Árus Zsolt sajtótájékoztatót tartott

Az alkalmat az adta, hogy a mai nap postáztam újabb három panaszt a strasbourgi Emberjogi Bíróságra. Ezek közül kettő ismét a 2012-es, magyar nyelven leadott vagyonbevallásommal kapcsolatos, a harmadik pedig azzal a tavaly tavaszi esettel, amikor beidéztek tanúnak Marosvásárhelyre a Mezei János ügyében.

Egy-két jellemző részlet mindegyik ügyről:

Minekutána a bíróság nem érvénytelenítette a vagyonbevallás nyelve miatt kirótt büntetést, panaszt tettem a Diszkriminációellenes Tanácsnál a megye három vezetőjére (Borboly Csaba, Romfeld Mária-Magdolna és Egyed Árpád), illetve az ügyben eljáró bíró ellen.

Hosszas halogatás után a Tanács hozott egy határozatot, amiben a bepanaszolt felek között nem is szerepel a bíró, míg a másik három személy esetében azzal utasították el az érdemi döntéshozatalt, hogy az egy éves jogvesztő határidő letelte után nyújtottam be a panaszt. Tették ezt úgy, hogy a panaszt jóval a határidő előtt benyújtottam magyar nyelven, de azt nem akarták iktatni, s váltottunk pár levelet, míg végül feladtam és elküldtem a panasz román fordítását, de az már valóban az egy év letelte után volt.
Ez ellen panaszt tettem a bíróságon, ahol azt kértem, hogy érvénytelenítsék a határozatot, érdemben tárgyalják újra a panaszt, állapítsák meg, hogy a négy bepanaszolt diszkriminált, és szüntessék meg a diszkrimináció következményeit. A kérés egy szuperokos bíróhoz került, aki megállapította, hogy az egyes pontok más-más bíróságok hatáskörébe tartoznak, ezért az iratcsomót négyfele bontotta, s lett egy ügyből négy ügy.

Az egyik ilyen iratcsomó témája az, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy Borboly Csaba és társai diszkrimináltak, amikor nem iktatták és nem tették közzé a vagyonbevallásomat, s kötelezze őket annak iktatására és közzétételére. Ezt alapfokon a megyei törvényszék, másodfokon a marosvásárhelyi táblabíróság tárgyalta, s a napokban kaptam kézhez a jogerős ítéletet, miszerint a kérésem megalapozatlan. Az indoklás pedig igazán épületes: igaz ugyan, hogy a vagyonbevallást a megyei önkormányzatnak kell leadni, de az továbbítja azt Bukarestbe a Feddhetetlenségi Ügynökségnek, ami egy központi szerv, ahova nincs jogom magyar nyelven fordulni! Mert ugye ott csak románul tudnak, s különben is Romániában a hivatalos nyelv a román. Az csöppet sem zavarta a bírót, aki ezt az ítéletet meghozta, hogy a törvény nem arról szól, hogy a vagyonbevallást a Feddhetetlenségi Ügynökségnek kell leadni, ezzel szemben az egész procedúra lényege az, hogy a választópolgárok tudomást szerezzenek a választottak anyagi helyzetéről. Ezért kell a bevallást az önkormányzathoz leadni, azt az iktatja és kezeli, illetve kötelező módon közzéteszi. Márpedig egy 85%-ban magyarok lakta megyében igazság szerint köteles lenni mindenki olyan nyelven megírni a vagyonbevallását, amit az emberek megértenek. Más szemszögből nézve pedig a bíró logikáját követve senki semmiféle iratot nem tehet le egy önkormányzathoz magyarul, mert évi rendszerességgel odaérkezik a számvevőszék, ami egy központi intézmény, s az át kell nézzen minden iratot, tehát azokat románul kell megírni, hogy a számvevőszék szakemberei értsék. S azzal annyi a nyelvhasználati jogoknak.

A másik iratcsomó témája a Diszkriminációellenes Tanács határozatának a megsemmisítése, illetve a Tanács megbüntetése azért, mert diszkriminált, amikor nem volt hajlandó befogadni egy magyar nyelven megírt panaszt. Ezt a Legfelső Bíróság tárgyalta, s megállapította, hogy ugyan az általam bepanaszolt bírót se be nem idézték, se ki nem vizsgálták, de ezzel nincs semmi gond, mert a Diszkriminációellenes Tanács a bírók tevékenységét nem vizsgálhatja. Más szavakkal a bírók eldöntetett, hogy ellentétben azzal, amit az alkotmány ír, vannak, akik a törvény felett állnak. Maguk a bírók. Hasonlóképpen abban sem találtak kifogást a legfelsőbb bírók, hogy a diszkrimináció ellen küzdeni hivatott tanács maga diszkriminál. A Tanács tehát egy másik kivételezett csoport, aminek tagjai a törvény felett állnak.

Végül a harmadik ügy az a büntető panasz, amit azért tettem, mert beidéztek tanúnak a Mezei János ügyében, de a kihallgatás során semmit sem kérdeztek magáról az ügyről, ellenben gondoskodtak róla, hogy a beidézésem híre eljusson a sajtóhoz, ami napokig tele volt mindenféle rágalmazó cikkel, arra vonatkozóan, hogy milyen bűncselekmények miatt idéztek be, meg hogy ki akartam vonni magam az eljárás alól, erőszakkal kellett bevigyenek stb. A panasz közel kilenc hónapig porosodott egy fiókban, majd az ügyész értesített, hogy megalapozatlan, tehát ejtik. Ez ellen fellebbeztem, de a főügyész azt elutasította, így került a Legfelső Bíróságra, amitől azt kértem, hogy állapítsa meg, hogy a panaszom nem volt kellő alapossággal kivizsgálva, ezért küldje vissza az ügyészségre, hogy folytassák a kivizsgálást. A tárgyalás alkalmából volt módom betekinteni az ügyészség iratcsomójába, amiben szám szerint négy dokumentum található: az én panaszom, az ügyész elutasító végzése, a panaszom ez ellen és a főügyész elutasító végzése. Hogy értse jól mindenki: ez a négy és semmi más, amiből az következik, hogy az ügyet “vizsgáló” ügyész semmit, de semmit nem dolgozott. Nem írt egy átiratot sehova, nem hallgatott ki senkit, nem vizsgált meg semmit, csak ült a panaszon hónapokig, majd a hasára ütött és megállapította, hogy a panaszt alaptalan. S akkor jött a Legfelső Bíróság, az igazságszolgáltatás csúcsa és krémje, s mit állapított meg: hogy minden a legnagyobb rendben van, az ügyész jó, alapos, derék munkát végzett! A következtetés pedig az, hogy van még egy intézmény, ami a törvény felett áll, éspedig a Korrupcióellenes Ügyészség. Ha ellenük érkezik panasz, akkor azt minden kivizsgálás nélkül el kell utasítani.

Én ezeket a kérdéseket nyilván kicsit másképp látom, kíváncsi vagyok mi lesz róluk a véleménye a strasbourgi bíróságnak.

Árus Zsolt