A román hatóságok és Székelyföld autonómiája
Az igazság árnyalatai – Monturist-ügy
2014 nyarán egy interjúban a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója kertelés nélkül kimondja, hogy feladatuknak tekintik az autonómia – ahogy ő mondta – erőltetett megvalósulásának a megakadályozását. Tekintve hogy nehéz lenne elképzelni azt, hogy saját kezdeményezésből megadják, ezzel lényegében azt mondta, hogy márpedig autonómia itt nem lesz.
S hogy ezt értse meg jól mindenki, arról az állam különböző intézményei és vezetői gondoskodnak szorgosan az azóta eltelt időben. Ilyen megközelítésben lehet elsősorban értelmezni 2015. számos eseményét, kezdve a székelyföldi polgármesterek elleni hadjárattal, folytatva a Székely Szabadság Napjára tervezett tüntetés betiltásával, meg Dan Tănasă elszaporodott pereivel (illetve az azokban születő ítéletekkel), s befejezve az októberi “eseményekkel”, amikor rendőrök koboztak el tűzifát, majd a pénzmosás elleni hivatal csapott le a határ-kivilágítást szervezőkre.
Ez a harc zajlik városunkban is, változatos eszközökkel, s ebbe a folyamatba illeszkedik annak a két büntető panasznak a sorsa, amiket egy évvel ezelőtt tettem. Hogy ez mennyire így van, azt jól szemlélteti ez a kronológia:
– Tavaly február 25-én (szerdán) levelet írtam az V. Kerület polgármesterének, amiben arra kértem, hogy hívják össze a Monturist kft. közgyűlését, tisztázzák azokat a félreértéseket, amelyeket a cég ügyvezetője gerjesztett, illetve ezen “érdemeire” való tekintettel menesszék az ügyvezetőt.
– Nem telt el két nap, s 27-én (pénteken) reggel már csengett a telefonom, s Postolache biztos közölte velem, hogy hétfő délelőtt jelenjek meg kihallgatáson, Marosvásárhelyen.
– Ennek híre valamiképp eljutott a sajtóhoz is, így március másodikán olyan fogadtatásban volt részem, amilyent csak a tévében lehet látni az ügyészség bukaresti székházánál, s már aznap este tele volt a sajtó a képtelenebbnél képtelenebb “tudósításokkal”, amelyekből az olvasók megtudhatták, hogy a Székely Nemzeti Tanács alelnöke szörnyű bűnöket követett el, ezért bilincsbe verve állították elő a hatóságok.
– Másnap, március harmadikán reggel pedig a város utcáin meg számos ember internetes postaládájában megjelent az első névtelen levél, ami arról szólt, hogy Mezei János, Izsák Balázs meg Árus Zsolt miket követett el, miképpen gazdagodtak meg a közpénzekből, meg adományokból.
– Ezt követték újabb levelek, mindaddig, míg április végén, az interneten terjesztett rágalmazó levélre válaszként jeleztem az összes címzettnek, hogy minden valószínűség szerint egy titkosszolgálati manipuláció áldozatai.
Némi tanakodás után tavaly május végén úgy döntöttem, hogy ha már Á-t mondtam, ki kell mondani a B-t is, tehát két panaszt postáztam az ügyészségnek: egyikben a névtelen feljelentők ellen tettem panaszt többrendbéli bűncselekmények miatt, a másikban pedig az ügyészség ellen, azért, mert minden ok nélkül idéztek be, majd kiszivárogtatták a sajtónak a beidézésemre vonatkozó információt, s ez által közvetlen okozói a sajtóban való lejáratásomnak.
Hogy érezzem megtisztelve magam, a két panasz nyomán három eljárás indult, ugyanis a másodikat valami rendszerhiba folytán két ügyésznek is kiadták, akik egymásról mit sem tudva kezdtek “nyomozni”. A három eljárásnak három fontos közös eleme van: igen lassan haladtak, az ügyészek 60-as IQ-val rendelkező lusta és rosszindulatú emberek módjára végezték a munkájukat, majd szinte egy időben ugyanarra a következtetésre jutottak: bűncselekmény nem történt. Ezért mindhárom esetben kénytelen voltam az ügyészség vezetőjéhez fellebbezni, két esetben ezt már el is utasították, így június első felében két tárgyalásnak nézek elébe, ahol arról kell meggyőzzem a bírókat, hogy a kivizsgálás felületes volt, s a következtetések ellentmondanak a tényeknek. Ha ez netán sikerülne (hadd ne mutatkozzam naivnak: ennek az esélye gyakorlatilag nulla), akkor a bírók vissza fogják küldeni az ügycsomókat az ügyészségre további nyomozás végett, s ha nem, akkor valószínűleg az Emberjogi Bíróságon fogom az igazamat tovább keresni. Az pedig borítékolható, hogy a harmadik iratcsomó sorsa is ugyanúgy fog alakulni, mint a másik kettőé.
S hogy miért jellemeztem olyan kemény szavakkal az ügyészeket? Csak néhány példa:
– Az eljárás kötelező része a sértett kihallgatása. Egyik esetben még bár erre sem kerített sort az ügyész.
– Tulajdonképpeni kivizsgálásról egyik esetben sem beszélhetünk, ugyanis az feltételez olyasmiket, hogy emberek kihallgatása, dokumentumok tanulmányozása, meg hasonló cselekedetek. Ilyenekre azonban nem került sor, az ügyészek asztaluk mellett ülve, semmiféle tények által nem zavartatva, pusztán gondolati úton fogalmazták meg a következtetéseiket.
– A névtelen levelek ügyében én magam jeleztem írásban az ügyésznek, hogy bűnvádi eljárás esetén a Google (mert a levelek gmail-es címről érkeztek) kiadja a postafiók létrehozására és használatára vonatkozó adatokat, azok alapján ki lehet deríteni, hogy melyik internet-szolgáltató ügyfele a levél küldője, s adott esetben akár az is egyértelműen kimutatható, hogy melyik település melyik lakásából küldték a levelet. Ennek ellenére az ügyész semmit nem tett.
– Azt is elmondtam ugyanannak az ügyésznek, hogy a Hírszerző Szolgálat egy intézmény, aminek belső szabályai vannak, ha tehát megfigyeltek engem, akkor annak számtalan írott nyoma van az intézményen belül (parancsok, jelentések, feljegyzések, stb.), ezeket pedig bűncselekmény esetén kötelesek kiadni, nem hivatkozhatnak arra, hogy államtitkok. Ezt meg elintézte azzal, hogy a Román Hírszerző Szolgálat egy törvény alapján működik, tehát ki van zárva, hogy a törvényt megsértse, nincs ott semmi kutatnivaló.
– A másik ügyben a “kivizsgálást” végző ügyész megállapítja, hogy az a mód, ahogyan az újságírók a beidézésemre vonatkozó információ birtokába jutottak, majd arról tájékoztattak, nem tartozik a marosvásárhelyi ügyészekre! Hát nem édes? Kiszivárogtatnak (nyilván teljesen véletlenül és ártatlanul) a sajtónak egy információt, majd amikor emiatt – joggal – panaszt teszek, akkor a bukaresti “kolléga” angyali ártatlansággal megállapítja, hogy nem az ügyészek dolga az, hogy miképpen kerül ki a hivatalukból mindenféle információ, s az által milyen erkölcsi károkat szenved valaki. Jó hogy azt nem mondja, hogy ha nem tudtam megakadályozni, hogy az ügyészek a kihallgatásomra vonatkozó információt kiadják a sajtónak, akkor magamra vessek. S teszi ezt olyan körülmények között, hogy az ügyészek törvényes kötelessége az állampolgárok jogainak a védelme és a bűncselekmények felderítése, a vétkesek törvény elé állítása.
S ha már itt tartunk, akkor engedtessék meg nekem egy megjegyzés a Mezei János elleni perben eljáró ügyészek ténykedésével kapcsolatban is. Ugyanis amint azt tapasztalták, hogy lépéseket teszek azért, hogy a két városvezetés közötti konfliktust békés úton oldják meg (ami a feljelentés visszavonásával is járt volna, nehéz helyzetbe hozva őket, mert mégis hogy néz ki az, hogy a panaszos visszavonta a feljelentést, s ők továbbra is fenntartják a vádakat és nem engedik vissza a hivatalába a polgármestert), azonnal beidéztek. S hogy értsem meg jól az “üzenetet”, a kihallgatás során nem kérdeztek a földterület eladásáról, csak arról, hogy mit tettem azért, hogy az ügy minél hamarabb lezáruljon:
Mintha az valami elítélendő dolog lenni. Mintha a védelemhez való jog nem lenne törvényben rögzítve. Nem mellékesen ez már önmagában hivatali visszaélés, ugyanis tanúként megidézni olyan személyeket lehet, akik rendelkeznek információkkal a kivizsgált üggyel kapcsolatban, a kivizsgálás során pedig arról és csak arról kell a tanút kérdezni. S furamód – habár a büntető panaszom egyik tárgya pont ez a hivatali visszaélés volt, arról az ügy lezárásáról döntő ügyész említést sem tesz. Más szavakkal: panaszt teszek egy hivatali visszaélés miatt, az ügyész a panaszt nem vizsgálja ki, nem állapít meg róla semmit (még bár azt a fáradságot se veszi, hogy csak úgy hasból leírja, hogy kivizsgáltam, s nem igaz), csak egyszerűen lezárja az ügyet.
Persze az ember azt is gondolhatná, hogy ilyen a román ügyészség. Lusta, felületes, buta emberek, akik képtelenek rendes munkát végezni. Igen ám, de ott van az ellenpélda, Mezei János ügye. Na, ott még máig is kutatnak, alpolgármestertől lefele a városháza kapusáig kihallgattak mindenkit, s bizonyítékokat ugyan nem találtak, de azért összeállítottak egy 150 oldalas vádiratot, a per pedig csigalassúsággal (mert ez a cél) halad, s ki tudja mikor ér véget. Az összefüggéseket csak az nem látja, aki nem akarja. (A Monturist-per részleteiről amúgy itt lehet olvasni, ajánlom mindenki figyelmébe.)
Árus Zsolt
