Akiknek a munka az érték – Szerény vallomás a rátermettségről –
Lukács Gézáék kapuja egész nap tárva-nyitva.
Mindenkit szívesen látnak.
Fémforgácsoló szakon végeztem az akkori Salamon Ernő Líceumban. A gyergyószentmiklósi Csere- és Pótalkatrészgyárban dolgoztam. Aztán ott, sajnos, minden véget ért a rendszerváltás után. Nálunk családi hagyomány volt a piacolás. Édesanyám s a nagynénéim is szívesen jártak a piacra azokkal a terményekkel, amiket otthon a kertben termeltek, úgyhogy számomra nem volt semmi szokatlan ebben. A „fertőzést” idejében megkaptam. Ott, a piacon találkozott minden szombaton a család, s elkezdtük megbeszélni a lehetőségeket, hogy mit is tegyünk. Magyarországon is megfordultunk, nem tetszett. Akkor úgy döntöttünk, hogy itthon a saját lábunkra állunk. A túlélésre voltunk berendezkedve, aztán a nulláról indulva, a mezőgazdaság mellett döntöttünk. Tudás csak annyi volt, amit ellestünk mamáéktól. Tanulni kellett. Egy példát mondok: a városi könyvtár minden mezőgazdasági szakkönyvét kiolvastam két év alatt, 1995-től. Kéthetente mentem, még internet se volt, jegyzeteltem, és így tanultam. Nagy szakmai információhiány volt. Azt tudtuk, hogyha ebből akarunk megélni, akkor valamilyen szinten profibban kell dolgoznunk, olcsóbban kell előállítanunk és jó minőséget.
Kezdetben csak kimondottan a család tagjaival dolgoztunk. Most már begyűjtéskor besegítőkre is szükség van. A zöldségtermesztés? Amikor megnősültem, két sor pityókám volt. Bérben. 1992–93-ban volt. Aztán kezdtünk kisebb területeket vásárolni, mert tudtuk, hogy anélkül nem reménykedhetünk semmiben. Úgy ’96, ’98-ra kezdtünk talpra állni, de akkor már folyamatosan kellett beruházzunk, ahogy területet vettünk, úgy kellett részletre hitelt is felvennünk. Annyira kevés volt a megmaradt pénz, hogy éppen csak tudtunk fejleszteni. Bakik is becsúsztak, szakmai hiányosságok is jelentkeztek, szóval, nem volt rózsás. Az utolsó pár év volt olyan, hogy azt mondhatjuk: a tapasztalatok kezdtek beérni. Nagyon lényeges előrelépést jelentett sok munkafázis gépesítése, hiszen amit ezelőtt 10 ember kellett végezzen, most megcsinálja kettő.
Aztán nyitott szemmel kell járni a világban. Tudomásul kell venni, hogy vannak fejlett mezőgazdasági kultúrával rendelkező országok, ahol nem volt kollektivizálás. Rendszeresen látogattam a mezőgazdasági kiállításokat, és rengeteget tanultam ott, mi több, számos ötletet is kipattantottak belőlem. Megláttam például egy gépet, itthon házilag elkészítettünk egy hasonlót, igaz, nem annyira formatervezettet, de a célnak tökéletesen megfelelőt. Nem kirándulni mentünk a kiállításokra. Ha alaposan megfigyel az ember valamit, akkor el is tudja készíteni. Nem olyan felfüggesztéssel, nem olyan rugózással, de három éve dolgozunk vele. Nyolcezer eurós gép volt a kiállításon.
Van palántáló gépünk is, hiszen ahhoz, hogy gépesíteni tudjuk az egész ültetési folyamatot, arra is szükség volt. Olyan gépet is készítettünk, hogy a gép elülteti a palántákat, meg is öntözi, sőt, menet közben fel is tölti magát vízzel. Percenként 300 liter vízzel öntözzük a palántákat. A pontos sorközök, hogy be tudjon menni a gép, fontos követelmény kapáláskor. Ezzel a rendszerrel be tudtunk ültetni egy hektárt naponta. Pillanatnyilag három és fél, négy hektáron termelünk káposztát. Azért nem mondom pontosan, mert beszámítottam a veszteséget is.
Nem titok, a káposzta nem áll el míg a világ, de kicsik vagyunk ahhoz, hogy savanyítsuk, mert akkor már megjelennek az élelmiszeripari követelmények, melyek teljesítése egyelőre túl sok a számunkra. Aztán ezzel a négy hektárral nem lehet megalapozni egy savanyítóüzemet, pályázni aligha lehet vele. Aztán a parcellák széttagoltak, egy savanyítóüzemet pedig nem lehet 5–6 sor káposztával működtetni. Egy falu kellene, hogy melléálljon. Gépesíteni kellene, nagy területen, 500 tonnás tételeket kellene termelni – azonos minőségben két-három áras parcellákról összeszedni ezt, hát, a jövő kérdése.
Családunk nyolc-, tízféle zöldséget termel, néhány fajta virágot is. Az idén a kukoricát is kipróbáltuk. El is készült a falunapokra, de nem voltak meg a papírformaságok, pontosan augusztus 10-re ért be a kukorica. ötezer szemet ültettünk, palántának azt is. Még a szakemberek is megmosolyogták, mondva, tudjuk, Géza, hogy te ügyes vagy, de ezt most már hagyjuk. Itthonról adtuk el, édes szemű, szép csövek teremtek. Sok-sok 25 centis cső is volt. Az igazi bemutatkozás jövőre maradt.
Gazdaságilag se volt ráfizetés, még így sem, hogy a későn történt kiültetés a palántákat kicsit megviselte. Tálcás palántákat neveltünk műanyag sátorban, s azokat ültettük ki 99 százalékos eredménnyel.
A hagyma ültetéséhez vákuumos ültetőgépet készítettünk, hogy felgyorsuljon ez a művelet is. Addig kézzel rakosgattuk bele a magokat a tálcába, s az olyan időigényes volt, hogy muszáj volt változtatni. Akkor egy porszívóból, egy egyes fúróval plexire elkészítettünk egy ültetőgépet. Vákuumot hozunk létre, az a plexire fúrt lyukakra felszívja a magokat, amiket a tálca fölé érve, a vákuum megszüntetésével juttatunk a helyükre. Egyszerre 230 mag esik bele a tálcába. Ilyen egyszerű. Ezzel a módszerrel körülbelül 80 árra készítettünk elő palántát. Pontosabban 50 árra, mert ültettünk vörös hagymát is.
Mivel van egy időszak, amikor semmi nem terem, virágtermesztésbe is belekezdtünk. A vásárlóréteg is úgy alakult, hogy jön virágért, palántáért, salátáért, majd zöldségért. Így egész esztendőben ki tudjuk valamivel szolgálni a vásárlót. Ám a munkánk virágos része most azon a ponton áll, hogy el kell döntetnünk, érdemes vagy sem a vele való foglalkozás. Ugyanis a hegyen túl akkor már szántanak, amikor nálunk még kemény tél van. A virágpalántáknak fűteni kell, ami jelentős összegeket emészt fel. Amikor pedig számolni kezdünk, ha bakit nem is követünk el, akkor is éppen csak üti a széle a hosszát.
Említettem, hogy családi vállalkozás a miénk, ahol a gyermekeink is besegítenek a teendőkbe. Ketten a feleségemmel aligha győznénk még olyankor is, amikor nincs különösebb hajtás. A gyermekek belenőttek ebbe a munkába, tudják, hogy ebből élünk, s ha melléállnak, nekik is több jut. A piacra is kimentek az édesanyjukkal árulni, itthon is segítenek mindenben. Szerintem a gyermeket nem kell dolgozni tanítani, magától kell rájöjjön, hogy nem szégyen a munka.
Többen érdeklődtek, hogy miért nem látnak a piacon? Az történt, hogy az itthoni eladást erősítettük meg. Tapasztalatunk szerint jó, ha a vásárló pontosan tudja, hogy kitől, hol vásárol, be tudja határolni a termék előállítási helyét, sokszor a módját is, ami manapság egyre fontosabb. Másik szempont pedig az, hogy a piacon is, itthon is helytállni egyszerre nem lehet. Az időbe se fér bele, aztán elveszítjük azokat, akik évek óta idejönnek hozzánk vásárolni. Ezt pedig nem akarjuk. Amit felépítettünk, azt lerombolnánk. Itthon annyit készítünk elő, amenynyire épp igény van. A munkálatok végeztével, novembertől tavaszig viszünk a piacra is, de az itthoni eladást tartjuk a fontosabbnak. Azért is, mert vannak nagyobb mennyiségben vásárlók is, sőt, nem is erről a vidékről. Nem adunk autótételben murkot, krumplit, hogy a kisebb mennyiséget vásárlókat is ki tudjuk szolgálni, mert úgy tartjuk, hogy többet ér egy több százas vásárlóréteg, mint az, aki egyszer áll be az udvarra egy gépkocsival, aztán lehet, hogy többet meg se fordul errefelé.
Mi nem vagyunk akkorák, hogy bajunk lenne az idővel. A mezőn ott kell lenni. Aki nem figyel oda, az ráfizethet.
Állandó kérdés a műtrágya használata. Mi istállótrágyát használunk, de néha pótoljuk műtrágyával is. A káposzta, karfiol, zeller alá kötelező az istállótrágya, aztán jön vetésforgónak a burgonya, majd a harmadik évben a sárgarépa meg a hagyma. Egyharmadát a területnek mindig istállótrágyázzuk, a többit az igényeknek megfelelően csak korrigáljuk.
Annak vagyok a híve, hogy a vidék embere e vidék emberétől szerezze be a legszükségesebbeket, mert akkor a pénzünk itt marad, a magunk hasznára tudnánk befektetni. Akkor könnyebben adhatnánk munkát másnak is. A vásárló sokszor elbódul, s hiába kerül a termék kétszer annyiba, mint nálunk, ahelyett, hogy helyi termelőtől vásárolna, a messziről hozott árut teszi be a kosarába. Jó lenne, ha minél előbb rájönnének az emberek az itteni termelőktől való beszerzés fontosságára. Esetünkben például, mivel sikerült valamennyire növelnünk a hatékonyságot, úgy érezzük, hogy az árak korrektek. Ebben a minőségkategóriában is.
Bár a saját lábunkon állunk, valamilyen szinten mégis sajnálom, hogy az üzem, ahol dolgoztam, felszámolódott, hiszen sok embernek adott kenyeret. A mezőgazdaság olyan terület, ahol soha nem lehet elbizakodott az ember, hiszen egyik év lehet kiemelkedően sikeres, utána akár több év is ráfizetéses. Tavaly télen például, szemünk láttára omlott össze egy 38 méter hosszú fóliasátor… A biztosítási rendszer nem működik. Próbáltam például üvegházat biztosítani. Hatalmas összeg lett volna, s akkor még kérték, hogy húzzak a tetejére jéghálót. Na, én kihúztam a jéghálót, s nem kötöttem biztosítást. Voltak nálamnál nagyobbak, akik kötöttek biztosítást, s belebuktak, mert amikor odakerültek, nem volt, aki fizessen.
Megkérdezték azt is, hogy a természethez ennyire közel kerülve, kerültem-e közelebb Istenhez? Mit válaszolhattam volna? Nem kellett se közelebb, se távolabb kerülnöm. Ez egy olyan dolog, hogy természetes kell legyen a keresztvetés, az imádkozás, a hálaadás is. Jön a pap bácsi, jókat beszélgetünk itt az udvaron is, megnézi a zöldségeket, házszenteléskor még a fóliába is bejön, megszenteli. Az ember valamilyen szinten hisz. De el kell fogadja azt is, ha megomlik a fólia, azt is, amikor jó termés van. A lényeg, hogy bízzunk magunkban, legyünk derűlátók.
Az egyik fiam egyetemista, a másik középiskolás. A kisebbik is el kell majd döntse, hogy mit választ. A mezőgazdaság sok gonddal jár, hiszen számtalan láthatatlan tényező befolyásolja, akkor is, ha ő bizonyos előnnyel indulna, azzal, amit már mi eddig megteremtettünk. Itt marad, vagy egyetemre megy? A szülő dolga, hogy ereje szerint támogassa elhatározása kivitelezésében. Azt tudom, nagy baj egyikkel sem lesz, mert a legfontosabbat, a munkát megtanulták tisztelni.