Azt álmodtam, hogy egyik újabb vállalkozásba csapó barátom a gombaeladásba fektetett reményeket

Azt álmodtam, hogy egyik újabb vállalkozásba csapó barátom a gombaeladásba fektetett reményeket. Vásároltam is tőle egy kilogramm rókagombát. 10 lej – mondta. Mármint a gomba. De mivel megpucolva árulom, 20 lej az ára. Szégyelltem visszamondani a vásárt, de azt megjegyeztem, hogy ez így nem tisztességes. Legyintett, és mosolyogva eltűnt. Mármint az álmomból. Hajnalodott már. Beleébredtem, és az értéken kezdtem el tűnődni. Álomfejtés közben. Mi végül az érték? Ki állapíthatja meg? Én, vagy az, aki megvásárolja? Is-is – mondja az okos. Ő ajánl, te elfogadod. Te kérsz, ő ad. Ez a piac. A munkaerőpiacon meg mi a szöszt árulnak? Az emberen kívül! Nyilván, annak a munkáját is.Miként lehet megállapítani például szakmámban azt, hogy mit ér a munkám? Egy kezdő újságíró jobb esetben néhány lejjel több fizetést kaphat – vidéki lapnál –, mint az országos legkevesebb átlagbér. Nyilván, mert szereti a mesterségét, mert azért van varázsa az írásnak magának is, nem sokat tűnődik gyatra keresetén. Ennyit kap, hát ennyit kap. Talán, ha a lap jobban megy majd, egyszer, talán…

A szakképzett lakatos, asztalos, marós, esztergályos akár darabszámra dolgozhat. Ott pontosan tudják, egy-egy darabért mi jár. A szellemi munkások esetében hogy működik a bérmegállapítás? Az önbecsülést most tegyük félre, pedig ez is beköszön vásárláskor. Az én pénzem igazi értéke, az én munkám gyümölcsének az ára. Valahogy soha nem egyezik a két ár. Mintha én értéktelenebb lennék, mintha az én tudásom, tapasztalatom, tehetségem gyengébb minőségű anyag lenne, mint a gombatisztítást igénylő igyekezet.

Mintha én sem lennék olyan értékes, amilyen esetünkben a gombapucoló. Szó sincs erről. Csupán arról van szó, hogy ő kicsivel túlértékeli magát, én meg jelentős mértékben le. Ezért találták ki piacon az alkudozást. Jó volt, ameddig a krumplit termelő és a búzát termelő kicserélte áruját. Vita aligha volt, ahogy a kecskét tehénre, illetve tehenet kecskére cserélők között sem. Akkor a munkának egyforma volt az értéke, mert mindenki a saját bőrén tapasztalta, hogy mi mindenből tevődik össze a befektetés.

Eladná magát egy újságíró. Ráadásul feltételt is szabna, hogy lehetőleg munkahelyén ne hazugságokat kelljen elfogadhatóvá tennie, hogy ne kelljen ajnároznia senkit, ne kellejen művelnie a félrevezetést, ne kelljen féligazságokkal kábítania, tehát legalább elvileg érezhesse szabadnak magát, ne banda- vagy csordatagnak. Nehezen fog munkát találni. Ezt már most megsúgom. Ha elvei vannak, sokat kell kopognia. Aztán elmehet gombát pucolni, vagy bármilyen más jobban fizető lehetőséget találni.

Hogy mi lesz az önbecsülésével, netán álmaival, amikkel ég és föld között azzal az érzéssel lebegett, hogy szépet és jót írhat, hogy vigasztalhat, hogy kenegetheti az ostorcsapások helyét, hogy erőt adhat elvtelenek ellen veszteseknek, érzéketlenek által megsebzetteknek gyógyírt, mosolyt fakaszthat, derűssé tehet néhány percet szomorú időkben is, hogy meghallgatva másokat, kiutat kereshet gondjaik felszámolására… az senkit nem érdekel.

Végül nem tudtam megfejteni, hogy miért láthattam ezt az álmot. Talán mert az új arcú lapunk tervezése közben erről is szó esett? Mármint kinek-kinek a munkája értékéről?

Talán.