A nacionalizmus diszkrét bája

„A nacionalizmus egy infantilis betegség. Ez az emberiség kanyarója.”
(Einstein)

Emlékszem, hogy kisgyermekként nem nagyon értettem meg, miért olyan nagy dolog magyarnak lenni (akkor már/még a székelykedés semmilyen formája nem volt tetten érhető, jóval később, a változás után, napjainkban lett szó szerint divat, s mára lassan már elcsépelt, unalomig szajkózott, szakadtra használt „brand”). A történelmi tények teljes ismeretének hiánya (az erdélyi magyarok, székelyek nem kaptak helyet az akkori történelemkönyvekben) nagyban késleltette a ráeszmélést. A szülők, többnyire félve, hogy rossz vége lehet a felvilágosításnak, csak félmondatokban említették a létezésünk status quo-ját. Néhanapján, ünnepek alkalmával, ha ritkán is, de csak tanúi voltunk egy-egy magyar himnusz elsuttogott, megkönnyezett, vigyázban állós, titkosan rendhagyó előadásának. A Székely himnusz nem volt akkora sláger, legalábbis nem nálunk felé.

Fogékonyak voltunk minden tiltott dologra, hát mi is megtanultuk, hogy mit kell csinálni, még egy magyar zászlócskát is kerítettünk egy padlás engedélynélküli feltárása nyomán. Az ugyanabban az akcióban szerzett kukoricagránátokat – árulásnak köszönhetően – elkobozta a ház tulajdonosa, s nagy lakattal zárta le a további kincseket sejtető kutatási terület bejáratát. A zászlót nem vallottuk be, pedig kérdezte, hogy még mit találtunk. Aztán titokban mi is el-elénekeltük a himnuszt, s olyankor elővettük a dobozbazárt, gondosan elrejtett zászlónkat is.

A felnőttektől ellesett azonosulási minták révén találtuk meg saját nemzeti érzéseinket és identitásunkat.  Az utóbbi természetesen a származásra és az anyanyelvre épült (Gemeinschaft-típus) és nem az állampolgárság köré. Erre később éreztünk rá, amikor a gimnáziumi évek alatt szembesültünk a román iskolatársak „másságával”, akik román állampolgárok voltak, akárcsak mi. Most már csak nevetni tudok azon a félelemből eredő elemi xenofóbiámon, melyet nagyrészt évek múltával a katonaság számolt fel, de ugyanakkor bizonyos szegmenseiben meg is erősített. Ez a tapasztalat örökre megmaradt.

Mondhatni, hogy a mi generációnknak még volt oka, hogy utálja a románokat. Ez nem a szülői példából eredt, nem is uszítás kérdése volt, hanem egyszerűen a megtapasztaltak hozták ki belőlünk.

Ma már más a helyzet. Nem csodálkozom a napjainkban egyre nagyobb teret hódító nacionalizmuson. Nemcsak nálunk, globális szinten is érezhető egy olyan szélsőjobboldali előretörés, ami megerősíti a nemzeti vonatkozású azonosságok népszerűségét.  Napjainkban erre játszanak rá a politikai élet szereplői, hol kihasználva, hol felhasználva a választóik nacionalista érzelmét, sokszor függetlenül a politikai alakulat hovatartozásától. Elmondható, hogy a román pártok folyamatosan kijátsszák a „magyar” aduászukat, ha szavazatokra van szükségük, így manipulálják tudatlan szavazóikat, akik megtanulják gyűlölni a magyarokat. Természetesen, amilyen a mosdó, olyan a törülköző, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, nekünk sem kell egy kis utálatért a szomszédban kéregetni.

Az aktuális világpolitika egy olyan bizonytalan rendszert próbál beépíteni az országok gazdaságába, ami egyenesen az adott ország szuverenitásának feladásával, a gazdasági nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottsággal jár. Erre tesz rá egy lapáttal a bevándorlók számának növekedése, a kezelhetetlen népcsoportok jelenléte, a munkanélküliség megugrása, a válság begyürüzése, az elszegényedés stb. Ezeknek köszönhető az internacionalizmus, a globalizáció részleges vagy teljes elutasítása, s a nacionalizmushoz való visszatérés, sokszor a szó szűken vett negatív értelmében. Ezzel párhuzamosan megnőtt azon emberek presztízse, akik arra hívatottak, hogy a nacionalizmusra éhezőket ellássák megfelelő lelki táppal: írók, papok, nyelvészek, etnográfusok, történészek, archeológusok, művészek stb., de természetesen nem maradhatnak ki a politikusok sem.

Lehet, hogy ismerősnek fog tűnni, de így kerül terítékre (ismét) a tiszta és romlatlan nép mítosza, akiben hitelesen testesülnek meg a nemzet legjobb, legszebb tulajdonságai, akiben valóban élnek a hős elődök hagyományai. Ezen tanok elmélyítésének eszközeként pedig nemegyszer a vallást hívják segítségül, azaz a vallásos hitet használják fel. Ebben az állapotban a közösséget alkotó emberek többsége egyet ért azzal a klasszikus nacionalista felfogással, hogy „a saját nemzetünket akkor is támogatni kell, ha az súlyosan hibázik”. Ez a felfogás pedig érvényes lesz a vezetőkre kivetítve is, így azok a végső erkölcsi összeomlásig élvezhetik a tömeg szimpátiáját. Ezen túl pedig meggyökerezik egy ártalmas felfogás, miszerint minden, ami a nemzet vezetői, s azok emberei ellen szól, legyen az bármilyen valós vád is, az egy jól kigondolt stratégia alapján történik, a cél a személyek meghurcolása, zaklatása, tevékenységük ellehetetlenítése, rajtuk keresztül pedig a nemzet megsemmisítése. Már hallottunk valahol ezekről a tanokról, igaz? Lehet, hogy egy örökmozgó történelmi körhintába ülünk és nincs kiszállás? Muszáj ismét eljátszanunk elődeink kínkeserves drámáit, tragédiáit? Hősök szeretnénk lenni? Egyet ne feledjünk: a hatalmon lévőket az alattvalók javai, adója, pénze, munkája érdekli inkább, nem az életük, a boldogulásuk, a lelkük vagy a túlélésük és semmiképpen sem a kultúrájuk. Nagy nemzeti elfogultságunkban ezt ne feledjük el!

Ábrahám Imre