A játék neve: Maradj talpon!

Sándor játékos vacsorája

Petres Sándor legnagyobb bűne az, hogy nem ismer engem. Az én egyik legnagyobb bűnöm az, hogy nem ismerem Petres Sándort. Javamra írandó, nekem akad még néhány rovott tábla bűntarsolyomban.

Sőt, nemhogy nem ismerem őt, azt sem tudtam, hogy Petres!

Most, midőn igazságos ítéletből romlást és kárhozatot vonok magamra, óh! Uram!, beveszek egy „mindenbe beivódott politika” szindróma okozta hányinger elleni pirulát, és elmesélem szörnyű tudatlanságom történetét.

A játék neve: Maradj talpon! Tudni kell, mindenfélét, gyorsan. Aki hibázik, a makacs gravitáció villámgyorsan végez vele. Aki nem hiszi, járjon utána. Én, mea culpa, minden hétköznap este nézem, ha tehetem. Nagy segítség a tudásomban bambán vigyorgó hatalmas űrbuborékok felfedezésében. És, higgyék el, akad belőlük bőséggel.

Így például azt sem tudtam, hogy Sándor Petres is. Arról meg végképp helyettes segédfogalmam sem volt, ki is volt, kicsoda aktuálisan Sándor, aki Petres.

Hanyagul eldőltem egy kanapén a tévé előtt és a kibicek tét nélküli nyugalmával hallgattam a műsorvezetőt, ahogyan Sándort Sándorként szólította. Akkor kaptam fel a fejem, mikor Gyergyóremete és Ditró nevét említették, s a játékos, a történelmi hűség kedvéért, a remetei és ditrói legények kölcsönös elpáholását ecsetelte, midőn azok egymás falujába merészkedtek, a régi szép időkben.

– Földi! – dörzsöltem össze két tenyerem, végre szurkolhatok, hadd lássa a derék magyar világ, milyen értelmes és talpraesett atyámfiai vannak. Helyesebben, talpon maradottak.

Akkor nem tudhattam Sándor politikai ügyködéseiről, netán ügyetlenkedéseiről. És az égvilágon egy molekulányi hiányérzetem sem volt. A játék nem politika, oda csak tudás, műveltség szükségeltetik, pártkönyv egyelőre kevésbé. Pillanatnyilag demokratikus ítélkezésre sem tart számot a vetélkedő forgatókönyve, ha netán közszereplő téved a süllyesztő fölé.

Sándor vitathatatlanul jól játszott, a mérkőzés feléig higgadtan és zökkenőmentesen vette az akadályokat. Aztán kicsit elfáradni látszott és befejezte szereplését, csinos nyereménnyel. S bár örültem volna, ha folytatja menetelését, úgy éreztem, méltósággal távozott, jó szájízt hagyva minden tévénézőben.

Persze, akkor még nem tudtam, hogy Sándor mindeközben Petres is és komoly politikusi karrier szegélyezi életútját a Hargita lábainál. Afféle közéletileg elhanyagolhatóan felvilágosult jószágként élveztem játékát, a műsor elsődleges rendeltetésének megfelelően jól szórakoztam. És, talán nem mellékesen, kicsit büszke voltam arra, hogy egy földim sok-sok önjelölt géniuszt jócskán lepipált kiállásával, helytállásával. Utóbbi szösszenetemmel vélhetően nem voltam egyedül.

Mára azonban roppant mértékben megvilágosodtam.  Már érteni kezdem, hogy mi még mindig egy teljesen indokolatlanul politikaszerű ócska szósszal átitatott, pancser cukrászok által betonkeményre sütött piskótán rágódunk, miközben csak az lehet hős a köz beszédében, aki szünetmentesen fanyalog, aki mindenhol és mindennek ellentmond. Akinek a nyári napsütésről is csak az esetlegesen közelgő vihar jut eszébe, aki számára senki nem lehet igazán jó, hiszen elsősorban hibáit kutatja az illetőnek, s azoktól elvonatkoztatni nem tud és nem akar, függetlenül attól, hogy az érintett amúgy milyen értéket tesz elénk, közös asztalunkra.

Így esett, hogy, bár állítólag Sándort „sztárolja” a média játékbeli produkciója okán, nem szabadott volna felhőtlenül örvendeznem földim sikere fölött úgy, hogy nem vetettem össze teljesítményét politikai pályafutása során rúgott góljai számával. Szomorú tény rám nézve, hogy ilyesmi eszembe sem jutott!

A játék az csak játék. Hadd maradjon az, ha megoldható. A jó játékos, a nyertes játékos pedig hadd lehessen mindössze győztes, aki önmagának s egy  kicsit mindnyájunknak örömöt hoz. Örömöt, melyre fényévekkel nagyobb szükségünk van, mint bármilyen afféle politikai fanyalgásra bármikor is volt. Egy csipetnyi közös büszkeségre, amibe az sem rondíthat bele, hogy derék Sándorunk, a Remete-Ditró-Csíkszereda háromszögből, egyébként Petres is, egyébként volt prefektus, meg alprefektus, meg ki a fene tudja mi volt még.

Ezért hát, atyámfiai, én azért széles vigyorral mesélem mindenkinek, milyen remekül játszott Sándor. Nem fogjátok elhinni, a kutya meg nem kérdezi tőlem: amúgy mit csinált, csinál az a Sándor, ha éppen nem játszik? Milyen az éppen nem játszó Sándor megítélése, politikai irányultsága?  Elégedettek vele szűkebb pátriájában? Egyáltalán mi a vezetékneve?

Azon az asztalon, melyen közös, kisebb-nagyobb örömeinket tálalhatjuk fel, nem szabadna tányért készíteni a betonkeményre sikeredett, egyre penészszagúbb piskótának. Nehogy elrontsa ritkán tálalható kis örömeink menüjét.

Kercsó Alpár