A jó Isten tenyerén

Rendhagyó napló, útleírás Tündérkertről I.

Az élet és a Teremtő akarata úgy hozta, hogy március 19-én lehetőségem nyílt útra kelni Gyergyószárhegyre, a Gyergyói-medence szívébe, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Kájoni János gyermekotthonba. Ráérő és magányos óráimban sokszor gondolkodom, hogy vajh mi miért történik, létezik-e, hogy ennyi furcsa és érthetetlen véletlen sodorja az embert ilyen vagy olyan irányba? Szerencsétlenség, bűnök és hibák sorozata, egy új ismeretség egy számomra igen kedves emberrel és sorolhatnám még. A válasz véleményem szerint egyértelműen nem, mert bár  Mennyei Atyánk jussunkként adta a szabad akaratot, ami befolyásolja életünket, de előbb vagy utóbb mindenki azt kapja majd, ami jár neki, ilyen irányba sodorja a sors, amit saját képességei predesztinálnak. Jó kálvinistaként ezen eleve elrendeltség érzete járt át, mikor felszálltam Budapesten a Hargita Intercityre. és reményekkel teli megkezdődött a hosszú zakatolás.

 

Régi  rossz szokásom, hogy a tömegközlekedési eszközökön nem tudok, nem szeretek aludni, ezért a 13 órányi utat olvasással és bámészkodással, beszélgetéssel töltöm. Kicsit fárasztó, de annál izgalmasabb, hisz Móricz Zsigmond Erdély trilógiája jó útitársnak bizonyul: Bár tudom, hogy messze a cél, gondolataim már Erdélyben járnak. A nagyfejedelem fiatalkorát ugyanis a Lázár-grófok szárhegyi kastélyában, név szerint Lázár András akkori otthonában töltötte. Modern és csúnya szóval élve itt szocializálódott, s erősítette meg hitét, szerezte meg azt a tudást és sajátította el azokat a képességeket, melyek segítségével felvirágoztatta a minden irányból fenyegetett és kaotikus állapotokat megélő 17. század eleji Erdélyt. Végeredményben a történelmi Székelyföld mindenkoron Transzilvánia egyik éltető eleme volt, ez a kicsit magának való, zárkózott, külső szemmel nézve tán fura vidék és népe nemcsak a legfőbb kulturális megtartó erő, de védőpajzs is volt, hiszen a székely katonanép nélkül Erdély, de Magyarország sem létezne ma már. Feltekintvén a könyvből észlelem, hogy közeledik a határ, otthonról haza érkezem hamarost!

Tudvalévő, hogy a valamikor az Alföldhöz tartozó határmente ma már javarészt elrománosodott. Akárcsak a magyar oldalon, úgy itt is az elszegényedés, elhanyagoltság látványa uralja a falu-, s városképeket. Visszatemetkezem hát könyvembe, hogy újra hegyekről, szépen gondozott kertekről és földekről, állatokról, faragott kapukról álmodozhassak. Ez az álom oly teljes, hogy bár tudom, hogy nappal van, megdöbbenve veszem észre néhány órával később, hogy egyszer csak eltűnik a fény. Fáradtságomban eszembe sem ötlik, hogy mi is történhetett, mikor újra világos lesz, mind künn, mind az elmémben: Elértük az Erdélyi-középhegység vaskos vonulatait, a Bihar-hegység és a havasok magas csúcsait! A könyv szinte magától becsukódik és bámulom a tájat, melyet a vonat „ alsó látószögéből” még sosem volt szerencsém látni. Csodás és gondozott vidék ez, magas ormokkal, szelídebb és legeltetett rétekkel, vízesésekkel. Kedvem volna előreszaladni, megállítani 1 órácskára vonatot és elhemperedni a fűben, kortyolni egyet a patak hűsítő vízéből! Gondolatban azonban már a Székelyföld, a Gyergyói-medence kora tavaszi hűvösségére készülök, ugyanis kedves barátom segítőkészen értesített: Öltözz fel rendesen Gábor, mert itt még hull a hó! Az Erdélyi-középhegységet, így a Királyhágót elhagyva elérjük a földrajzi és történelmi értelemben vett valódi Erdélyt, mely ettől hajdanán a csatolt részekkel, a Partiummal és a meghódított területekkel együtt nagyobb is volt. Innét a vonat elébb érinti Bánffyhunyadot, majd Kolozsvárt, aztán a Maros partján halad tovább felfelé a Görgényi- és a Kelemen-havasok „kapuja” felé. Kolozsvárott a vonat megtelik élettel, mert bár még csak csütörtök van, székely egyetemisták utaznak haza boldogságban a hétvégére. Kacagás, jókedv és zsivaj uralja innét az utat, nem is tehetem meg, hogy ne figyeljek rájuk és ne váltsak néhány szót velük. Hamar kiderül, hogy Csíkszeredára utaznak és biztosítanak róla, hogy Gyergyószentmiklós előtt jó időben felkészítenek a leszállásra, hiszen akkora már sötétség lepi majd a tájat. Megköszönöm hát a nagylelkű segítséget és újra az ablakra tapadok, hogy míg lehet, láthassam az ősi vidéket.

A Mezőség dimbes-dombos, kopár, de az értő szemnek mégis tetszetős táján vezet az utunk eztán, melyről Wass Albert ezt írja: “Nincs nálunk semmi érdekes. Aki idegen közénk vetődik, unottan nézi álmos lankáinkat, erdőtlen, kopár oldalainkat, melynek partján csak egy-egy sor tüskés kökénybokor és néhány árva vackorfa díszeleg. Falvaink félszegen húzódnak meg egy-egy völgysarokban vályogból vert falu házaikon ócska nádtetőkkel. …és ez a vidék nekünk mégis szép.” Ez az „egyszerű” és avatatlan szemlélőnek unalmas vidék azon óriási kulturális örökséget őrzött meg, a mezőségi néptánc, dalok, (melyek közül az egyik leghíresebbet dúdolni is kezdem Bonchidát megpillantva), a viselet, az épített örökség mind-mind oly értékek, miket meg kell őriznünk a jövendő számára.

A Mezőséget magunk mögött tudva rátérünk a Maros útjára,  szembemenve Erdély éltető folyójával a forrásvidéke felé. Az erdélyi ember számára oly kedves folyó évszázadokon át Transzilvánia „főútja” volt, ezen szállították az erdélyi sót, úsztatták a fát és minden egyebet, melyre igény mutatkozott. A mai gépiesített ember el sem tudja képzelni, hogy  mekkora jelentősége volt a víznek a kereskedelemben és a szállításban, hisz a víz bár lassú, de munkáját kitartóan végzi. Erre gondolok, mikor szemem a szürkületben megleli északon a Besztercei-hegyvidék vonulatait, valamint a Kelemen-, és a Görgényi-havasokat, melyek közt a türelmes Maros évmilliók alatt utat tört magának. A folyóhoz fűződő legismertebb legenda is erről szól:   „Balánbánya fölött élt egy Tarkő nevű tündér két lányával, Marossal és Olttal. Tarkő élete nem volt könnyű, ugyanis folyton férje után epekedett, akit a tündérkirály a Fekete-tengerhez száműzött. Tetézte bánatát, hogy lányai folyton veszekedtek. A nyugodt, megfontolt Maros és a heves természetű Olt nehezen jöttek ki egymással. Egy nap a lányok elhatározták, hogy megkeresik édesapjukat. Tarkő forrássá változtatta a lányokat, mert úgy vélte, hogy folyóvá duzzadva tudnak a legkönnyebben eljutni a Fekete-tengerhez. Meghagyta azonban nekik, hogy mindig együtt haladjanak, különben nem érnek célt. A két lány azonban folyóként sem értett szót, és külön utakon jártak. Az óvatos Maros inkább hosszabb utat tett meg, csak hogy kikerülje az akadályokat és megfontoltan hömpölygött, míg a heves Oltnak semmilyen akadály nem állhatta útját, átvágtatott hegyeken-völgyeken. A szelíd Maros a Tiszába, majd azzal együtt a Dunába folyt, mert úgy vélte, a nagy folyók segítik az útján. Olt teljesen kimerült, mire a Vöröstoronyi-szoroshoz ért, itt hallotta meg nővére hangját, aki arra biztatta, hogy egyesüljön ő is a Dunával. Így útjuk utolsó szakaszát már együtt tették meg, és a Fekete-tengernél megpillanthatták édesapjukat.”

Ekkora már a hó is szemerkél, ami előrevetíti a beígért hideget, de a táj a szürkületben is csodákat ígér. A havasokon átverekedi magát a vonat és immár sötétben érkezünk meg Gyergyószentmiklós előtti utolsó megállónkhoz, a Gyergyói-medence északnyugati szélén található Maroshévízhez. E település, Hargita megye északi „fővárosa”, valamikor pedig a gyergyói fakereskedés és a marosi tutajozás központja volt. Kedves szeredai útitársaim már itt figyelmeztetnek, hogy Gyergyószentmiklós még 32 km, de legyek résen, mert a következő megállónk. Fáradtan nyugtázom, hogy a Gyergyói-medencét már csak holnap szemlélhetem meg, mert teljes sötétség borult ránk. A csomagokat összekapva készülök, leszállás után még úgy 10 perces autózás vár rám a szárhegyi gyermekotthonig.

Gyergyószéket, mint a székelység modern szóval élve autonóm, független közigazgatási egységét először 1406-ban említik meg a források, de a székelység már jóval korábban benépesítette azt.  A székről gróf Teleki József 1799-es keltezésű, de 1937-ben Domokos Péter által kiadott  „Úti jegyzés”-ében a következőket írja: “Az parajdi erdő választya el Gyergyot, Udvarhelly széktől Csiknek fiu széke, minden széknél legg hidegebb mind földnek magass állása, mind pedig a nagy havassok miatt, a melyeken a ho sokszor az egészsz nyáron meg áll, azért a tél is Gyergyoban olly hoszszu szokott lenni, hogy a búza ritkán, némellkor pedig még a zabot se arathatják le, mert meg nem érik.” Valóban, mint később megtudom, maga Gyergyószárhegy, a medence központjában is 750-800 méter magasan terül el, hegyek közé zárva, ami jelentősen befolyásolja az éghajlatot. A medence Gyergyószentmiklós városból és 9 községből áll (Gyergyócsomafalva, Gyergyóditró, Gyergyóalfalu, Gyergyószárhegy, Gyergyóremete, Gyergyósalamás, Gyergyóvárhegy, Gyergyóújfalu és Gyergyóvasláb). A kutatók véleménye megoszlik a tekintben, hogy a „Gyergyó” név vajon honnét származhat. Kapcsolatban állhat Szent György vértanú nevével, vagy egy György nevezetű személlyel, mások szerint a népies “jer jó” szókapcsolatból képződött. Szádeczky Lajos szerint a “jó” főnév vizet, patakot, folyót jelent, így szerinte a György-patak nevében megvan a “György-jó”, miből a Gyergyó azaz Gyergyjó név származott.

A vonat lassít, közelítünk Szentmiklósra, ahonnét hamar Szárhegyre érkezem, ahol az otthonban meleg, kedves fogadtatás vár rám, vendégváró pálinkával és borral. Néhány órát beszélgetünk, míg nem elnyom az álom, hogy aztán másnap jobban szemügyre vehessem ezt azt ősi vidéket.

Kalapos Gábor