A meghívásnak eleget téve Budapesten ünnepelt Nagy Zoltán
Polgármesterünk a XVII. kerület Rákosmente Önkormányzata által szervezett ünnepségen mondott beszédet
Kedves gyergyószentmiklósiak!
A mai napon a városunk által szervezett megemlékezésről hiányoztam, mivel kötelességemnek éreztem tisztelemet tenni azon a rendezvényen, melyet Budapest XVII. Kerülete szervezett, és melyre meghívást kaptam. A Rákosmentén elhangzott ünnepi beszédem itt olvasható:
Tisztelt Szabadságharcra emlékező közönség!
Tisztelt Hölgyek és Urak!
Március 15.-én minden, magyar érzelmű ember történelmi emlékezete, az 1848-as–49-es események körül forog, melynek eszmeisége ott él minden magyar érzelmű ember szívében, mert az a láng, ami akkor fellobbant, kiolthatatlanul ég a szabadságra teremtett lelkekben.
Ilyenkor, rendszerint párhuzamok is megfogalmazódnak, a mai, és a 169 évvel korábbi történések viszonylatában.
Ez alól, én sem vagyok kivétel, aki a hajdani Magyarország és a mai Románia leghidegebb vidékéről, Gyergyóból hozom, meleg lelkű székely testvéreim, együtt érző üdvözletét.
E jeles napon, alázattal, de emelt fővel jelenthetem, hogy mi, ott, Erdély keleti gyepűjén, továbbra is védők vagyunk a végeken. Nyelvünk, hitünk, szokásvilágunk őrei, megtartói, továbbadói vagyunk.
Sokan vagyunk olyanok, akik forradalmárainkat hősöknek tartjuk, mert történelmünk a bizonyosság arra, hogy egy nép hősiessége nem föltétlenül a győzelemhez kötődik. Legalábbis, nem az azonnali győzelemhez.
Lám-lám, mindjárt 170 éve, hogy töretlenül emlékezünk a ’48-as mártírokra, de aligha van olyan alkalom, amikor ne a közöny lenne úrrá lelkeinken, ha a győzelmeikről elhíresült Napóleon, Sztálin vagy más önkényúr neve szóba kerül, pedig győzedelmeik mértéke felbecsülhetetlen.
A győzelem szó igazi értelmét, lexikális jelentése mellett, erkölcsi töltete, lélektani felhangja adja meg. Mert az igazi győzelem tétje, a tisztességben való megmaradás.
Az is bizonyos, hogy az utókor azokra emlékszik szívesen, azokra büszke, és csak azok közül választ példaképet magának, akik egyenes gerinccel éltek vagy haltak, és nem azokra, akik idegeneknek behódolva, görnyedt háttal szolgáltak.
Fájdalom, de a látszat szerint, a Brüsszelieknek nem sokat jelent a székelyföldi magyar iskolák bezárása, az újra és újra átfestett magyar utca névtáblák ügye, vagy, hogy a magyarok közadakozásából felépített orvosi egyetemen nem oktathatnak az adományozók anyanyelvén, s nemzeti jelképeinkben pedig, a jogtalan eltulajdonítók, mindössze a visszaszolgáltatás fenyegető árnyát vélik felismerni.
Küzdelmeink egyre inkább hasonlítanak a 17 évtizeddel korábbiakhoz, hiszen, ma is töretlenül a szabadság a tét.
169 év elteltével, még mindig jogosan érezhetjük úgy, hogy bár nem kardokkal és ágyúkkal, de elődeinkhez hasonló elszántsággal, akár fogcsikorgatva is ki kell állnunk népünk érdekei mellett.
Tisztelt egybegyűltek!
1848-ban Petőfi erre a napra verset írt. Eredetileg úgy kezdte: „Rajta magyar, hí a haza”. Azt mondták neki: ez így nincs jól. A magyar csak úgy tud elindulni, ha talpra áll. Áthúzta hát a „rajta” szót és odaírta: „Talpra”. „Talpra magyar”. S, a nemzet talpra állt.
Mi székelyek, akik immáron méltán lehetünk állampolgárai a közös, magyar hazának, Petőfi szavaival, – a vissza nem adott hegyeink bérceiről üzenjük, magyar testvéreink – hogy „Talpra magyar!”
Kedves testvéreink!
Ma nemcsak emlékezni kell, hanem cselekedni is. Remélni egy jobb jövő eljöttét, mint láttuk, ma már nem elég. A reménykedésből nem élünk meg, tettekre, szívós munkára van szükség, elkötelezett, céltudatos munkára: jogainkért, népünkért, megmaradásunkért. Lélekben, a közös egymásért gondolkozásban kell egyek legyünk.
A mai emléknapon egy történetileg kódolt áldozati szerepből kell felébrednünk, ez a nap egészen más üzenettel kell bírjon. Ez hát a feladat: a hamis ideákkal, a kishitűséggel és félelmekkel szemben talpra kell tudnunk állni – máskülönben értelmetlen a jelenlegi és korábbi vezetőink kiállása, meghurcoltatása.
Elődeink nagyon is megbecsülték ’48 emlékezetét. Nekünk is ugyanezt kell tennünk, hiszen belőle tanulhatjuk meg életre váltani a szabadságot, az emberhez méltó, teljes életet. Azonban annak is tudatában kell lennünk, hogy a szabadság csak lehetőség, sőt nem örökkévaló. Nap-nap után, újra meg újra meg kell küzdeni érte.
Kívánom, hogy ez a küzdelem sikert hozzon Nemzetünknek, Gyergyószentmiklósnak, Önöknek és a családunknak, barátaiknak!
A Pilvax-kör tagjainak két nagy erénye volt, Hölgyeim és Uraim: elsősorban tudták, hogy mit akarnak, másodsorban elindultak és tettek érte.
Épp ezért ma hittel és elszántsággal helyezünk el koszorút itt, hűen 48 szellemiségéhez, hogy megmutassuk: tudjuk, kik vagyunk és azt is merre tartunk. Merünk szabadon, jövőt építeni.
Tisztelegve az 1848-as véráldozat minden cseppje előtt, Váci Mihállyal szólva nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell, és nem elég akarni, de tenni, tenni kell!
Nagy Zoltán
Fotók: facebook.com
