendelkezik a szükséges tudással, s nem utolsósorban bölcsességgel, hogy olyan intézkedéseket hozzon, s azokat oly módon hajtsa végre, hogy a kitűzött célt érje el. A mostani helyzet sajnos ismét csak azt bizonyítja be, hogy ennek az államnak a vezetői ezen a vizsgán (is) elbuktak. Az általuk alkalmazott eszközök felesleges bonyodalmakat okoznak az állampolgároknak, azok alkalmazása pedig öncélú, nem a célt szolgálja, hanem sokkal inkább azt, hogy ezúton is megmutassák, hogy a hatóság az úr ebben az országban, az állampolgár pedig húzza meg magát, ha nem akar kapni egy nagyot a fejére. S ezzel a legnagyobb gond az, hogy mikor a végén (ha lesz olyan) vonalat húzunk, akkor az eredményt emberéletekben kell majd számolni.

*     *     *

U.I.:
Mindezek megírásához a végső lökést az adta, hogy tegnap este a házunk előtt a csendőrök hosszú perceken keresztül szórakoztak egy járókelővel. Közel-távol teremtett lélek nem járt, jogos kérdés, hogy egyáltalán miért állították meg, milyen járványügyi veszélyt jelentett.

U.I. 2.:
A másik ok a belügyminiszter himnuszéneklős rendelete, ami annyira abszurd, hogy kár sok szót vesztegetni rá, annyit azonban hadd jegyezzek meg, hogy gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy nem volt hatásköre ilyen intézkedést hozni, mert annak semmi köze a belügyminisztérium által hivatásszerűen végzendő tevékenységéhez.

Árus Zsolt