A fekete március emléke

Érdekes, hogy miképp kopik – tisztul? – egy-egy esemény, akár sorsdöntő esemény emléke is. Itt van például a marosvásárhelyi véres, fekete március emléke. Annyiféle emlékezés, ahány emlékező.

Akkoriban még a Gépgyártó Vállalatnál dolgoztam, s munka után-előtt pedig a helyi Megmentési Frontnál önkénteskedtem lelkesen. A titkárnőt, Annamáriát helyettesítve, ha lejárt a munkaideje, csomagosztáshoz névsorokat készítve olyan „őrzőangyaloknak”, akik a tízóraimat is elcsenték. Mert akkor azért legalább 16 órát talpon kellett lenni a hivatalban.

1990. március 19-én majd 20-án délután a telefon mellett én vártam a híreket Marosvásárhelyről. Azok érkeztek is, ahogy előbb, még decemberben a terroristákról szólók. (Decemberben ugyanis én voltam a „titkárnő”). Időnként egy Mezei Éva nevű, kétségbeesett hölgyet csitítottam, hogy ne izgassa magát, nemsokára indul a segítség Gyergyóból. Nem volt szép tőlem, hiszen tudtam, ha tőlem függ, senki el nem indul oda.

Bent, az egykori polgármesteri irodában a nagyvezérkar – a 30 és valahány fontos ember – a menni vagy nem menni fölött vitatkozott. Vásárhelyi hírek nélkül. Az onnan érkezett hívásokat ugyanis én sorra elhallgattam, nem adtam tovább. Már csak azért sem, mert foglalkozásuk, illetve múltjuk miatt, többen nem tetszettek a front emberei közül. Még a gyűlés előtt bizalmas beszélgetésen is részt vehettem, ahol egy mindenhez értő arról akarta meggyőzni az akkori vezetőket, hogy zárt járműveket, nyerges-vontatókat kell fogadni, s azokkal bemenni Vásárhelyre – segíteni.

Akkor megkérdeztem az illetőt, hogy milyen útvonalon? – Talán Szászrégenen keresztül, ahol néhány nappal azelőtt épp egy Gyergyóban dolgozó, szászrégeni román feleséggel élő román mérnök gépkocsiját verték szét és állították fejre apósa vátrás szomszédjai, azt hívén, hogy magyaroké a HR jelzésű járgány? Aztán egy zárt járműbe bedobott Molotov-koktél ellen hogy védekezhetnek az oda bezsúfoltak? Azt bizonyára te is tudod – mondtam, hogy Szászrégenben holt biztos, megállítanak a vátrások. A Bucsinon át utazva pedig be sem juthatsz a városba a katonaságtól. (Ezt akkor már mindenki tudta valahonnan.)

– Mitől vagy ilyen harcias, kiskakas? – kérdezte nagyképűen az illető.

– Attól – válaszoltam, hogy te semmit nem tudsz Gyergyóról, Gyergyószentmiklósról, mivel nem itt születtél. Nos, ahányszor hadba ment az itteni ember, vagy a had ment át a városon, legfrissebben a két világháború alatt, a keleti határról azonnal megjelentek a testvérek fosztogatni, vinni a vihetőt a védtelen itthon maradottaktól, merthogy az nekik dukál. Több nyájnyi juhot, tehéncsordányi barmot, lovat, disznót hajtottak el mindkét alkalommal, s vittek minden mozdíthatót. Büntetlen, arra hivatkozva, hogy az ellenség őket is kifosztotta.

A vörös képű sértődötten hagyott ott.

Azokat a kellemetlen perceket sem feledhetem, amikor Barna Mária néni, kétségbeesetten nyitott be az irodába, számon kérve, hogy mit tepsedünk ott, amikor Vásárhelyen a húgát talán épp most ölik meg, ha nem érkezik segítség.

Nem tudtam megnyugtatni. Megvető pillantása gyávaságunk miatt ma is kísér. „Súgd a fülükbe, nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet” kapaszkodtam akkor – és még hányszor életemben – József Attila soraiba.

A gyergyóiak az esetleges támadásra készültek. A Gyilkostó felé vezető úton befűrészelték több fa törzsét, hogy majd azokat ledöntve az útba, akadályozzák az esetleg járműveken érkezőket. Aztán a szoros szikláit is segítségül hívták volna az ellenség ellen, mert akkora már azzá lett a néhány hete még ölelgetett románság.

Átlátni a szitán ki tudott akkor? Csak sejtéseink lehettek. Talán azért is, mert a marosvásárhelyi román akciók egyik vezéralakja épp az a Judea ezredes volt, akit az energiakrízisben a Gépgyártó Vállalat parancsnokaként ismerhettem meg, mint dr. Márton László mérnökigazgató felügyelőjét – és felettesét!

Aztán jöttek a cigányok, és segítségükkel (is) kudarcot vallott az Iliescu és becses köre által támogatott pogromkísérlet. Romániában kevesebbet tudnak az igazságról, mint akár Európában is. Amit pedig tudnak, köszönő viszonyban sincs az igazsággal, hogy a háttérről ne is szóljunk.

Utóhang

Gyergyóremetén, a Cseres Tibor-szobor avatóján az akkor még báránybőrbe bújtatott Román Információs Szolgálat (SRI) néhány tisztje is jelen volt. A Tejporgyár étkezdéjében újságíróként három szimpatikus fiatal tiszttel ültem egy asztalnál. Az öt év előtti marosvásárhelyi események is szóba kerültek. Elmeséltem, hogy milyen ötletesen szervezte meg Gyergyó a védelmet. Az egyik – akkor századosi rangban lévő hírszerző – elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Nem sokat ért volna. Mi, Iasiban (Jászvásáron) légi bedobásra felkészülve vártuk a parancsot, hogy rendet teremtsünk, ha arra szükség lenne. Fölösleges volt a fákat befűrészelni.

Mindenkinek más emléke van az eseményekről. Nem tudtam Kincses Előd ügyvéd székelyudvarhelyi józanító találkozásairól a gyárak dolgozóival. Én csak azt tudtam, s ezzel máig hallgattam, hogy mindent meg kell tennem a gyergyóiak itthon tartása érdekében. Kicsi ember, apró lehetőségekkel. Ma is büszke vagyok döntésemre. Akkor is, ha gyávaságnak címkézné valaki azt, hogy elhallgattam a telefonhívásokat.

Arra ellenben kíváncsi lennék, hogy ki is volt az a Mezei Éva?

Illusztráció: kikelet.ro